Tolna Megyei Népújság, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-19 / 247. szám

1958 október 19. TOReNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Á bos „Legszebb öröm a káröröm” mondják néha, ezt az erősen vitat­ható igazságú mondást. De, hogy van ilyen néha mégis, ezt magam tudom bizonyítani, s még azt is, hogy ezt össze is kötik a „nemes” bosszú érzésével. Ez aztán ilyenkor szüret táján, préselés idején érik, dagad, mint az ünnepi luftballon, hogy a borfestés, a pincelátogatás idején durranjon, méghozzá olyat, hogy a környék is meghallja. De gyerünk a „nedvével”, hisz a kedves olvasó e fenti kis elmélke­désből még igazán nem lesz okosabb. Történt pedig az egyik községben még az elmúlt tél folyamán, hogy míg az egyik gazdának volt bora (magam is igen-igen szeretvén a hegy eme tüzes levét), mindig nagy társaság gyűlt össze. Itta azt kérem boldog-boldogtalan. Már ameddig volt... De elfogyott egyszer, s at­tól fog­va senki sem látogatta a gaz­dát és az ő pincéjét. Az ivó cimborák még csak arra­­ sem jártak, különösen mikor a drága nedű fája alját kellett volna egy kissé megkapálgatni. De a metszés, a kötözés munkái is csendes egyedül­létben teltek el... Kellett volna pe­dig a segítség nagyon. Mindez azonban elmúlt, jött az ősz. A cimborák, most sem igyekez­tek a szüreteléshez sem. — Naná — gondolták, talán majd most me­gyünk, amikor bora sincs, csak munka... Azért leszedték valahogy, s már csak a préselés lett volna hátra. Ekkor gondolt vala egy nagyot és merészet a mi gazdánk. — Elme­gyek hozzájuk, s ha megkérem őket csak eljönnek, hogy segéljenek egy kicsinyt — mondta magában. Nem is sokat morfondírozott, gon­dolta ebben az esetben a tett halála az okoskodás, hanem elindult. Úgy számítgatta, úgy is csepereg az eső, nyilván otthon lesznek a delikven­sek. De csalódott, mert egyik sem tartózkodott otthon. S ekkor világo­sodott meg az ő elmélete: a jó torkú legények hada hol lehetne máshol ilyenkor is, mint csapnál. S mivel az ingyen folyó csap bedugult, hát a pénzeshez, a kocsmaihoz tolonga­nak. S halljanak csudát, valóban igaza lett a mi gazdánknak. Valóban ott trafikáltak, idogáltak a pult körül s nagyokat nevettek, némelyik már a­z egy-egy nótát is megpendített. De­ mivel Kati, nem akart táncba men­­­ni, magyarul, a többiek nem voltak eléggé felistenítve, abbahagyogatták rendre, mint az előénekes, mikori rossz helyen vág be.­­ Ekkor nyitotta rájuk az ajtót a mi gazdánk is. No, gondolta, éppen jókor jövök, most koradélután van, estig vígan kész leszünk. Nem is ment beljebb, csak onnan az ajtóból szólt be cimboráinak: Jóska, Pista, Samu, gyertek már el egy kicsit a pincébe segíteni a préselésnél. Ha nem jöttök éjfélig sem végzek ... S Ion erre olyan csönd az ivóban, mintha legalábbis azt jelentette volna be, hogy a mulatozók házatája szőröstől-bőröstől felrepült a hold­ba. A szíves invitálás azonban az ar­cokon azt mutatta, mintha egy bomba robbant volna ... — Én nem érek rá — dadogta az egyik. — Én csak a buszt várom, kedves komám, megyek én innen nemsoká — nyekeregte akadozva a­ másik, közben körülnézett riadtan,­­* nem látszik-e meg a többieken,­­ hogy a busz bizony már régen el­ment. Hasonlóképpen hivatkozott fűre-fára, Jánosra és az egész vá­rosra a díszes társaság többi tagja is. Nem, a dolog az nem füllött egyiknek a fogához sem .. . Haragjában a mi gazdánk irtóza­tos bosszút forralt az ő elméjében. Majd fog ő még nevetni ezen a cu­­­­dar társaságon, olyat, hogy csak na.(! És már száján is a rettenetes fogad­­­kozás: — Mégegyszer lássalak meg ben­­­­neteket a pincében, úgy berúgatlakli benneteket, hogy hason csúszva mászli­káltok haza a pocsolyába. Mert ak­­­­kor eső is lesz ám betyárok — tette hozzá, s bevágta az ajtót, elvihar­­zott. A cimborák pedig egy darabig­­­ hümmögtek-pusmogtak, mindegyik­­­i bizonyította, milyen sok dolga akadt hirtelen. Ebben megegyezve pedig folytatták az ő kis „játékaikat” to­vább, míg öreg este nem lett, s a feleségük rendre el nem jött értük. Tegyük még hozzá, most már ko­­­­molyan. Az lesz az igazi fizetség­­ számukra, ha a csúszkálás, mászká­­­­lás közben egy-egy kődarab is kiadja­­ a jussukat. (i—e) ( 7 EGY KORTES VISSZAEMLÉKEZÉSEI ígért János, amit akarsz • • • — Igen, volt rá eset, amikor én is korteskedtem. Dencz Ákosnak korteskedtem, ha jól emlékszem, 1932-ben. Dencz Ákos a kor­mánypárt jelöltje volt, ellenfele pedig a komája, Kurucz István, a Kisgazdapárt jelöltje. Bedegkéren is volt egy ellenzéki jelölt, Bog­nár Jánosnak hívták... Pohár bor mellett beszélgetünk Verese Jánossal Tamásiban, arról, hogyan is folytak valamikor a választási előkészületek, amely­nek ő is részese volt. — Aki csak benne volt ezek­ben, mindenki valamilyen érdek­ből, számításból... Én jómagam is. De hogy kellőképpen megmagya­rázhassam, hogyan lettem kortes, el kell mondanom egyet-mást az életemből is — mondja Verese János, és hosszasan mesélni kezd az életéről. — Kisvej­kéről származom, Bonyhádon jártam gimnáziumba. Az apámnak 14 hold földje volt, a nagyapám meg uradalmi csősz volt. Az osztálytársaim? Százhúsz holdas bérlőnek a fia, bárónak a fiai és így tovább. A bérlő fia az­tán bekerült a pécsi Piuszba, én viszont nem, pedig én tanítottam latinra, ő mindig bukásra állt, én színjeles voltam, de az apámnak csak­ 14 hold földje volt... —! És amit nem felejtek el so­hasem... Már katonák voltunk, Siemens-távirász tanfolyamot vé­geztünk, ő karpaszományos őr­mester volt, én címzetes tizedes. Látogatóban voltak nálam egyíz­­ben, a szüleim, és összetalálkoz­tunk az utcán. Szóltam neki, nem akar-e üzenni haza? A kereszt­nevén szólítottam, s erre ő figyel­meztetett, hogy adjam meg neki a rendfokozatának kijáró tisztele­tet. Ilyen embereket nevelt az ak­kori rendszer. — Aztán kereskedő­­ lettem, magyarul lókupec — folytatja el­beszélését, majd elmondja, ho­gyan indult el száz pengővel a zsebében az első üzlet után az el­adott lovak áráért. Ugyanis a kincstárnak adta el. Simontor­­nyán kétezer pengő kölcsönpénz­zel leült kártyázni dunaföldvári disznókereskedőkkel és három­­ezerhatszáz pengőt nyert tőlük. — így kezdődött a pályafutá­som, így lettem exportőr. Mert a lovakat Svájc, Ausztria, Német­ország részére vásároltuk, sokat jártam külföldön és itthon is min­denfelé ismertek. Ismert minden falusi kocsmáros és községi bíró, rengeteg parasztember. Akárhova mentem, mindenütt volt ismeret­ségem. — így lettem a Dene Ákos kor­tese is — azért, hogy visszakap­jam a vadászfegyveremet. Ugyan­is 1928-ban költöztünk Kisvejké­­ről Tamásiba. Ott tagja voltam a vadásztársaságnak, Tamásiban vi­szont nem vettek fel. Fiatalem­ber voltam, nagy szenvedélyem, időtöltésem volt a vadászat és mivel nem vettek fel, rabsickod­­nom kellett. Kitudódott, elvették a puskámat. Jártam utána, de hasztalan. — Egyszer a szomszédunkkal, az öreg Győri bácsival elmentem Pincehelyre. Ott tartott éppen beszédet Döncz Ákos. No, ezt meg­hallgatjuk mi is. Amikor belép­tünk a terembe, észrevett ben­nünket, ezzel fogadott: — Na, megjöttek a tamási rab­­sicvadászok? — Utána a László kocsmáros­­nál volt ebéd. A kocsmárossal odahivatott magához Dencz, és kérdezte, mivel nekem amúgyis nagy ismeretségem van, nem len­nék-e kortese. Énrám bizonyosan hallgatnak az emberek, és hozzá­tette: — Viszonzásul elintézem, hogy visszakapja a puskáját és hogy felvegyék a vadásztársaságba. — Hát jó. Elvállalom. — A rákövetkező napon be­mentünk a pártirodára — mert mindig hívtam magammal vala­kit — és felvettem ötszáz pengőt. Döncz Ákos azzal bocsátott ben­­nünk­et útnak: — ígérj csak János... ígérj, amit csak akarsz. Nem maradok hálá­­datlan: — Én pedig ígértem. Ami ép­pen eszembe jutott. Az ér­ményiek­nek megígértem, ha Döncz Ákos­ra szavaznak, erre építik a vas­útat, úgy hogy minden pusztát érint majd. Ugyanezt ígértem Tengődön, meg Bedegkéren is. Nagykónyiban azt ígértem az em­bereknek, drágább lesz a búza, egy mázsáért két pár csizmát, há­rom nadrágot vehetnek. — De sokszor odajött hozzám a Dencz. Állandóan hunyorgott, úgy mondogatta: — ígérj János, ígérj... Amit csak akarsz, a pénz nem számít. — Én meg ígértem. Mindent, amit csak kértek, vagy amit sze­rettek volna az emberek. A be­széd végén a kocsmában megren­deltem a pörköltet, a bort, kiosz­tottam a szivarokat és azzal kö­szöntem el. — Most pedig egyetek-igyatok, szavazzatok, akire akartok. — Az emberek, úgy látszik, ér­tettek ebből, mert bizony, az el­lenzék erősebben állt, mint a kor­mánypárt. Nagykónyiban megtör­tént, hogy az öreg Schatz — a ku­­lák, aki 1956-ban odament a Vö­rös Szikrához és követelte vissza a házát — Acsádi István vendég­lőjében egy marhából főzetett pör­költet, de senki nem ment el a kortesebédre. Schatz is a Döncz Ákos kortese volt. — Mert rajtam kívül volt jó­­néhány kortes. Volt olyan, aki csak felvette a pénzt és hogy mennyit tartott meg magának, so­ha nem kérte számon senki. Én akárhol voltam, mindig számlát kértem a kifizetett összegről. A köz pénzéből nem volt szükségem soha egy fillérre. Megkerestem én a magamét anélkül is. Rajtam múlott, kinek a lova felel meg a kincstárnak... — Aztán nemsokára beszüntet­tem a korteskedést, mert Szabó Elemér főszolgabíró elintézte a vadászfegyver-dolgot, mert engem csak az érdekelt, nem a politika. — Azt csak tudja talán, hogy megválasztották-e Döncz Ákost, vagy sem — érdeklődöm. — Igen, végül csak képviselő lett. Az egyik ellenzéki jelöltet, a bedegi Bognárt lepénzelte és erre az visszalépett. De mégis, ennek ellenére is az ellenzéki Ku­rucz lett volna a képviselő, ha nem lépnek közbe a csendőrök. Azokat nem engedték szavazni, akiről gondolták, hogy nem a kormánypárti Dönczre szavaz... Bognár István Ik­ Miefr ê&adelisk a Egyik: Okos ember volt az a Noé, akárki akármit is mond. Másik: Okos bizony ... Sokan még ma, a XX. században is örülnének, ha olyan formás bárkát tudnának ácsolni, mint Noé apánk. Egyik: Mit beszélsz itt mellé .­­ Nem azért volt okos, mert formás bárkát tudott ácsolni, hanem azért, mert nem felejtette ki a bárkából a legfontosabbat, a szőlőt. Mert ha azt kifelejti, akkor biz’ most akár szóró­ján is halhatnánk és csorogna a nyá­lunk egy pohár borért. Másik: Hogy én erre nem jöttem rá ... No, de sebaj ! Az első pohárral Noé apánk egészségére isszuk. Fe­nékig. Elvégre is megérdemli. Ab­ban a nagy sietségben azért gondolt az utókorra is és megmentette az özönvíztől ezt az áldott növényt. Mindketten fenékig ürítették po­harukat és amikor már az utolsó cseppeket is elnyelte torkuk, egy­hangúlag megállapították, hogy ez most kivételesen csakugyan jó bor, így aztán természetesen rendeltek még egy pohárral és a pincér telje­sítette is eme kívánságukat. Ezután pedig még egyszer ittak és még egy­szer rendeltek. Ezt a rendelést azzal indokolták, hogy az első pohár bor­nak azért érezték egy kis »stichjét«, de a másodiknak már nem, és úgy határoztak, hogy ha a harmadik po­hár bornak sem lesz »stichje«, ak­kor ma este ebből a fajtából fogyasz­tanak. Nem volt »stichje« ... Egyik: Persze, most még nyugod­tan ihatunk akárkinek az egészségé­re, de, hogy ezután mi lesz velünk, azt csak a jóságos ég tudja. Másik: Megint mi jutott az eszed­be? Igyál, aztán ne sopánkodj... Egyik: Tudod mi készül itt öre­gem? Ez az egyetlen örömöm van a világon és ha valami közbe nem jön, ettől is meg leszünk fosztva. Te nem olvasol újságot, te nem tudod, hogy mi készül itt. Csak ezt a két sort olvasd el ebből az újságból. Aszongya, hogy: »­Államilag is har­cot kell indítani az alkoholizmus el­len.« Ha én elmondanám neked, hogy mi fog itt történni... Másik: Elmondhatod, de kiszárad a torkod. Előbb igyunk egyet. Még elpárolog az ereje, ha sokáig hagy­juk a pohárban. Ittak... Egyik: Biztos forrásból tudom, hogy elérkezik rövidesen az az idő, amikor lesz a város közepén egy in­tézmény és akire ráfogják, hogy be­rúgott, azt oda beviszik — gyomor­mosást neki! Érted? Gyomormosást! Egy csövet le a torkán !..­ Ezután hazaszállítják és másnap pedig vi­szik utána a számlát. Még ő fizethet. Másik: Ezért mondom én, hogy addig igyunk, amíg lehet. Ittak... Egyik: És te ezt csak úgy szó nél­kül hagyod? Azt sem mondod, hogy az isten verje meg a kitalálóját? Másik: Én csak annyit szólok hoz­zá, hogy az égvilágon senkinek sem­mi köze nincs ahhoz, hogy én mi­kor és mennyit iszom. Először is tu­dom, hogy mennyit kell inni. Má­sodszor pedig törődjön mindenki a maga dolgával. Kinek fáj az, hogy én most itt ülök teveled és megiszok másfél pohár bort? Igyunk azért­­is... Ittak... Egyik: Ez az, látod. Mindenki ma­ga tudja, hogy mennyit bír. Amíg én szépen elszórakozom egy pohár bor mellett, addig engem hagyjanak nyugodtan. Jobb lenne, ha valami okosabb dolgon törnék azok is a fe­jüket, nem azon, hogy hogyan tud­ják megfosztani az embert még et­től az örömétől is. Másik: Sajnos, hogy nálunk még ... De igyunk előbb ... Szóval, sajnos, hogy ebbe is beleavatkoznak. Persze, más országban annyit ihat az ember, amennyit akar és az nem fáj senkinek. Egyik: Bezzeg, ha szegény Noé apánk tudta volna, hogy a borivás­­nak ez lesz a sorsa, talán máskép­pen történt volna. Ő megmentette az emberiség számára, csakhogy vannak, akik ezt az adományt nem tudják értékelni. Másik: Akkor talán igyunk egyet. Ki tudja, meddig ihatunk. Mert az még csak hagyján, hogy a részeg, alkoholista embereket beviszik gyo­mormosásra, mert aki nem tudja, hogy mennyi elég, hát hadd szen­vedjen. De hát majd azok fognak bűnhődni, akik ismerjük a mérté­ket, mert meddig tart egy emberre ráfogni, hogy részeg, alkoholista és utána bevinni gyomormosásra. Én U nái... hiába élek józan életet, de ha meg­ittam pár pohár bort, akkor már csak egy rosszindulatú ember kell, aki beviteti az embert abba az in­tézménybe. Egyik: Jobb lenne, ha­ azzal törőd­nének, hogy az ember ihasson ren­des bort. Ilyen löttyöt tesznek ide az ember elé? Pincér! Másik: De az előbb te is azt mond­tad, hogy nagyszerű ez a bor. Egyik: Becsapott: Már érzem a fe­jemben, hogy ennek mégis volt va­lami baja. Majd iszunk abból a má­sikból. Pincér! Ittak... Mind a ketten egyszerre: — Tény­leg, mintha ez jobb lenne, mint a másik. Egyik: Na, hiszen csak velem pró­báljanak meg ilyet. Azt hiszem, jó­val kezdenek ki... Nem bánom, ha utána a börtönben is kötök ki.. . Nem loptam a pénzt, amit megiszok a kocsmában. A feleségemnek min­dig hazaadom , amit a konyhára szántam. Ha beosztja, elég is. Sze­gény jó feleségem. Úgy be tudja osztani, hogy bárcsak én tudnám úgy beosztani. Egy héttel a fizetés után már nincs egy fillér sem a zsebpénzből. A nyakára lépek ... Másik: Valahogyan én is úgy va­gyok... De annyit beszélünk és so­sem iszunk... Ez valóban jobb, mint a másik... Nekem még egy hétig sem elég. Még az a szerencse, hogy van az embernek egy kis mellékes... Egyik: Én is úgy vagyok. Ha az nem lenne, nem is tudom, hogy mi lenne velem. Csak az a könyvelő ne hákliskodna mindig. Még öt forint ára anyaggal is elszámoltatja az embert. Persze azért én sem estem a fejem tetejére... Hehehehe... Másik: Tudod, én azt tartom, hogy többet ésszel, mint erővel. És sem a családomtól veszem el, ha meg akarok inni egy pohár bort... Hehe­­he... De azért, ha, egy kicsit is segí­tenénk egymást... Szóval igyunk egyet... Akkor azért még több pénzt is csinálhatnánk... Nem? É-én cscscsak aaazt t-t-tudom m-monda­­ni, h-hogy k-két jóbarát, hha ö-összetart... Egyik: J-jójó, cscscsak nnne d-d-d-da-dogj aaannyira. Másik: É-én n-n-nem d-d-dad-do­­gök. Cscscsak e-e-e-t ne mond ss senkinek. Nne, hogy e-e-erről va­lakinek is be-be-be dumálj. Ta-ta­­talán i-s-igyunk. Ittak... Majd pedig forogni kezdett előt­tük a világ. Az Egyik lefordult a székről, úgy elterült a padlón, mint akiben már nincs is élet. A másik segítségére akart sietni, de ő is el­esett és mind a ketten elaludtak a kocsma padlózatán s kísértetiesen hörögtek. Amikor felébredtek, mindjárt lát­ták, hogy valami kórházi szoba­fé­lében vannak. Egy ápolónő hajolt föléjük és szelíd hangon így szólt hozzájuk: — Nos, hogy érzik magukat a gyomormosás után? BODA FERENC

Next