Tiszatáj, 2012 (66. évfolyam, 1-12. szám
2012 / 5. szám - Eliade, Mircea: Maitreyi (részlet) (Fordította: Vallasek Júlia) (regény)
?? 4 tiszafa ! Harold az asztalára tett tükörben borotválkozott. Ma is látom a jelenetet: a teáscsészéket, cipőpasztával összekent lila pizsamáját (amiért véresre verte a boyt, holott ő maga kente össze, amikor egyik este részegen jött haza a Y.M.C.A-bálról], nikkel pénzérmék a vetetlen ágyon és én, amint hiába próbálom egy gyufaszál vékonyságúra összecsavart papírdarabbal kitisztítani a pipámat. - Na de Allan, komolyan, egy bengáli lány tetszik neked? Undorítóak. Itt születtem Indiában, jobban ismerem őket, mint te. Piszkosak, hidd el. És nincs mihez kezdeni velük, nem lehet őket lefektetni. Az a lány még a kezét sem nyújtja oda soha neked... Kimondhatatlan élvezettel hallgattam, noha Harold egy szót sem értett abból, amit meséltem neki, azt hitte, ha egy nő karjáról beszélek, máris a szerelemre gondolok. Elég furcsa, hogy örömömet lelem abban, hogy mások rosszat beszéljenek azokról, akiket szeretek, vagy akiket közel érzek magamhoz, a barátaimról. Ha igazán szeretek valakit, szívesen hallgatom meg a róla szóló pletykákat, mintha ezekkel tartanám ellenőrzés alatt tudatom rejtett folyamatait, amelyeket nem értek, és nem is emlékszem rájuk szívesen. Azt lehetne mondani, hogy szenvedélyemmel, vagy őszinte érdeklődésemmel párhuzamosan nő bennem a rontó vágy, amely az első elnyomását, megrontását, trónról való letaszítását követeli. Nem tudom. De mivel kellemesen meglepett Harold ostoba kritikája a bengáli nőkről (barátom fanatikus hülye volt, mint minden eurázsiai), rögtön rájöttem, hogy Maitreyi emléke sokkal mélyebben kötődik a gondolataimhoz és vágyaimhoz, mint hittem. Átmentem a szobámba, gépiesen próbáltam kitisztítani a pipámat. Nem tudom, mi történt ezután, ezt az eseményt nem jegyeztem fel, nem is emlékeztem rá, amíg a jázminkoszorú, amelynek a történetét a továbbiakban ebbe a füzetbe feljegyzem, eszembe nem juttatta. Akkoriban kezdődött indiai karrierem. Egy csomó előítélettel eltelten érkeztem, tagja voltam a Rotary Klubnak, büszke voltam európai állampolgárságomra és származásomra, fizikai és matematikai értekezéseket olvastam (noha kamasz koromban arról álmodoztam, hogy beállok misszionáriusnak), és csaknem napi rendszerességgel naplót írtam. Miután átadtam a Noel és Noel üzemek helyi képviseletét, és műszaki rajzolóként alkalmazott a delta csatornázásán dolgozó társaság, akkor ismerkedtem meg közelebbről Narendra Sennel (aki akkoriban köztiszteletnek örvendett Kalkuttában, mert ő volt az első, Edinburghben kitüntetéssel végzett mérnök], és az életem változni kezdett. Kevesebbet kerestem, de szerettem a munkámat. Nem kellett többé a Clive Street-i irodában főni, papírokat böngészni és aláírni, és minden nyári estén berúgni, hogy elkerüljön az idegláz. Két-háromhetente elutaztam, a tamluki munkálatokat vezettem, és valahányszor a központból terepre kellett mennem, csak úgy dagadt a szívem a büszkeségtől, amikor láttam, hogy nő az építmény. Boldog hónapok voltak, hajnalban indultam a Howvath-Madras gyorsvonattal, és már ebéd előtt az építőtelepen voltam. Mindig is szerettem a gyarmati utazást