Tolnai Világlapja, 1901. szeptember-december (1. évfolyam, 1–14. szám)
1901-09-28 / 1. szám
Az orvosság. Irta: Huszár József. — Lássa, Pista, nagyon téved. Nem úgy van minden, amint gondolja. Vannak néha az embernek bizonyos ideái, eszméi, melyek mögé az ember elsánczolja magát, beleéli magát e védett helyzetbe, melyből ó, mily nehéz kimozditani. A legerősebb, a legnagyszerűbb eszközök is néha haszontalannak, gyengének bizonyulnak az ilyen czélhoz s egyszer egy véletlen, egy esély, egy lényegtelen valami is elégséges, hogy az embert szilárd föltevésében megingassa. Lássa — maga elé tűzött egy czélt — egy eszmét, melyért él, s halni képes. Bebeszéli nekem, hogy egész éltének boldogsága függ tőle, ennek teljesülésével életczélját érte el. Ó, korántsem ! Ez az idealizmus tévedése, melyből nagyon hamar kiábrándítja az embert a realizmus. Nem is gondolja, miként véltem én legnagyobb vágyait teljesíteni. Elmondom. Ki akartam magam törölni az ön emlékéből. Teljesen feledni akartam magát. Hisz mi közöttünk úgyis hiába minden. Határozott szándékom volt, az Ön képét minden gondolatomból száműzni. Ekkor nem volt szívemben egyetlen érzelem, mely Öné lett volna. Jaj, oly végtelen kegyetlen voltam magához! Sokszor meglestem, mikor kijött hivatalából. Lassan, szomorúan, bánatosan fordult be utczánkba. Én a zsaluk között néztem magát, szegény Pista, s tudtam, hogy szive akkor dobbant legnagyobbat, mikor ablakom alatt elhaladt. Ön fölpillantott, s titkon csókot dobott felém. Ah, ha tudta volna, miként nevettem, mosolyogtam Önt. Mikor aztán teljesen elfedte alakját a messzeség, kinyitottam ablakom két szárnyát, s a friss levegőben maga után gondoltam. Szegény jó fiú! Hát megérdemli, hogy ennyire kínlódjék, s szenvedjen miattam ? De tehetek-e én róla ? Hisz tudja jól, hogy nem vagyok szabad, szivem s kezem fölött más rendelkezik. Mivel segítsek hát nehéz sorsán ? Végre megtaláltam. Elhatároztam, hogy meggyógyítom Önt. Orvosa leszek szivének, bajának, teljesítem legbensőbb óhaját, epedő kérését. — Le-ee-hee-te-t-lee-n! — Ó, igen ! Ha meghozza boldogságát, vágya, melyben magát beleélte, mint erős várba a katona, teljesítem, elfogadom a találkát — a saját lakásán. Viszontlátásra holnap délután három órára ! Hadikfalvy Pista remegve csókolta meg a szépséges Bella alabástrom kezét, egy mély sóhaj, szerelemittas pillantás, édes remény — az óra éppen hatot üt, s a legnagyobb földi boldogság reményében elválnak. Pista úgy érezte magát e pillanatban, mintha forogna a föld körül, vagy a föld ő körötte. Kezébe veszi kalapját, haját igazítja, izgatottan jár a kellemes légkörben. Gondolatokba merül. Hogy is fogja csak kezdeni ? Igen. Ott fog ülni a pamlagon az ablak előtt. Ő meg mellette, megmutogatja érdekes drágaságait, melyekkel őt elhalmozni akarja. Kezébe veszi kezét, megigézi, aztán elmond neki mindent, mindent. És midőn Bella el fogja rebegni, el fogja susogni azt az isteni szót, ó, akkor átölelve, csókjaival halmozza el, és nem fogja kiereszteni őt soha, soha ! Igen, igen, így lesz. Hanem a másik — az nehéz kérdés. Csak egy megoldása van. Vívni, lőni jól tud, bízzák fegyverre a sorsot. Vagy, vagy. Egyiknek bukni kell! Ily veszedelmes gondolatok jártak fejében. Hűvös jön az est, késő is volt már, hazafelé indult. Otthon azonnal rendelkezett. Soronkivül egy pengőt nyomott a Jancsi in is markába, aztán kiadta a parancsot. — Jancsi! Holnap nem vagyok itthon senkinek. Elutaztam. A fogadószobát kidiszited, minden fényes legyen, ragyogjon pompásan. Az antik vázáim Csapatátk eleg vizen. Parancskiadás. 2