Tolnai Világlapja, 1912. október-december (12. évfolyam, 41–53. szám)
1912-10-27 / 44. szám
A természet műhelyéből Rovatvezető Dr. Mikes Lajos A tenger világából. Egyik legkülönösebb osztálya a tenger világának az, amelyet kigyókarú tengeri csillagoknak vagy kigyócsillagoknak neveznek. Körülbelül kétszáz különböző fajú állat tartozik ebbe az osztályba, s valamennyinek az a közös ismertető jele, hogy karjaik roppant hajlékonyak és mozgékonyak, s nem függelékei a test középpontját alkotó korongnak, hanem a korong alsó felébe vannak beleillesztve és beleágyazva. Ezeket a karokat a száj oldalon apró, egymást fedő pikkelyecskék borítják s ezek közül oldalt a többé-kevésbbé elsatnyult lábacskák nyúlnak ki. A karok nem üresek, hanem teljesen kitölti őket egy sor csigolyaszerű mészkorong. A kígyócsillagok nagyon elterjedt állatok, különösen a tengerpartok sziklás és növényekkel benőtt részein. De ha nem értjük a módját, hogyan kell őket keresni, csak ritkán látjuk meg a kígyócsillagokat. Furfangosak és félénkek a tengereknek ezek a lakói, ügyesen kúsznak és ugrálnak a sziklaszirteken, korállágak, gyökérszálak stb. között, a legjárhatatlanabb fenéktalajon is. Amikor mozognak, elsatnyult, tapadó lábacskáikat nem igen használják, hanem a karjaikkal kapaszkodnak meg. Karjaikat úgy kentik vékony és vastag tárgyak közé, mintha megannyi kapaszkodó farkuk volna. Természetesen főként táplálékot keresnek így a csinos állatok és nem túlságosan falánkak. Megelégszenek mindenféle apró állatkával. A mélységben lakó kigyócsillagok legjobban szeretnek mászkálni az ágas-bogas szarukorallok hálózatában, amelyeknek lágy részeit le szokták rágni. A valódi kigyócsillagoknak, amelyeknek egy példányát láthatjuk mai képünkön, a karjai egyszerűek, el nem ágazók, s ezek a tenger mélységének lakói, mégpedig mindenütt a világon, az Északi Jegestengertől a Déli Jegestengerig. Ezernyolczszáz méter mélységből halászták ki eddigelé a legtöbb fajukat. Ezek a mélytengeri lakók csaknem mind élénkszinű állatok. Élénk narancssárgák vagy vörösszínűek , de színeik gyorsan és erősen megfakulnak, míg a sekélyebb vizekben élő kigyócsillagok szép tarka színezete állandóbb. A valódi kigyócsillagokon kívül vannak olyan kigyócsillagok is, amelyeknek karjai vagy a végükön, vagy mindjárt a tövükön elágaznak. Ezek a medúzacsillagok. Egy-egy ilyen erősen elágazó karú medúzacsillagnak körülbelül 70—80.000 darab tagrésze van, és karjait be tudja göngyölni a szájoldala felé. A medúzacsillagok szintén mélytengeri lakók. A kígyócsillagok legközelebbi rokonai a csillagállatok s valamennyien úgy szaporodnak, mint általában a tüskésbőrűek és különösen a tengeri sün. A nőstény tengeri sün ikráiból kikelő kis, átlátszó teremtés látszólag már teljesen kifejlődött szervezetű állat, de egy csöppet sem hasonlít még a tüskésbőrüekhez. Kocsonyás, puha testecskéjének megvan a maga szája, bélcsatornája s ennek végén a kivezető nyílás. És az apró állat csilló szőrei segítségével vígan úszkál a nyílt vízben. Apró féregnek lehetne tartani s a régiek féregnek is tartották. Lassanként azonban különös tüskék és kinövések képződnek a féreg testén, amely holmi kis sisakká alakul át. És egy szép napon ennek a sisaknak a belsejében elkezdődik a szaporodásnak folytatása, a bimbózás. Ennek következtében a testfa és a gyomor közt lévő üregben egy egészen új állat fejlődik, melynek alakja és szerkezete teljesen eltér az eredeti állatétól. A »sisak« tehát csak ideiglenes, átmeneti állat volt, amelyből a tulajdonképpeni állat bimbózás útján fejlődött ki. De ez a bimbózó állat már valódi kis tengeri sün, amely úgy fejlődik és úgy nő fel az élő sisak belsejében, hogy annak gyomrát magába zárja : egyszerűen elveszi, lefoglalja magának, mint a saját szervét. A sisak aztán, minthogy a betolakodó jövevény megfosztotta tápláló szervétől, lassanként leválik saját testéről, elpusztul, meghal és végül elszáradva, mint a hervadt virág, lehull a fiatal sünről, így szaporodik a csillagállat és a kigyócsillag is. Ezek is elsikkasztják saját élő anyadajkájuknak a gyomrát s aztán a felesleges anyatestet ledobják magukról. A kifejlődött nőstény csillagállat valósággal szereti az ivadékait , mint a kotlós tyúk úgy ül kövek alatt, odúkban, görbült karokkal, megtermékenyített petéin és kibúvó kicsinyei fölött. És egyszerre csak a legvadabb rángások közepett, belső szakadás fut át az egész csillagon. A csillagállat egy része meg akar szabadulni a többi részétől, de ez csak úgy történhetik meg, ha a középső része, a korongja Valódi kigyócsillag. A mélytengerek érdekes lakója. Egyszerű, hengeres karjai az állat korongos testéből ágaznak ki. Ha ezek a nagyon törékeny karok elszakadnak, ismét kinőnek, mint a gyík letépett farka. A kigyócsillag élénk narancssárga vagy piros színű ragadozó állat. Kis rákokat és apró puhatestűeket fal föl a tenger mélyében is kettészakad. Mindene megreped , a véredényei és az idegei elszakadnak, a kemény váz részei eltörnek, még a gyomra is kettéválik és két nyitott féllé szakad. Csakhogy mindegyik fele külön él. Ha több részre szakadt, hat vagy nyolcz részre, akkor minden része külön él. A szakadás sebe nemsokára beheged s azután minden résznek külön kifejlődnek az összes hiányzó részei. Ez az osztódás utján való szaporodás épp oly csodálatos játéka a természetnek, mint az anyadajkán keresztül bimbózás útján való szaporodás. Sokat törték rajta a fejüket a természettudósok, vajjon mi lehet az oka annak, hogy ezeknek a tüskésbőrűeknek a petéiből féreg származik, ebből a féregből sisak lesz és csak a sisakból lesz megint tüskésbőrü ? Ma úgy képzelik ennek a csodás átalakulásnak a magyarázatát, hogy ezeknek a tüskébőrűeknek az ősei valaha férgek voltak, s a petéből kikelő új állatnak éppen ezért először megint féreggé kell lennie, csak azután alakulhat át rendes tüskésbőrűvé. Hasonló ehhez a fejlődéshez, de nem azonos ezzel az is,mikor a béka,mint poronty,először hallá és szalamandrává lesz, s csak azután alakul át békává, miután átfutotta még egyszer fejlődésének összes ősi, egymást követő alapfokozatait.