Tiszatáj, 2012 (66. évfolyam, 1-12. szám

2012 / 5. szám - Eliade, Mircea: Maitreyi (részlet) (Fordította: Vallasek Júlia) (regény)

?? 4 tiszafa ! Harold az asztalára tett tükörben borotválkozott. Ma is látom a jelenetet: a teás­csészéket, cipőpasztával összekent lila pizsamáját (amiért véresre verte a boyt, ho­lott ő maga kente össze, amikor egyik este részegen jött haza a Y.M.C.A-bálról], nik­kel pénzérmék a vetetlen ágyon és én, amint hiába próbálom egy gyufaszál vékony­ságúra összecsavart papírdarabbal kitisztítani a pipámat. - Na de Allan, komolyan, egy bengáli lány tetszik neked? Undorítóak. Itt szület­tem Indiában, jobban ismerem őket, mint te. Piszkosak, hidd el. És nincs mihez kez­deni velük, nem lehet őket lefektetni. Az a lány még a kezét sem nyújtja oda soha neked... Kimondhatatlan élvezettel hallgattam, noha Harold egy szót sem értett abból, amit meséltem neki, azt hitte, ha egy nő karjáról beszélek, máris a szerelemre gon­dolok. Elég furcsa, hogy örömömet lelem abban, hogy mások rosszat beszéljenek azokról, akiket szeretek, vagy akiket közel érzek magamhoz, a barátaimról. Ha iga­zán szeretek valakit, szívesen hallgatom meg a róla szóló pletykákat, mintha ezek­kel tartanám ellenőrzés alatt tudatom rejtett folyamatait, amelyeket nem értek, és nem is emlékszem rájuk szívesen. Azt lehetne mondani, hogy szenvedélyemmel, vagy őszinte érdeklődésemmel párhuzamosan nő bennem a rontó vágy, amely az első elnyomását, megrontását, trónról való letaszítását követeli. Nem tudom. De mivel kellemesen meglepett Harold ostoba kritikája a bengáli nőkről (barátom fa­natikus hülye volt, mint minden eurázsiai), rögtön rájöttem, hogy Maitreyi emléke sokkal mélyebben kötődik a gondolataimhoz és vágyaimhoz, mint hittem. Átmen­tem a szobámba, gépiesen próbáltam kitisztítani a pipámat. Nem tudom, mi történt ezután, ezt az eseményt nem jegyeztem fel, nem is emlékeztem rá, amíg a jázminko­szorú, amelynek a történetét a továbbiakban ebbe a füzetbe feljegyzem, eszembe nem juttatta. Akkoriban kezdődött indiai karrierem. Egy csomó előítélettel eltelten érkeztem, tagja voltam a Rotary Klubnak, büszke voltam európai állampolgárságomra és származásomra, fizikai és matematikai értekezéseket olvastam (noha kamasz ko­romban arról álmodoztam, hogy beállok misszionáriusnak), és csaknem napi rend­szerességgel naplót írtam. Miután átadtam a Noel és Noel üzemek helyi képvisele­tét, és műszaki rajzolóként alkalmazott a delta csatornázásán dolgozó társaság, ak­kor ismerkedtem meg közelebbről Narendra Sennel (aki akkoriban köztiszteletnek örvendett Kalkuttában, mert ő volt az első, Edinburghben kitüntetéssel végzett mérnök], és az életem változni kezdett. Kevesebbet kerestem, de szerettem a mun­kámat. Nem kellett többé a Clive Street-i irodában főni, papírokat böngészni és alá­írni, és minden nyári estén berúgni, hogy elkerüljön az idegláz. Két-háromhetente elutaztam, a tamluki munkálatokat vezettem, és valahányszor a központból terepre kellett mennem, csak úgy dagadt a szívem a büszkeségtől, amikor láttam, hogy nő az építmény. Boldog hónapok voltak, hajnalban indultam a Howvath-Madras gyorsvonattal, és már ebéd előtt az építőtelepen voltam. Mindig is szerettem a gyarmati utazást­

Next