Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-06 / 1. szám

2 . A dalestély kezdete 8 órára volt ugyan jelezve, de mivel a közönség legnagyobb része valamivel ké­sőbb érkezett meg, azért fél kilenczkor vonultak be a „Szegzárd Szálló“ nagytermébe a dal hivatott mű­velői, hogy lelkesítő s művészi felfogással előadott dalaikkal gyönyörködtessék a közönséget, mely a te­remben elhelyezett összes ülőhelyeket elfoglalta. A dalárdisták gyönyörű fehérselyem zászlójuk­kal az emelvényen foglaltak helyet s karmesterük into­­nálására Huber Károly „Olyan a te dalod“ cz. népdal előadásába kezdtek, melyet szabatosan, szép felfogással énekeltek. Úgy ezt a darabot, valamint a többit is lelkes s többször megújuló tapssal tüntette ki a hálás közönség. A műsor második számát Ábrányi Kornél „D­a- 1­á­r-s­z­ó­z­a­t“-a töltötte be. E mű négyest kifogásta­lanul énekelték s ezért tapssal lettek kitüntetve. Legnehezebb darabja volt a dalárdának „S­z­e­r­e­­lem“ műnégyes, melyet prec­ízióval és helyes felfo­gással juttattak érvényre. Legtöbb tapsot arattak Huber Károly „Nép­dalaival“. Ezt újra kívánták hallani, dalosaink azonban e helyett a „Népzászló“ czimű dallal kedveskedtek. A műsor utolsó pontjába Liszt Ferencz „Raj­nai bordal“-a volt felvéve. E nehéz darabbal sok tapsot és elismerést arattak. A közönség meg-megújuló kívánságára a mű­soron kívül elénekelték a Kossuth-nótát, mel­lyel csattanósan fejezték be derék dalosaink szereplésüket. Alig hogy elhangzott az utolsó dal, a rendező­bizottság serény, előzékeny tagjai csakhamar eltávo­lították a teremből a székeket, mire Garay Ferkó czigányprímás zenekara rezgőpolkával megkezdette a tánczot, mely a reggeli órákig a legfesztelenebb víg hangulatban folyt. A hölgyek általában egyszerű, de ízléses toilettekben jelentek meg, a­mi csak dicsére­tükre válik, hogy nem fényes ruhával, hanem termé­szetes bájjal s kedvességgel akartak imponálni. Elismeréssel kell felemlítenünk, hogy a rende­zőbizottság nem immel-ámmal, hanem igazi animóval, fáradhatlanul járta az egyes tánczokat, úgy, hogy a megjelent bájos hölgyek kivétel nélkül mind pompá­san mulattak. Az első négyest 48 pár tánczolta. Jelen volt asszonyok: Bencsik Kálmánná, Cziráky Imréné, Csizmazia Jánosné, Diczenty Lajosné, Déry Viktorné, özv. Gödéné Konkoly Kornélia, Eber Mártonná, dr. Frankné (Bonyhád), dr. Hilbert Ist­vánná, Horváth Ignáczné, Hradek Edéné, Halmay Istvánná, Hívért Ignáczné, Keplinger Gézáné, özv. Koncsits Jánosné (Ózd), László Lajosné, Linhardt Ignáczné, Majdan Miklósné,­­ özv. Mutschenbacher Károlyné, Nagy Lászlóné, Pappert Ferenczné, Raichl Sámuelné, Rézler Béláné, özv. Rózsa Péterné (Buda­pest), Stokinger Jánosné, Sáffáry Lászlóné, Schibin­­ger Ferenczné, özv. Serer Konrádné, özv Szuttinger Józsefné, Tor­day Józsefné, Werner Frigyesné (Para­dicsomi), Zavaros Jánosné, Zarubay Ferenczné. Leányzók: Angyal Gizella, Bencsik Irma, Döry J Erzsike, Dömötör Ilonka, Hauke Elvira, Horváth­­ Györgyike, Hívért Erzsike, Koncsits Irénk­e és Jo­­lánka (Ózd), Klein Vilma és Ilona (Gyönk), Kele­men Gizella, Lamberger Zelma (Kaposvár), Oblat Elvira (Bonyhád), Rézler Ilonka, Répássy Sárika, Serer nővérek, Sugh Etelka, Spindelbauer Mariska (Dees), Sipos Erzsike, Szarka Ilonka (Jegenyés), Torday Ilonka, Vargha Margit, Werner Irma (Para­dicsom), Zarubay Margit. Ü J 6 Amicus. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.) 1895. január 6 Nőnevelés és közgazdaságunk. Hogy mily fontos tényező az emberiség közgaz­dasági életben a nőnevelés, nyílt dolog azok előtt, akik a nők szerepét a családi lelet összetartó elemé­nek tekintik, valamint azok előtt is, a­kik tudják, hogy az emberiség keletkezési története soha nem tudta elválasztani a férfiút a nőtől, közelebbről jelle­­gezve, a férjet a feleségtől. Ez az örök élettörvény kifejezésre jutott már az első emberpár paradicsom­­kertbeli mondájánál. A legújabb kor a nőknek ezt a mozgató szerepkörét, ezt az elvitázhatlan beleh­­atását közéletünk minden legkisebb dolgába, „cherchez la femme“ (keresd az asszonyt) kifejezéssel hozza tudo­másra, kiválóképen pedig az olyan eseteknél, melyek bár közgazdasági életünk szintén kiegészítő és illető­leg befolyásoló részét képezik, de nem tartódnak so­káig komolyabban véve a felszínen. Ha a fontos szerepkör és mélyreható befolyás ősidőktől fogva juttattak a nőknek cselekvést a köz­gazdaságba, úgy még inkább meg­van az a mi szá­zadvégi életünkben. Élet­fizikai magyarázata ennek pedig az, hogy a villám korszakában gyorsabban születni, fejlődni és a működési térre lépni akarván, a nők befolyása is gyorsabban kíván érvényesülni közéletünk minden legkisebb fázisában; megnyilatko­zik ez a paloták falai között éppen úgy, mint a leg­kisebb parasztgazda földes kunyhójában. Levonva a következtetést, könnyű lesz megérte­nünk, hogy a nőnevelés fontossága a családi s ebből folyólag egy egész állami életre eminens. Egyes családokban ugyanis nem egyszer jut érvényre a ferde irányban nevelt nő döntő szerepköre s hogy ez úgy a meglevő környezetre, valamint a nevelt jövő nemzedékre is kihatással van, megszám­­lálhatlan esetekben tapasztaljuk, fel sem említvén egyelőre azt a viszonyt, mely az újabb időben elsza­porodott vadházasságok révén közgazdasági életünket fenyegeti. Ha a nő ily viszonyok közt anyává lesz, jobb nevelést gyermekének a legtöbb esetben nem adhat, mint az ő saját nevelése s már ezzel sza­porodott a családban a hajlam a könnyelműség iránt, mely nemzedékről nemzedékre átszármazva, kétségen kívül közgazdasági rombolást eredményez előbb-utóbb, egyelőre csak egyes családokban, később kihatólag a társadalomban és az államban. De nem csupán az élet erkölcsi oldalát tekintve befolyásolják a nők közgazdaságunkat, de anyagi értelemben is ők annak előmozdítói, megmentői és fenntartói, avagy tönkretevői. Az egyes családokban történő anyagi veszteségek, sőt végromlásra jutások ugyanis többé kevésbé visszavezethetők a nők felüle­tességére. A nő, a­ki sohase vett fáradságot magá­nak megtanulni a ház vezetését és annak berende­zését, nem tudott a házi munkakör czélirányos be­osztásával megbarátkozni,­ szóval a ki idejét a gya­korlati házias hivatásos munkásságon kívül másutt véli kellemesebben és hasznosabban eltölteni, az a házra, a családra vészt hozott, olyant, a­milyent közgazdaságunk szempontjából nem is jelentéktelen, veszteség gyanánt tekinthetünk. A családban a férj támasza a jó nő általán el­fogadható mindennapi gyakorlat alapján, hogy ha a családfő jó, úgy kell, hogy jó legyen a támasz, a gyámolító és bátorító is, mert bármennyit jelentsen is érzékileg kifejezve a férj és családfő, ha támasza, a nő, hivatásának meg nem felelt, közgazdaságilag a férjnek és a családnak értéke elveszett. Hogy társadalmunk mai viszonyai között miké­pen neveljük a nőket, hogy azoknak erkölcsi és anyagi értéke közgazdaságilag érvényesülhessen, ez szakkörömhöz nem tartozván, feladatom nem lehet vitatni, de a gyakorlati élet tapasztalataiból merítve, néhány sorban megkísérlem utalni a közgazdasági hiányokra, a­melyek nőink ferde irányú neveléséből eredőleg reánk háramlanak. Röviden szólva, a leány­­gyermekek nevelése merev és gyakorlatiatlan. Merev annyiban, a­mennyiben hasznottevő élet­korukat elérve, a kijelölt irányról se jobbra, se balra letérni nem hajlandók. Ha születtek és nevelődtek ugyanis jólétben, már a mérsékelt jólétet se akarják elfogadni önön­­maguk érvényesítésére, a gyengébb módot vagy éppen a nélkülöző helyzetet pedig általán végzetes isten­csapásnak tekintik s nem képzelnek embert, a­ki náluknál boldogtalanabb volna. Ezek a nők aztán, hivatásuk érvényesítésére kerülvén a sor, elgondolható, milyen közgazdasági jelentőségűek. A­kik kedvezőt­lenebb körülmények közt születtek és nevelődtek, azoknak merevsége meg oly módon lép előtérbe, hogy hivatásuk értékesítésénél kedvezőbb viszonyok közé jutván, önmagukat túlbecsülik s tetteikben meg tár­sadalmi viselkedéseikben közgazdasági értéküket el­vesztik. Vannak a nevelés vázolt alakjai közt olyanok, a­kiknek a merevség nem tulajdonságuk s ez után nem jutnak a közgazdaság rovására fentebb mondott viszonyok közé. Ezek a nők minden körülmények közt megfe­lelnének hivatásuknak, de gyakorlatiatlanságuk jó­akaratukon azonnal csorbát üt, mihelyt a háziasságot, a családiasságot kellene közgazdaságunk előnyére ér­vény­esiteniük. A közgazdasági élet fontos pozitíójának mi módon volna megfelelőbb a nők nevelése, ez hivatot­­tabb — pedagógiai erők — elbírálásának hatáskörébe tartozik, megkísérlem mindazáltal e felett rövid vé­leményt — a­mit több oldalról hallottam — nyilvá­nítani. A magasabb iskolák sokoldalú szellemi színvo­nala elvonja a növendékeket a gyakorlati élet —­­közgazdaságilag hasznosabb — de egyszerűbb tanul­mányaitól és tudásától. nem A gyáripar fejlettsége és olcsósága miatt soha értékesíthető kézimunkák túlhajtott tanítása, meg a test fejlődésének rovására megsemmisíti az egyént a jövő élet­fogásainak érvényesítésénél. Az otthoni nevelés módszerét már nem akarom megkoczkáztatni, mert rám zúdítani a társadalom nőnevelőinek haragját nem akarom. Hogy bec­ézve, dédelgetve, kényeztetve a gyerek eléggé lesz, ennyit még gyakorlati tapasztalás alapján mondhatok s ha hogy ez az életre kihat s jelentőségteljesen befolyá­solja közgazdaságunkat, a felett ne csodálkozzunk, pedig a nemzedék nem arra való, hogy csenevés­szék és satnyuljon, hanem hogy erősödjék és gyarapodjon. Ha tehát a nőnevelés körül oly symtomákat észlelünk, melyek a fejlődést és gyarapodást hátrál­tatják, közgazdasági értékünket veszítjük és koczkáz­­tatjuk meg általa. Nem csupán erkölcsi szempont tehát, a­mi pedig fő —az indító oka — hogy a nevelési rendszert reorganizáljuk, de a századvégi gyors vagyonosodás ösztöne is megköveteli közgazdaságunk érdekében az átalakulást.­­ A magyar nők bátorságát, kitartását a történe­lem lapjai dicsőítették és örökítették meg, az ezredév utáni nemzedék bizonyítsa be, hogy elődeik erre méltó érdemeket szereztek. TARCZA: Fönn és lenn. Irta: HAVASI BÉLA. Klement Giza Németh Mariskához. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Kedves Kicsikém! Megbocsáss, hogy csak így szólítalak meg, de nem vagyok képes más czímet adni, mint ezt a ré­git. Annyira eszemben van még a múlt minden moz­zanata — mikor a mostani távolsághoz képest mond­­hatatlan közel voltunk egymáshoz, — hogy képtelen vagyok elhinni az igaz valót. Ne vedd kérlek sértésnek, de túlbizalmatlan­­ságnak se, amiért igy írok hozzád most, holott tu­dom, milyen jogosan gondolhatsz felőlem nem éppen hízelgő dolgokat. De te se kösd le magad, ha eddig valami rosszat, csúnyát gondoltál felőlem, és ez ne okozzon neked gondokat, nem tettél mást, mint amit az egész világ megtett és valljuk meg, nem tettetek mást, mint igazat gondoltatok. Aláhúztam ezt a szót. Reszkettem, féltem, mikor leírtam,­­nem félel­memben, hanem újra elővett az a különös érzés, mely már hetek óta gyötör, s a­melynek kútforrása a bűn tudata, talán a lelkiismeret-furdalás) s­ reszke­­tésem a te minden bajt felfedező gondos szemed észre fogja venni ezeken a betűkön. Miért írok neked? Meg sem tudnám mondani most, ha kérdeznél. De tudom, te nem kérdezel, megelégszel magával az irás tényével . . . Két hosszú levelet talám már neked ezen a hé­ten s egyetlen betű, egyetlen vonás feleletet nem kaptam. írtam először rónás reménységgel, aztán bú­val szomorúsággal, most pedig — igazán nem affek­­tálok — kétségbe vagyok esve. Kedves kicsikém, te nem tudod, neked halo­­vány fogalmad nincs arról, amik velem elválásunk óta történtek. A botrányt, a­mely akkor történt, is­mered ; nem fogom itt újra elmondani annak részle­teit : fájna talán neked, ha ismét eszedbe juttatnám csalódásodat bennem. Nem voltam becsületes, határo­zottan nem voltam az, a­minek te gondoltál, nem is érdemlem meg akárki vonzalmát. De a te barátsá­godért, édesem, nézd, letérdelek, összeteszem a ke­zemet és úgy könyörgök! Ne tagadd meg tőlem! Meguntam ezt az életet. A­melyben én léte­zem, a­hova a sors engem lökött, ott nincs is élet tu­lajdonképen. Nincs ott vidámság, csak lézengeni, nyo­morultan tengődni lehetett. Átok, örök átok magamra, amiért már kislány koromban szépséget kértem Isten­től és gazdagságért fohászkodtam hozzá. Ha nem va­gyok szép, gazdaggá lenni, óh, dehogy remélhettem volna! Különösen ily módon! És most nem fogom a sorsra, hogy üldöz, belátom, bűnhődésem helyén­való ... Különben mint érzed magad ! Abba a régi varróba jársz-e még, a melyben még én is dolgoztam ! Szinte látom a többi lányokat: vájjon ott vannak-e még? Ah, mikor az én eseményem hire oda elhatott, mi lehetett ott ?! Titokteljes arczczal, súgva, búgva, várva, némán várva, hogy belépjek, — mit nem tet­tem meg — ülhettek. De tudtam is volna akkor a szemetek elé lépni! Ti is, mit tettetek volna velem? Hanem miért nem lesz ? Szeretném már véle­ményedet ismerni magamról. Hiszen azóta nem be­széltünk egymással! Írj ! Írj ne csak valamit, írj meg mindent, ami azóta és körülötted történt. Úgy sze­retnék veled személyesen is találkozni éS­ nem me­rek. Nekem nem szabad még ezzel az ártatlan szán­dékkal sem közeledni hozzád, feléd! Nem az én, a te érdeked kívánja ezt, mely — mióta a magam ér­deke semmire való többé — szent előttem. Ha talán te is akartál velem találkozni, tégy le erről a szán­dékodról kérlek! Az Istenért, mit beszélnének akkor rólad ? Bizonyára azt, hogy nekem adtad el magadé Nem, ha én magam tönkre is vagyok téve erkölcsi­leg, nem volnék képes elviselni a gondolatot, hogy ebben a rémségesen szomorú sorsban te is osztoz­kodj velem­. Neked becsületesnek kell maradni! . . . És hogy ezt elérjed: ne higyj férfinek, angyalom, ne, a­míg el nem vett. De azt is meg­nézd, kihez mégy! Mást nem kívánok neked, mint azt: mentsen meg az Isten olyan udvarlótól, a minőt nekem adott s a ki engem szerencsésen az örvénybe taszított és akkor boldog lesz! . . . Hitte­m, egész bűnöm en­­­nyiből áll. . . . Mennyi keserűség, mennyi kétségbeejtő csalódás­t ért azóta! Rövid ugyan az egész, hanem újra átéljd azt, vagy újra naivvá lenni, mint annak­­előtte voltam, nem szeretnék! . . . Pedig boldog idők voltak szók, nagyon boldogok. Oh, hogy akkor a végem nem tudtam s nem tudtam megmásítani a vég­zet hatá­rzatát ... Kétségbe vagyok esve ... Te a magad ártat­lanságában ,eltűnődés rajta, hogy ugyan miért lehetek

Next