Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
1986. március 15. A magyar építészet századaiból Vili. Konstruktív racionalitás Szeretnénk most röviden arra is feleletet keresni, vajon mit jelentettek építészeink a tágabb világ számára. A művészetben éppen úgy nincsenek merev határok, mint az életben, az első világháborút mégis úgy tekinthetjük, mint amikor lezárul a szecesszió kettőssége, s az új építészet elhagyja a lágy formaalakítást, a festői dekorativítást, és tovább élteti már a szecesszió szerkezeti elemeiben jelentkező díszítés nélküli síkokat, idegen szóval a konstruktív racionalitást. Vagyis amit eddig az építészet a tetszetős külsőért alárendelt, most előlép: a vasbeton, acél, üveg nem eszköz többé, hanem cél. Hosszú korszak nyitánya ez a célszerű, új technikai megoldásokhoz, tömegépítkezésekhez alkalmazkodó építészetben. Mintha a húszas évek elején építészeink megéreznék, hogy hazai körülmények között a bátor vállalkozásoknak nem nagy visszhangja lesz, sorra külföldre mennek, s jelenlétükkel is bekapcsolódnak az európai áramkörbe. Ha pontosan figyelemmel kísértük építészetünk útját, módosíthatunk azon a marcangoló önvádon, hogy mi mindennel elkéstünk legalább fél évszázadot. Építészetünk sem késett el, ha sokszor szerényebb vagy szegényebb is volt európai rokonainál. Az első világháborút követő években építészeink idehaza is jelét adhatták tudásuknak (Kozma Lajos, Hajós Alfréd, Lajta Béla, Árkay Aladár, Molnár Farkas, Fischer József, Weichinger Károly, Gerlóczy Gedeon, Rimanóczky Gyula, Gulyás Zoltán, Győri Dénes, Pogány Móríc, Barát Béla, Novák Ede és még többen), s munkájuk nyomán elsősorban Budapest valóban új arcot kapott. A Rákóczi út és a Múzeum körút sarka, a Madách tér, a margitszigeti Sportuszoda, a városmajori vagy pasaréti templom, a Mező Imre úti kórház ma már rangos architekturális eligazodási, közlekedési pontok. Építészeink körülnézhettek a világban, s a világ mindmáig elismeréssel tekint építészetünkre. Moholy-Nagy László - bár ő nem építész - a Tanácsköztársaság bukása után Ausztriába megy, csatlakozik Kassák Lajos köréhez, termékeny talajra találnak konstruktivista gondolatai a Bauhaus körében, és azon túl, Vágó Péter, Vágó József építész fia, apja politikai vallása miatt távozik, s telepedik le Párizsban. Breuer Marcel egyenesen Weimarban keresi fel (1920-ban) századunk nagy építésze, Gropius Bauhaus-iskoláját. Molnár Farkas 1920-tól folytatja a Bauhausban tanulmányait. Bodon Sándort apja, a kiváló bécsi nagyipari bútortervező viszi Hollandiába, majd tanára, Kaesz Gyula küldi ki ösztöndíjjal, míg 1928-ban végleg letelepedik Amszterdamban. Forbát Alfréd 1920-tól Gropius munkatársa, 1938-tól Svédországban él. A két háború közötti modern építészek nemzetközi szervezete, a CIAM 1928-ban alakul meg Svájcban, még ebben az évben magyar csoportja is alakul Molnár Farkassal az élen. A baráti csoportban ott találjuk a Köztársaság téri lakóházak tervezőjét, Fischer Józsefet, Major Mátét és Preisich Gábor építész, építésztörténész professzort, az Oncsaházak tervezőjét, Rácz Györgyöt, a későbbi Iparművészeti Tanács szervezőjét és vezetőjét, Juhász Lászlót, Dávid Károlyt, a Népstadion, a MOM kultúrház, a Ferihegyi repülőtér tervezőjét, hogy csak a mindnyájunk számára kötelezően ismerteket említsük. A külföldi szakirodalom még nem figyelt fel, hogy milyen nagy szerepe volt építőművészetünknek századunk megújulásában, bár Moholy-Nagy, Bauer Marcel, Vágó, Bodon magyarságát tudva és elismerve húzzák alá jelentőségüket. Moholy-Nagyban a konstruktivizmus lényegét az építészetben is látó, fáradhatatlanul tanító mestert tisztelik. Breuer Marcel 1934-ben - Molnár Farkassal és Fischer Józseffel - elnyeri a Budapesti Nemzetközi Vásár pályatervének első díját, s berlini, bristoli, New York-i, rotterdami, bordeauxi építményei mellett Luigi Nervivel a párizsi UNESCO székház tervezője volt. (1953-58). Pierre Vago, vagyis Vágó Péter a legnagyobb nemzetközi és francia építészeti szervezetek tagja, vagy vezetője, kezdeményezője. Negyvennégy évig szerkesztője a világhírű L’ Architecture d'Aujour’hui (A ma építészete) című folyóiratnak. Városrendezési, építészeti tevékenysége igen sokoldalú. Tervez Tarasconba iskolát, Tuniszba bankot, Le Mansba lakótelepet és templomot, Berlinbe lakóházat, Bomba könyvtárat, Lourdesba 25.000 zarándokot is befogadó templomot, Liliébe egyetemet, Názáretbe monostort, Jeruzsálembe kulturális intézetet. Bár szűkebb keresztmetszetű, nem jelentéktelen Bodon Sándor euvre-je sem: amszterdami könyvesboltja, lakóházai, üzletháza, kiállítási és kongresszusi épületcsoportja, az Apolló Hotel, reklámfilmstúdió, a párizsi holland kiállítás (1948-50), a rotterdami Museum Boymans Beuningen kibővítése, kereskedelmi raktár s a nymegeni konszern terve nemzetközileg elismert alkotása. Ilyenformán népesítik be létesítményeikkel, tudásukkal építészeink a világot, bizonyítékául, hogy megállják helyüket a nagy világversenyben, ahol nem a könnyen elszálló szó, hanem egyedül a szigorú fegyelmet, az emberi lét közvetlen érdekeit szolgáló alkotás, a korszerű előrelátás, a pontos felkészülés érvényesülhet. Kiváló építészeink hazai és külföldi részvételével szerettük volna a figyelmet feléleszteni építészeti értékeinkre, szűkszavú jelzéseink kiegészítését olvasóinkra bízva. KOCZOGH ÁKOS Breuer Marcel: A Torrington üzem igazgatási épülete (USA, 1965-66) Vágó Péter: A názáreti Szt. Klára monostor múzeuma (1965) Kozma Lajos: Parasztház terve Somogyban (1941) NÉPÚJSÁG 11 MŰVÉSZET A magyar múzeumok 1985-ben A látogatók számának növekedése mellett bővült és gazdagodott múzeumaink közművelődési tevékenysége is - egyebek között ez derül ki a hazai múzeumok elmúlt évi munkájáról készült statisztikai összefoglalóból. Eszerint tavaly mintegy 9 százalékkal nőtt a bemutatott művészi alkotások és tárgyi emlékek élményszerű feldolgozását és megértését segítő tárlatvezetések, 34 százalékkal az ismeretterjesztő előadások hallgatóinak, és 50 százalékkal a múzeumi rendezvényeknek és résztvevőiknek a száma. A közművelődési tevékenység mellett jelentős tudományos munkát folytattak tavaly a múzeumokban, hiszen a hazai intézményekben őrzött tárgyak száma meghaladja a 10 milliót, s a kisegítő gyűjtemények még 11 millió dokumentumot őriznek: e széles körű kutató, feldolgozó tevékenységet mintegy 4300-an végzik. A múzeumok kiállításait tavaly több mint 19 millió 360 ezren tekintették meg, 160 ezerrel többen mint 1984-ben. Bár ez a szám múzeumonként, megyénként és az egyes időszakokban változó - tavaly például elsősorban a Szépművészeti Múzeum újra megnyílt részlegei vonzottak sok látogatót - a múzeumlátogatók száma mintegy tíz éve emelkedő tendenciát mutat. Az első helyen immár hagyományosan a szentendrei Kovács Margit kerámiagyűjtemény áll, ezt követi a Magyar Nemzeti Múzeum, a Dobó István Vármúzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum. Tavaly 36 új múzeum nyitotta meg kapuit, ebből 26 már az év nagy részében fogadhatta a közönséget. Ezeket az új gyűjteményeket csaknem 360 ezren keresték fel: közülük legtöbben a pécsi Amerigo Tot Múzeumot, a veszprémi Egyházmegyei Gyűjteményt, továbbá a Szombathelyi Képtárat és a budapesti Repüléstörténeti és Űrhajózási Kiállítást. A festészet kétezer éves tradícióit tűzzel-vassal kiirtani szándékozó avantgarde mozgalmak, melyek a századelő óta egymást követő hullámokban rengették meg a képzőművészet világát, a hetvenes évekre elerőtlenedtek, tartalékaik kimerültek, a viharok elültével csendesen átadták a helyüket a régi stílusok felújításának, az eklektikának. A múlt század második felében hasonló folyamat zajlott le, míg meg nem született az új korstílus. A magyar festészet derékhada és fiatal nemzedékei e zászló alatt tömörülnek a Magyar Nemzeti Galéria napokban nyílt, a már címében is az eklektika nevét viselő kiállításának tanúsága szerint. A kép meglepő, de nem váratlan. Születését több program és kiállítás, köztük a Műcsarnok decemberi, „Magyar festők három nemzedéke - Pillanatkép című tárlata jelezte már. A Nemzeti Galéria bemutatója lényegében ugyanennek a festői körnek munkáiból szerveződött - lévén ők a fiatalabb kortárs nemzedékek között a hangadók. Ha más csoportok műveit hozzászámíthatnánk, a kép valószínűleg színesednék - elsősorban a hazai tradíciók művelőivel - amivel a rendezők most adósok maradtak. A kiállítás így is nagyszabású és meglepetésekben gazdag. A hazai eklektika jellemző vonása, hogy élharcosai közt az a Nádler István, Keserű Ilona és a többiek találhatók, akik a hatvanas években az újkonstruktivizmus fő képviselői voltak. A hatvanas évek európai stílusirányzatainak hazai követőiként képeiken eljutottak az autonóm jelekig. Mások, főleg az ifjabb nemzedék tagjai a színek intenzitását fokozták, a műalkotást mint műtárgyat elvetették, rögtönzésekkel, installációkkal léptek fel, eszköztárukat fejlesztették új médiumokkal, mint a kép körébe vont fényképpel, nyomdatechnikai eljárásokkal vagy a videóval. A régi konstruktivisták példáján okulva kutató, kísérletező szenvedélyükben az ecsetnek is búcsút mondtak, szórópisztollyal, csorgatással és más eszközökkel dolgoztak. A Nemzeti Galéria kiállításának másik meglepetése, hogy eltűntek a „kócos”, kísérleti munkák, a kiállított művek esztétikai színvonala magas, előttünk áll egy nagyra hivatott, tehetséges, fiatal nemzedék, bár még sokak számára szokatlan, de figyelemre méltó mondanivalóval, kicsiszolt eszköztárral. A festők újra festenek és milyen kifejezőkészséggel! Hangjuk nem dadogó, tisztán és erősen szól. Közülük a leghivatottabbaknak magánmitológiája is meg tudja fogni a nézőt, induljanak bár a gesztusfestészetből, mint Klimó Károly Feketearany labirintján, közelítsenek a kalligráfiához, mint Komlódi István Jelek című művén, vagy a metróállomások irkafirkáiból. Sokféle hatás és sokféle indíttatás keveredik a művekben, de a döntő szerepet az újrafeléledt expresszionizmus játssza. Festőink tudatosan vállalják a világ minden tájáról rájuk zúduló információáradatot, azokkal együtt is tudnak élni. Nyoma sincs már a honunkban annyira megszokott, gyakran felpanaszolt évtizedes elkésettségnek. A brutálisabb formanyelvű német expresszionizmus kifejezési rendszeréhez állnak közelebb, akkor is, ha élményanyagukat szinte idézetszerűen az olasz manieristák vagy Michelangelo inspirálja, mint Koncz András Érintés című művén, vagy Soós Tamás Caravaggio parafrázisán. Mindkét művész egyébként monumentális elhivatottságú, akik tudatosan élnek az új mexikóiak eredményeivel is, mint Molnár Sándor Metamorfózisán. A pécsi iskola tagjai közül Pincehelyi Sándor hű maradt a pop art kezdeményeihez, míg a hiperrealista képek komoly rutinját őrzik Barabás Márton képei szürrealista képzettársítással vagy a konstruktív anyagstruktúrákkal, mint a Kocsihajtó vagy a Kettős elmozdulás. Az anyagkollázs játssza a főszerepet Záborszky Gábor A föld meséi című sorozatán. A fényképet, mint dokumentumot szubjektív környezetbe felszabadult képtérbe helyezi a hangulat éreztetésére Kaszás l-ll. című sorozatán Kocsis Imre. Erdélyi Miklós, aki a koncept art pápája volt nemrég, dialógust folytat a színnel és formával Rembrandt Önarckép parafrázisán. Hangsúlyosak Birkás Ákos művei is, akinek nyers, nagy lendületű ecsetvonásai a gyermekrajzok egyszerűségével felvázolt tájképi asszociációkat keltenek. A geometria eltűnőben van, a kubizmus legtisztábban Gulyás Gyula Scheiber Hugóról mintázott portréján érhető nyomon, szinte idézőjelbe téve, Nadler István még képelméiben is Malevicset idézi. A kiállított művek erőt és szakmai készenlétet bizonyítanak. A monumentalitás igénye, a kétségtelen visszatérés az elhanyagolt figurális ábrázoláshoz, a sugárzó, gyakran az agresszivitásig felfokozott színvilág, a festői eszközök modern, szuverén kezelése, az egyéni hangnyelvre törekvés az előismeretek nélküli nézőnek még szokatlan, de hangsúlyos élménnyé teszik a jól rendezett kiállítást. BRESTYÁNSZKY ILONA Új monumentalitás felé Barabás Márton: Kocsihajtó Fehér László: Napimádó