Tolnai Világlapja, 1928. október-december (28. évfolyam, 40–52. szám)
1928-11-07 / 45. szám
tolnai Világlapra Angelesben, hogy kellő pompával szállítsa új sztárját Incevillébe. De amikor kiszálltam a vonatból és az előkészületekből semmit sem láttam, beláttam, hogy mindez csak a fantáziámban élt. De azért még mindig nem józanodtam ki teljesen. Felhívtam Los Angelesből Incevillét telefonon és annak az úrnak, aki a telefonnál volt, bemondtam, hogy John Gilbert vagyok és megérkeztem Los Angelesbe. „Na és?" válaszolta az illető. „Igen . . . de hogy megyek ki Incevlilébe?" „Hát ahogyan eddig jött!", válaszolta mérgesen a telefonáló. ..Igen, de mikor olyan messze van az az Incevile!" feleltem meggondolatlanul. „De az ördögbe is! Én nem tudom közelebb hozni!" hangzott a stúdióból méregesen. „Egyébként is nekem más dolgom van, minthogy egy ilyen éretlen kölyökkel vitatkozzam! . . ." Ezzel aztán le is csapta a kagylót. Magamon kívül voltam. Még kétszer hívtam fel a gyárat, de a gorombaságok özönét kaptam válaszul. Az tény volt, hogy az ide-odatelefonálás vagyonkámból hatvan centet emésztett fel. Nem maradt más hátra: részben gyalog, részben villamoson kellett megtennem az utat Los Angelesitől Incevillébe. A hangulatom még ezek után sem volt rossznak mondható. Végre mégis csak megérkeztem a stúdió elé. Egy bezárt ajtó elé kerültem, ahol egy mogorva portás állt ért. Odaálltam a hatalmas termetű portás elé, bemutatkoztam neki, majd azt mondottam, hogy jelentsen be rár. Incénél, aki már vár reám. A portás dühösen végigmért, de választ nem adott. Megismételtem a kérésemet, amire a portás még vadabbul nézett rám, de még most sem válaszolt. Menjen a telefonhoz, kiáltottam rá idegesen, és jelentse be, hogy 1*1 vagyok! A portás erre kiköpte szájából a rágógumiját és így szólt: „Itt nincs telefon!" — A halál gondolata járt a fejemben, amikor a sziklaszilárd portáson végignéztem, de aztán elvetettem magamtól azt a gondolatot, hogy ilyen fiatalon meghaljak — egy portás miatt, különösen akkor, amikor még nem is arattam filmsikert! Neki akartam menni az embernek, de meggondoltam magamat, mert egyrészt az egyenlőtlen arányokra, másrészt a bezárt ajtóra gondoltam, amelynek ura mégis csak ez a hatalmas termetű portás volt. A tömegben Ebben a pillanatban, mint egy mentőangyal, megjelent az ajtóban anyám egyik régi színészpartnere, Hersche layall, aki abban az időben epizódszereplő volt az Ince-vállalatnál. Arra kértem őt, legyen a segítségemre, hogy bemehessek az ajtón. Herschel, szó nélkül kinyitotta az ajtót, amely be sem volt zárva — csak felizgatott képzeletemben láttam bezártnak — és anélkül, hogy a portás csak egy szóval is viszszatartott volna, bemehettünk. A jó öreg színész kalauzolt azután a stúdió ezer és ezer labirintusában az üzletvezetőig, aki aztán mr. Incének is bemutatott. Nagyon nehéz volt a paradicsomba bejutnom, de végül mégis csak sikerült. És ezen az estén hol boldognak, hol pedig boldogtalannak éreztem magamat, de büszke voltam, amilyen büszke csak egy tizenhét éves meggondolatlan gyermek lehet! A karrierem azonban nem úgy indult, ahogyan én álmaimban magamnak kiszíneztem. Hamarosan rájöttem arra, hogy egyáltalán nem vagyok sztár! Bizony, csak közönséges extra voltam, aki heti tizenöt dolláros gázsiért, mint egy gép, hol uniformisba, hol indiánkosztümbe bújt és ujjongott vagy masírozott a tömeggel, úgy ahogy azt a szerepkönyv előírta és a rendező parancsolta. Tömeg voltam, semmi más. De azt gondoltam magamban, hogy csakis az lehet nagy filmszínész, aki a dolgok elemi részével is megismerkedik és aki a legkisebből válik valamivé. A szolgálat nem volt kellemesnek mondható, hiszen sokszor félvérek, félkegyelmű nyomorékok társaságában, műveletlen durva fickók között kellett élnem, akik kinevették az „úrfit", ahogyan engem hívtak. Estétől-reggelig hajszoltak bennünket, hol gyalog, hol pedig lóháton, hogy sokszor a fáradságtól majdnem összeestem és mindezt napi két dollárért! Sokszor egész napi szakadatlan munka után, amikor már alig álltunk a lábunkon és haza akartunk vánszorogni, a rendező ránkparancsolt, hogy maradjunk, mert éjjel fölvétel lesz. Ilyenkor hiába protestáltunk mindannyian, semmit sem használt. Begyömöszöltek társaimmal együtt egy nagy autóbuszba és a sofőr máris nekieresztette a gépet, hogy vigyen bennünket, az emberanyagot a fölvétel helyére. Egyszer egy olyan jelenetet vettek fel, amely veszély dolgában bátran fölvehette a versenyt a harctéri rohamokkal. Katonaruhába öltöztettek, azt mondották, hogy egy úgynevezett földön fekvő halottat kell játszanom. A fölvételt megkezdték, azonban ijedten vettem észre, hogy közvetlen közelemben egy veszélyes lángnyelv csap a magasba. Mivel eszem ágában sem volt a filmfölvevőgép előtt hősi halált halni, felugrottam a földről és elszaladtam a veszélyes helyről. Stanford, akkori rendezőm irtózatos haraggal kiáltott rám és dühösen mondta, hogy ügyetlenségemmel az egész jelenetet elrontottam. a/a JÓZSEF És TÁRSA most IVANI IV. KER., SZERVITA TÉR 4 SZÁM Három bajuszos filmszínész: Ramon Novarro, John Gilbert és Roy D'Arcy bemutatják a filmrekvizitumokat (Photo M—G—M.) 51