Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
1983. január 15. Képújság n A műemlékek és a közgondolkodás Közügy ma Magyarországon a műemlékvédelem. Jó érzésekkel és gyönyörködve járhatjuk be a páratlan szépségű Budai Vár, Kőszeg, Sopron, Szentendre, Gyula, Kecskemét, Szigetvár hangulatos utcáit. Nem vagyunk közömbösek értékeink iránt,magunkénak érezzük azokat, közügynek tekintjük sorsukat. S a legszebbeket, a nagy gonddal helyreállítottakat, megőrzőiteket büszkén mutatjuk — mutathatjuk a külföldieknek, vendégeinknek is. Akik közül jó néhányat ezek híre, varázsa is vonzott ide. S eljutottunk már addig is, hogy aggódunk, szólunk egy-egy értékes lakóház, középület láttán, sőt a harangokat is félreverjük néha, például pusztuló kastélyaink, romjaink megmentése érdekében. Ám mi vagyunk azok is, akik évekig, évtizedekig képesek vagyunk tétlenül szemlélni, hogy kikezdi, s tönkreteszi az idő lakóhelyünk féltett kincsét, a falu legszebb épületét vagy a műemlék szobrot a kisváros főterén. És siránkozunk például azon, hogy a község éves fejlesztési pénze sem lenne elég a műemlékrom bekerítésére,miközben telkeinkre kis palotákat húzunk. Csodára várunk. És mi vagyunk azok is, akik tétlenül nézzük, amint középkori kövekből építkezik a fél falu, és hogy itt-ott fogyatkozik a kúria. Ország-világ előtt büszkék vagyunk - s lehetünk is - műemlékvédő szakembereinkre, ha szemünk előtt formálódik sziszifuszi munkájuk eredménye, de mindjárt ellenségeinkké, fontoskodó és akadékoskodó hivatalnokokká válnak, ha a nagyobb pusztítást megelőzendően nekünk mondanak nemet. Közügy ma Magyarországon a műemlékvédelem, de nem ez még mindenütt és mindenki számára. Európa-hírű a magyar műemlékvédelem. Világszerte ismerik, elismerik, nagyra értékelik azt, amit e téren tettünk s teszünk, s látjuk mi is saját sikereinket. De mi ismerjük igazán gondjainkat is. Műemlékek tekintetében nem vagyunk különösebben gazdagok, nem haladja meg a kilencezret, amit nyilvántartunk. De értékesek és kedvesek számunkra a műemlék jellegű és a városképi jelentőségű épületek, azokat is nyilvántartjuk. Darabszámra pontosan tudjuk, hogy például 355 várromunk, templomromunk van, hogy 1246 középületünk védett, hogy csaknem pontosan ugyanennyi a nagyon értékes népi műemlékünk, s az Országos Műemléki Felügyelőségen öt vaskos kötet vall csupán az állami gazdaságok birtokában, kezelésében lévő műemlék épületekről is. Minderre azt mondják, akik nemzetközi öszehasonlítással bírnak, hogy nem túlzottan sok, ám számszerűségében sem lebecsülendő,s még inkább nem az tartalmában műemlékkincsünk. Múltunk, történelmünk, kultúránk, nemzettudatunk hordozóinak és részeinek tekintjük műemlékeinket, amelyek forrásai önismeretünknek, a szocialista hazafiságnak. Úgy tartoznak hozzá településeinkhez, hogy egyben közösségmegtartó, közösségformáló tényezők. Törvények, magere szintű határozatok intézkednek arról, hogy értékeinket számba vegyük, s fennmaradásukról oly módon gondoskodjanak, hogy a mát és a jövőt — szolgálják. Műemlékeink többek tehát évszázados köveknél, omladozó romoknál, pókhálós kastélyoknál, csonka köztéri szobroknál, kopott városközpontoknál, de hogy valóban többek lehessenek, meg kell becsülnünk őket. Műemlékeink helyreállítására és új, mai funkcióhoz alakítására központi pénzekből évente 600—800 millió forintot költünk, s a közelmúltban született döntés jelentős összegről kastélyaink érdekében. Fokozott állami támogatás jut az egyházi tulajdonban lévő műemlékek védelmére. A 70-es évek közepétől 200 népi műemléképület felújítására, illetve az állagromlás megállítására került sor. Budapesten megnyugtatóan rendeződött a védett köztéri szobrok sorsa. Mi tagadás, tennivalóinkat sem kell nagyítóval keresnünk. Bár a szakemberek hangsúlyozzák: műemlékeink sorsa ma országszerte nem kis részben a tulajdonos - a helyi tanács, a gazdaság, stb. - szándékától függ. A műemléki hatóság - szélsőséges esetektől eltekintve - jószerivel csak befolyásolhatja a helyi döntéseket. Gyakorta elhangzik olyan vélemény is, hogy ha több pénz állna e célra rendelkezésre, sok helyütt akkor sem tudnának mit kezdeni a műemlékekkel. Általában egybehangzóak viszont a vélekedések abban, hogy ahol ténylegesen közügynek, vagy másképpen fogalmazva: szívügynek tekintik saját műemlékeik sorsát, ott sok mindent meg tudnak valósítani önerőből vagy összefogással is. És érdekes módon ezeken a helyeken nem is azzal kezdik, hogy „nincs pénz". Egy nagyobb szabású felmérés tapasztalatai szerint nem ritkák az olyan nagy áldozatok árán rendbe hozott műemléképületek, amelyek folyamatos fenntartás híján ismét romlani kezdenek. Talán csak azért, mert nem akad valaki, aki évente egyszer egy létrát támaszt a csatornának, és eltávolítja a szemetet, helyreigazítja a megbomlott cserepet, kijavítja a megrepedt vakolatot... Másutt — és sajnos elég sok helyen úgy vélik - jól tudja, miért -, hogy nem tartoznak a kastélyokhoz, kúriákhoz, a felújított középületekhez a környezetükben lévő parkok, kertek, a pompázatos épületek körül pusztít az enyészet. Mintha erdészek, kertészek, parképítők csak az Országos Műemléki Felügyelőség alkalmazásában lehetnének! Gazdátlanok - úgy tűnik - a kisebb települések határaiban, terein, a falvak szélén álló, ugyan nem világraszóló, de műemléki értékű védett szobrok, emlékművek. Itt-ott csak az alapzatukat kellene egy kőművesnek kijavítania, és a gazt kellene kiirtani... Gond van — kétségtelenül - a magántulajdonban lévő műemlék épületekkel, felújításuk nem kevésbe kerül. Bár ahol és akik nagyon akarják, megtalálják rendbe hozásuk módját, nagyobb összegű kölcsönnel; helyi segítségre is van példa. Ugyancsak eléggé általános tapasztalat, hogy sok helyütt nem vagy nehezen találják meg a régi épületeknek a legcélszerűbb új, mai funkciót, s ezen akad meg ,az ügy. Ahol kastélyból csibekeltetőt akarnak csinálni, ott persze közbeszólnak a szakemberek, de jellemzőbb, hogy ötletekkel, javaslatokkal is segítenek, és átalakítási tervek esetén hajlanak az ésszerű kompromisszumokra. Kétségtelen, a legkézenfekvőbb a műemlék épületeket a művelődés céljaira rendbehozni, s a példák sora azt bizonyítja, sikeresek a várszínházi bemutatók, a kastélyhangversenyek, a méltó körülmények között megrendezett múzeumi tárlatok, alkotótelepek. Helyenként jó vagy elfogadható megoldás az is, ha szociális otthont, gyógyszertárat, kollégiumot rendeznek be a régi épületben; könyvtárat vagy állami gazdasági irodát. Az utóbbi időben mind többfelé érdeklődnek magánszemélyek, kisebb közösségek: panzió, hangulatos vadászház céljára bérbe vennének állami épületet. Rendbe hoznák, védenék. Járható útnak látszik. Még inkább követendő példa azonban, amelyről Baranya megyéből érkezett híradás. A Szénbányák Vállalattól a Pécsi Kesztyűgyárig nagyüzemek egész sora jelezte: anyagi hozzájárulás és társadalmi munka formájában készek lennének közreműködni a mázaszászvári várépület rekonstrukciójában. Ezek egyesítése révén megszépül a nagycenki Széchenyi-kastély, gazdasági épületeiben méntelep, a főépületben múzeum lett, és formálódik a levéltári rész is. Jól ismert, hogy Kecskeméten például az egykori zsinagógából a tudomány és technika házát alakították ki, s a művelődést szolgálja a hatvani Grassalkovich-kastély. Természetesen legfontosabbnak ítélt műemlékeink védelme a központi keretekből is folytatódik. Szakértő, avatott kezek a többi között napjainkban a híres hollókői várat hozzák rendbe a kilátó céljaira. DEREGAN GÁBOR A simontornyai vár Budapest, Szentháromság tér Mintha úgy lenne törvényszerű: akiknek nem volt hírük nevük életükben, azoknak az emlékük is névtelen marad haláluk után. Alogy megörökölni is csak „Az ismeretlen katonaként" tudnak: díszsírhelyek hitelesülnek hamvaik által, amelyeket államfők a protokoll szerint megkoszorúznak. Mert ők az ismeretlenek, a mindenkori nép, a mindenkori hadsereg, ők megnevezhetetlenek, a mindenkori nép, a mindenkori hadsereg, ők megnevezhetetlenül a „víznek árja” — mint a költő írta, de mintha azt már hasztalan írta volna, ahogy „azért a víz az úr” ment a gályákra emlékezik az utókor, a gálya-királyokra és -pápákra, a gályahadvezérekre e gályakezektől függött a történelem irányítása. A piramisok, katedrálisok, várak, paloták kastélyok nem az építők, hanem az építtetők nevét őrzik — s nincs piramisuk, katedrálisuk, váruk, palotájuk, kastélyuk az építőknek, amit tátott szájjal megcsodálni lehetne... Ha van mégis — skanzen, tájház, falumúzeum, koncentrációs tábor, tömegsír-temet -, a turista utókor nem az arcokat, a tekinteteket képzeli el szemlélődés közben, nem az egyszer-volt-hol-nem-volt embert, a fenséget, titkot, Északfokot, idegenséget, hanem az általánosság jegyeit őrző fantomalakokat: a kunt, a csángót, a zsidót, a parasztot, a proletárt, a zsellért és a kubikost. S tudom, hiábavalóság ez az östörgés, a történelem igaz valósága szerint így van ez rendjén az emlékek és az emlékezések erdejében is. Hogy az erdőt messziről, föntről látjuk csak át — fáit külön-külön vizslatni értelmetlennek gondoljuk, kivált, ha meg van jelölve úgyis annyi emlékezetes, hírhedthíres fa, mely alatt egy nagybetűs Valaki megpihent, melyet egy nagybetűs Valaki ültetett... Nincs bennünk önzetlen kíváncsiság az erdő fái iránt, hiszen mi — értelmiségi létre vergődöttek - magát az erdőt véljükakarjuk tudni, ismerni, egyes fáira miért is tékozolnánk időt, energiát? Csakhogy rá kellene már döbbenni végre: az erdőt is csak az egyes fák megismerése alapján ítélhetjük meg, akkor is, ha az egyik akác látszólag olyan, akár a másik, ha az egyik tölgy, bükk, nyír épp olyan, mint a másik... Mégsem teszünk különbséget, hasztalan tudjuk pedig ezt az igazságot. Hanem megkülönböztetetten megkülönböztetjük a nagybetűs akácokat és tölgyeket, híres emberek, potentátok emlékezéseit, és vitát nyitunk fölöttük, latolgatunk igazságokat, és föltesszük nap mint nap — bár tudjuk, hogy értelmetlen a kérdést: mi lett volna ha... Ha nem Kossuth, ha nem Széchenyi, ha nem Görgey, ha Deák nem úgy... Vagy közelibb időkre gondolva revideálunk és rekonstruálunk: Telekit és Bethlent, Horthyt és Kállayt... A Táncsicsok emlékirata azonban nem vált ki vitát soha. A Franncsics Károlyoké, Garzó Imréké, Kováts Istvánoké, a Dombi Kiss Imréké, Gémes Esztereké, Csizmadia Imréké. Hiszen ezekről miért is vitatkoznánk, ők - így magyarázzuk - nem voltak tényezők a politikai irányításban. Táncsics is — még ő is! - hasztalan kapaszkodott föl hihetetlen akarattal Ácsteszérről a pesti üllői útig, az eseményeknek — utóbb csak bábja, bolondja tudott lenni, irányítója, befolyásolója alig... Hát miért is vitatnánk meg az emlékeit? Vagy az építőmester Kováts Istvánéit? Ki is volt ez az ember: egy szegedi valaki a múlt században. Kitanulta a mesterséget, s hogy jobban tudja - követve a céhtörvényt —, elment „világot látni”, majd honvédje lett a szabadságharcnak... De csupán honvédje — nem vezéralakja. Miért is beszélnénk hát Kováts István emlékeiről, miért hivatkoznánk éppen rá fennkölt vitákban? Vagy Garzó Imréről, a polgárról, aki mérnök-tanár volt, a szabadságharcban tisztféle — közkatona büntetésből lett a bukás után. Dehát az ő itáliai kényszerszolgálata nem emigráció volt, ő visszajött, és dolgozott tovább: tanított, cikkeket írt Hódmezővásárhelyen, beleártotta magát „illetéktelenül" nevelésügyekbe, folyószabályozási tervekbe - igaz is, ki figyelt, ki hallgatott rá? És mért is érdekes, hogy a poros parasztvárosban lépést tartott az akkori világ filozófiájával? Mért is vitatkoznánk hát emlékeiről? Vagy Dombi Kiss Imrét, a tanyasi parasztot mért is emlegetnénk föl szimpozionokon? Épp őt, aki hároméves kötelező katonai szolgálat után szakaszvezetőként egyik közkatonája volt a przemysli ostromnak, utána egyik névtelenje az orosz fogságba esett névteleneknek, akiket a keserű kenyerűsors Közép-Ázsiába sodort, akiket naponta tizedelt a tífusz, akik kényszermunkába jártak idegen földön éveken át, akik csak nyílt levelezőlapon és németül értesíthették hogylétük felől szeretteiket, s akik — valóban hihetetlenül!4 valahogy mégis hazatértek, s hazatérvén — hisz muszáj volt, hisz nagy volt a család, és különben is ez volt az élet megkérdőjelezhetetlen törvények újra dolgozni kezdtek a földeken (nemigen ápolgathatták sebeiket), gabonát vetettek és arattak, hogy legyen mit ennie az országnak, hogy legyen miből kifizetni a jóvátételt, hogy legyen miből ínyencségeket készíteni az urak vacsoráihoz. Mért is nyitnánk hát vitát Dombi Kiss Imre vásárhely-pusztai tanyasi paraszt emlékei fölött? És Gémes Eszter könyvét, a Mindig magam címűt is ugyan mért citálnánk érvnek-ellenérvnek? Hiszen lehet-e érv megszületni és fölnövekedni Balástya határában? Lehet-e érv idejekorán árvának maradni, lehet-e érv serdülőlányként napszámba járni, munkára hiú tisztességgel dolgozni? És lehet-e érv az I. világháborús esztendők valós igazságának föltárásához Csizmadia Imre gyermekkora, az Olaszországban odamaradt édesapa, a tanyájukon fogolyként is emberként otthonra lelt Vaszil? Lehet-e érv pusztán az életük történelmi vitákon, a munka reggeltől estig, januártól januárig? Lehet-e legalább adalék - ha nem is perdöntő érv — idős Váci Mihályné könyörtelen „árvácska-sorsa", az Amerikaiba kódorgott apától az örömtelenségbe mérgeződön anyáig? S az, hogy Zsuzsa néni iskolázatlanul, nyomorult körülmények közt mégis megpróbálta: ember akart lenni, és költőt nevelt! Mindezek lehetnek-e érvek napi köz- és magánvitáinkban történelmünk igazabb megítélésében, önmagunk megismeréséhez? Lehet-e érv Széchenyi, Kossuth, Görgey, Teleki, Deák mellett Táncsics, Garzó, Francsics, Kováts? Kádár Gyula, Bárczy János mellett Gémes Eszter és Csizmadia Imre? Emberségünkhöz nélkülözhetetlenül hozzátartozhat-e Gazda József könyve, az így tudom, így mondom című, amely Bukarestben jelent meg 1980-ban? Lehet-e érv jövendő cselekvéseink etikájában Bilibók Gergelyné, Veress Regina, Serbán Serbán, Tuzson Tamás emlékezése - hogy neveket is említsek a több mint kétszáz „adatközlő" közül? Fölismerjük-e, hogy nem csupán adatközlők ezek az emberek, de többek: egyéletűek, egy sorsúak, akikért — ha nem halljuk is, ha nem figyelünk is oda — valahai mégis megszólal a harang! És eljutunk-e odáig, hogy vájtfülű vitáinkban — melyekben a történelmet és a politikát hánytorgatjuk folyvást nevekkel lövöldözve egymásra — az örökkön félrevert vészharang-kongatás mellett ezeket a tiszta lélekharang-hangokat is meg kellene hallanunk? Mert ezeknek az emlékezéseknek ez az értékük elsődlegesen tiszta őszinteségük, manipulálatlan makulátlanságuk - s emiatt maradnak árnyékban botrányos viták zsinatában, emiatt feledjük őket akár kézbe venni is, hiszen íróik szavahihetőségét nem pozíció és rang, nem származás és szerzett tekintély, hanem keményen végigdolgozott emberi élet hitelesíti. S a keményen végigdolgozott emberi élet vájtfülű körökben nem politikai tényező...edig meg kellene hallanunk őket, e lélekharangokat, hiszen nélkülük csupán okoskodóvá lesz a gyülekezet, nem okossá, melyet nemzetnek nevezünk, hiszen nélkülük nem lett volna kit csatába szólítani Kossuthnak, nem tudott volna kit nagyralátóan fölemelni Széchenyi. Ideje, hogy végre észre és észbe vegyük őket, ideje, hogy megzúgassuk értük az általuk öntött harangokat, hiszen nem tévedett a költő: „azért a víz az úr". ÖRDOGH SZILVESZTER Ismeretlen krónikások I