Tolnai Világlapja, 1931. április-június (31. évfolyam, 14–26. szám)
1931-05-06 / 19. szám
hős éjszakába, hát a nagy ivóban a lámpavilág mellé még száz szál gyertyát is gyújtottak, a cigánynóta mellett még száz üvegnél több bort is megittak. Azt mondották, hogy kifutja, mert telik. Hanem egyszer jött, ami jött. Kezdett ám a kerék lefelé fordulni. Egyszer csak kezdtek ám a balatoni halak kipusztulni. A tavaszi Balaton szép, fehér, csillogó hullámai egész rakásszámra vetették ki a döglött halakat a partra. A gamászai halász, mindahány, szegre akaszthatta a nagy, kerítő hálót, meg a kis varsát, mert ha kivételle, nem került más abba, mint döglött harcsa, kárász, kecsege, ponty, gazda. A sok döglött haltól megromlott a nádas s a part s a nagy hatál levegője. Betegség tört ki emberben, állatban s kivált ez utóbbi rettentően pusztult. A parti áradat kicsapott a rétre s iszappá gázolta a kasza alá nőtt faerdőt. A búza, rozsvetést a fagy, rozsda, meg jégverés ölte. Még csak egy hiányzott a hét csapásokból, de az is belellelt. A parti ember ott nagyon is jól tudja, hogy amikor része van a halnak, hát abban az évben nem lészen szüret sem. És nem lett. Sem abban, sem a következő sok-sok esztendőben. A szőlőlevél hervadt, venyige elfonnyadt, tőkéje szétkorhadt. Az apró, zsenge gyökereit, valami pirinkó, szemmel nem látható kis bogár mind-mind lelegelte. Nem segített ezen még az a nagy úr sem, akit nagyobb urak Pestről ideküldtek, akit úgy neveztek, hogy „pilloxera generális". Pusztult, veszett minden. Mintha a szellőnek fúvása, nagy víz morajlása mind azt zúgta volna: — No, most mulass gamászai ember! Hát hiszen mulattak, még pedig nagyokat mulattak, minthogy a magyarnak az a sajátsága, hogy nagyobbakat iszik a búbánatában. Mulattak, míg tellett a pénzben, azután hitelbe. Adott még Náci a házra, földecskére. Azután? Hát aztán fizetni nem tudtak. Aztán licitáltak.. . Szomorú hangja van a licitáló dobnak. Még szomorúbb talán, mint a halotti harangnak. Soká ezt ember ki nem bírja, inkább más vidékre viszi életútja. Igen ám, de hová a koldusbotokkal, melyeket ott vágtak az erdők görcsösebb ágából? Hát jött tanács erre. Maga Náci adta: — Menjenek el kendtek nagy Amerikába. Nagy ott a kereset, tízszeres a napszám. Arannyal fizetnek. Itthon úgyis röstennének más kutyája lenni. Adok pénzt az útiköltségre, házra, földecskére. A kis rajblizsebből is megküldik kendlek. Hallgattak rája. Egy csoport elindult, második, harmadik, tizedik utána s hallatszott az itthon maradott leányok, asszonyok síró zokogása. Csak egy maradt itthon — az öreg papon, jegyzőn, meg Nácin kívül, — a kisbíró, Ragyás. Valami titkos, nagy huncsutság azt itthon tartotta. Mikor az utolsó embercsoport is elindult, elbújt a padlásra. Harmadnap mászott le csak onnét. Mikor az asszonynép aztán észrevette, uccu rá, ne sajnáld! Ki seprőre, ki meg sodrófára kapott, úgy verték ki ezt is a határból: — Hess te ne! Utánuk! Vagyon szomorúság elhagyott mezőkön, melyek virágait, füvet letaposta a vihar paripája s melyek madarait megölte a fojtogató orkán. Ilyen szomorúság borult a férfinép elhagyta falura. özvegy lett az is, kinek még élt az ura s árva az a gyermek, kinek élt apja. Csak kesergés hangzott, elhagyatott árvák, özvegyek siráma. Vájjon elhallott-e az a tengerentúl, nagy Amerikába? Közbe jött a tavasz. A hegyeken a hó elolvadt, vízzé vált s lefutott a völgyije, onnét a nagy tóba. A fehér hóvirágot felválta az ibolyanyilás. A porhanyó földnek viszketett a hála s töviseket termelt. A kapát, az ekevasat várta. A gamászai asszonynép ekkor nagyot gondolt. Kiki a mezőre, hasítsuk a földet! S a gömbölyű, izmos, erős asszonyi, meg leányi karok a kajlát forgatták, az ekeszarvát tárták. Valami szürke fény csillámlott szemükben: — Megmutatjuk, hogy mi is tudunk még valamit! Na hazagyűlnek, lássák! Ha hazagyűlnek? De hát mikor gyülnek, hatalmas Úristen? Talán nem is gyülnek, hanem elpusztulnak? De mindegy, várták őket rendületlen hittel ... A szomszédbéliek először csak gúnyosan nézték, hogy mit csinál a gamászai asszony, hejh, pedig nem volt nevetni való a szegényen. Ha nóta szólott is, csak szomorú zendült meg annak az ajkán: Sötét erdő, sűrű erdő árnyába' Hallatszik a vadgilice bugása. Fáj a szívem, meghasad, ha hallgatom. Hejh, de messze estél tőlem galambom! Borús az ég, lassan pirkad hajnala, Édes párom látlak-e még valaha? Vége lesz-e e bús, árva életnek, Vagy csak akkor, hogyha majd eltemetnek? Azután jött az aratás. A nehéz munka legnehezebbje. Hanem a gamászai asszony izmos karja beletanult akkor már a kaszavetésbe. A gyengébbje sarlózott, a gyermeknép a markot verte. És dőltek a rendek, emelkedtek a kapakeresztek, majd osztagok házmagasságra. Először a cséphadarítással is megpróbálkoztak, de azután rájöttek, hogy jobban elvégzi ezt a masina, összeálltak, szövetkeztek s úgy hozattak cséplőgépet, mely azután kiverte a szemet az egész falu búza-, rozs- és árpatermésből. Hejh, micsoda Szappanhab, ecset, víz nem kell ezután a gyorshajó borotváláshoz, ha Morisson borotvakrémet használ. Kapható illatszertárban. Főraktár : KOZMOC HEJHA K.-T Budapest, VII. Hermina éta boldogság, büszkeség ragyogott azokban az asszonyi szemekben s micsoda önérzet dohogott azokban a menyecskeszívekben, mikor az ő keservetes fáradságuk gyümölcseként először telitett a hombár?! Nem nevettek ekkor már a szomszédbéliek sem, hanem csodálkoztak. Hát hogyha még az a szélő is kivirulna egyszer? Akkorra, mire hazagyűlnek? . . . Azt is mondja a magyar példabeszéd, hogy akinek hivatalt ad az Isten, annak észt is ad hozzája. Hát a szegény gamászai asszonyoknak adott elég hivatalt, de elhagyatottságukban jó gondolatokkal is támogatta őket. Egyszer csak arra jöttek rá, hogyha ketten, hárman, vagy tizen összefognak, azután ma egyik, holnap meg a másik földjét mívelik meg, hát sokkal gyorsabban megy a munka, mint úgy széttagolva. Azóta az egész falu asszonynépe kisebb-nagyobb csoportokba szövetkezett s megosztoztak a dolgon. Mindennap másikra került a főzés, kapálás, kaszavetés sorsa. Mivel a sok dolog miatt mindnyájan a városi vásárba nem mehettek, hát összehordták a sok mindenféle eladni valókat s annak értékesítését három-négy asszonyra bízták, megbízván ezeket a szükséges bevásárolni valókkal is, mivelhogy arra is rájöttek, hogy a Makkhetes Nácinál a komisz portékának is háromszoros ára. Vasárnaponként pedig összejöttek, hol a templom melletti nagy hársfa alatt, hol egyik-másik háznál s megbeszélték a jövő heti tennivalókat, meg azt, hogy ebbe, megabba a dűlőbe mit kéne elvetni, elrakni, mert hát: Csak az a madár víg, Mely a zöld lombra száll. Csak az a virág nyíl, Mely földjére talál, Lombos erdő nélkül A madár elhallgat, Porhanyó föld nélkül A virág is hervad. Hejh, nem nagyon sokára hét faluba, két határba híre ment a gamászai asszonyoknak. Mikor elérkezett a búcsú napja, a herényi csél-csap legények azt mondották: Nohát nézzük meg a híresüket. Hát megnézték. Biz' arok ezen az egy napon mulattak. Maguk énekeltek s egymásba fogódzva jártak hozzá csárdást. A herényi legények egyre incselkedtek: — Talán velünk járnak! — Talán jobban esnék? Mikor aztán egyik derékon kapta a szép Kurucz Jánosnét, hát ez úgy eltaszítá a legényt magától, hogy az szégyenében meg sem állt hazáig. Ha aztán azt kérdezték herényi legénytől, akinek be vola törve a cimpája: — Talán te is a gamászai búcsún dulakodtál? — hát ennek bizonyos, hogy nagy hajcihő jön vége. Ezen a búcsún csak egy deli, szép berényi legény, Jegenye Jóska nézett a szép gamászai Szerencse Katica fekete szemébe: 36