Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1928-01-01 / 1. szám

X. évfolyam. SMriwetőség is kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 30 fillér. Előfizetési dij félévre 4 pengő (50 000 korona)* egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkeszti: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik mindén szombaton. Előfizetési díjak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illeti közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengi. A hir­detés egy 60 milliméter széles hasábon milliméter soronkint 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hír­rovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe keríti. Szekszárdi l­ivüi I szám­ára 40 fillér. Szekszárd, 1928 január 1.1. szám. cárdi I Levgdrl KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.ÚJSÁG Az igazságügyi kormányzat programm­ja. írta: dr. Pesthy Pál m. kir. igazságügyminiszter. Az igazságügyi kormányzat évek óta túlontúl kiveszi a részét a tör­vényalkotás munkájából. Mind a pol­gári jogok, mind a büntetőjog terü­letén számos törvény kezdeményezése és tető alá hozása fűződik az igaz­ságügyi kormányzathoz. Most sem állunk programm nélkül. Számos probléma vár a legközelebbi időkben rendezésre s az igazságügyi politika, amint sohasem volt, úgy most sincs munka nélkül. A közgazdasági élet változásai számos gondolatot adnak az igazság­ügyi jogalkotásnak is és épen köz­gazdasági vonatkozásban több olyan kardinális kérdés van, amely az igaz­ságügyi jogalkotás munkáját követeli. A megoldásra váró számos feladat taxatív felsorolásával ezúttal nem óhajtok foglalkozni, egyszerűen abból indulva ki, hogy ha nagy ünnepekről beszélhetünk, minek beszéljünk a félünnepekről. Már­pedig most abban a helyzet­ben vagyok, hogy az igazságügyi jogalkotás tervei közül nagy ünnepet jelentő nagy tervekről is beszámol­hassak. Azok a reformtervezetek, amelyek előkészítés alatt állanak, sőt részben már a parlament pitvarába is elju­tottak, mint az ingójelzálogról, az okirati kényszerről szóló törvényja­­­vaslatok, az ügyvédi rendtartás re­formja , a polgári perjog terén kü­szöbön álló szervezeti reformok, első­sorban az egyesbíráskodási rendszer lejártával a megfelelő szabályok meg­alkotása stb., stb. mind csak félün­­nepnek számítanak amellett a piros­­betűs nap mellett, amit a magyar általános polgári törvénykönyv ré­szemről tervbe vett parlament elé ter­jesztése jelentene. . Werbőczy István Hármaskönyve óta alig történt a magyar magánjog kodifikációja terén átfogó, egyetemes érdekű lépés. Nagymagyarország ös­­szeroskadt és Csonkamagyarországra olvadt le anélkül, hogy lett volna polgári törvénykönyve. Szinte szomorúság fog el, ha arra gondolok, hogy a törvényalkotás, amely 1867-ben valóban nagyvonalú alkotó processzuséként lépett fel, é­s mostohán bánt a magyar magánjog­gal, hogy az azóta eltert hatvan év alatt a magyar törvényhozás nem kerülhetett abba a helyzetbe, hogy kódexbe állapítsa meg a magyar magánjog tételes szabályait. Valóban szinte tragikus elmaradás volt az, hogy az összeomlás előtt Erdélyben még az osztrák jog volt életben, hogy Magyarországnak nem volt egységes joga, hogy sok dolog­ban más jogszabályok szerint ítélt a kolozsvári bíró, mint a budapesti. Ebben az elmúlt mostoha korszak­ban a vigasztaló csak az volt, hogy bíráink esze a helyén volt s hogy elsősorban a m. kir. Kúria bölcse­­sége a tradíciók alapjain a magyar magánjognak fejlesztésében egy pil­lanatig sem feledkezett meg az utász szerepéről. A legutolsó években az igazság­­ügyminiszterium, megcáfolva annak a mondásnak az igazságát, hogy in­ter arma silent musae, a társadalom nagy háborgásai ellenére szinte tem­plomi csöndben hozzáfogott a polgári törvénykönyv évtizedekkel ezelőtt megindult munkálatainak befejezésé­hez és hogy rövid legyek, befejezte a nagy munkálatot. Elkészült a hatalmas tervezet, a­melyben a régi magyar jog, a bírói gyakorlat fényes tükrét fogja min­denki látni, amely összekötő híd lesz a helyreállandó Nagy Magyarország­­ részei között, mert azt a jogot fog­lalja magában, amely Nagy-Magyar­­ország joga volt. Akkor, amikor körülöttünk min­denfelé kezdik halálra ítélni a ma­gyar jogot , annak kiküszöbölésére­ készülnek, vigasztaló momentum lesz, hogy ha területi álmainkat elérjük, olyan polgári törvénykönyvvel fo­gunk rendelkezni, amelynek szabá­lyait a visszakapcsolandó részek si­mán átvehetik, mert ezek a szabá­lyok a nép lelkében éltek, élnek és remélhetően akkor is fognak élni. Ünnepnapnak nevezem tehát azt a napot, nagy ünnepnek, amikor a ma­gyar jogalkotó géniusznak ezt a büszkeségét, a polgári törvényköny­vet, az országgyűlés elé fogom ter­jeszthetni. Ha ezt rövidesen alkalmam lesz megtenni, akkor büszke emléke lesz a magyar Corpus Jurisban jogászi kulturfelsőbbségünknek. Ünnepek. Úgy száll le ránk, mint bármelyik nap, Az ünnep méla csendje És mégis szebb a tény — s az Illat Mintha szivünkbe lengne ! Mintha varázsos titka volna S bevonna vele mindent — S lelkünkben égi nóta zsongna. Keresve a nagy Istent! Nem oly nap ez, nem, mint a többi: Az ünnepek virágok ! Jönnek égi szinekkel szőni Ezt a sivár világot. Nem engedik, hogy lelki­ éjnek Borúja úgy bevonja, Hogy sohse tudjon már remélni, Istenben bízva hinni, kérni A szívek milliója! Krüzselyi Erzsébet. Mit várhatunk az 1928-ik évtől politikai és közgazdasági tekintetben ? (Folytatás.) Dr. Döncz Ákos a tanács­i választókerület országgyűlési képviselője. Ha a jövendőnek politikai és gaz­dasági helyzetét akarjuk megrajzolni, ezt nem tehetjük meg anélkül, hogy előbb a múltba vissza ne tekintsünk, mert ha látjuk a haladás út ját, ak­­­kor áll előttünk tisztán az a vég­cél, amely felé egy akarattal töre­kednünk kell. A szomorú múlt emlékei után a nemzet békét, rendet óhajtott, elő­ször tehát politikailag igyekeztünk konszolidálódni, majd lassan a gaz­dasági rend is kibontakozott Lehet' Tél az erdőben. Reggel félhét óra van. A hőmérő —22 C fokot mutat, de mindegy, ki kell bújni az ágyból, mert 8 órakor van az indulás. Gyors mosdás jég­hideg vízben, frottirozás a forró kályha mellett, grönlandi öltözködés, néhány falat reggeli és nagy csillin­geléssel pontosan előáll a szán. A kocsis kucsmája, borzas bajusza és prémgallérja olyan, mint a zuzmorás erdő, a nagy fehérségből csak egy piros orr világít. A deres szőrű lovak úgy festenek a ködös kora reggel­ben, mint a mandzsúriai kozákoké­s az orosz japán téli háborúban. A szán repül a tükörsima pályán, ahol több a hó, ott annyira csikorog a talpa, hogy a csengők hangja sem tudja elnyomni. Az utcán senki sem jár, még a kutyák sem rohannak ki ugatva az udvarokból, a szokásos libák nincsenek útban. Egyetlen szán sem jön szemközt, bátran lehet haj­tani a legnagyobb gyorsasággal. A falun kívül a szérüskertek közt több családból összeverődött nagy fogoly csapat szalad az utón a lovak előtt, alig akarnak felrepülni és mi­kor kettesével hármasával mégis fel­kelnek, pár lépés távolságra újból leszállnak. Oly közel vannak, hogy a színükről pontosan meg lehet látni, melyik a kakas, melyik a lyuk. Kint a fensíkon kezdődnek az óriási hófúvások, melyekbe a közerő csak egy csapásnyi nyitást vágott, úgy, hogy két háromszáz méter hosszban magas, függőleges hófalak közt hala­dunk. Gyors tempóban, melyet egész uton egyetlen kitérés sem lassít, hamaro­san elérjük az erdőszéli községet,, ahol meleg villásreggeli vár, amely igazán jól esik a dermesztő hideg­ben megejtett egy órai út után. Azután előáll a másik szám, amelyet az erdőben jártas uradalmi erdészeti kocsis hajt­­ó ismeri az erdei utakat és a nagyvad járást. Mert az a cé­lom, hogy ebben az évtizedek óta­­ nem látott, gyönyörű téli környezet­ben nagyvadat lássak közelről, ami ilyenkor legkönnyebben lehetséges, mert a vad nagy hidegben és mély hóban igen bizalmas és közel bevárja a csengő nélküli szánt. Tulajdonképen fotografálni akart egy társam, de ő reggel a termométer megtekintése után ijedten bújt vissza az ágyba, amit nem is veszek neki rossz né­ven, mert hiszen 30 évvel fiatalabb nálamnál. Már bent is vagyunk az erdőben. Elő­ször sűrü, sötét fenyvesbe megyünk, ahol a hó annyira lenyomja az ága­kat, hogy minduntalan mélyen le kell hajolnunk, nehogy a hideg fehérség a nyakunkba szakadjon. Az amúgy is sürü fenyvesben a nagy hótömegek alatt a ködös téli délelőttön egészen sötét van. De nem sokára ki­világo­sodik, mert szálerdőbe érünk, ahol a vakítóan fehér hóban égbetörő kar­csú feketeoszlopként állnak a nyúlánk törzsek. A csengőket levettük a lo­vakról és nesztelen csendben hala­dunk a töretlen, szűztiszta havon, amely csendesen muzsikál a szán­talpak alatt. Hegynek az erőlködés­től gőzölnek a lovak és a pára nyom­ban zuzmorává fagy rajtunk. A nagy némaságot néha egy éles fejszecsa­pás hangja szakítja meg, de mindig csak egyetlen és bár közvetlen kö­zelből hangzik, sehol se látok em­bert, bármennyire figyelmesen nézek körül. A kocsis észreveszi csodálko­zásomat és felvilágosít, hogy a fák ropognak az óriási fagyban. Gyer­mekkorom óta nem hallottam ezt a hangot, de most visszaemlékszem, hogy akkor ily nagy hidegben már észleltem ezt a jelenséget. A nyakamban lógó gukkerraj gon­dosan átkutatom a hegyoldalakat, de sehol sincs vad, bár a talaj fehér lapja tele van írva külömböző nyo­mokkal, csapásokkal, melyek közt nem egy erős bikáé is látható. De semmiféle élő állat nem látszik. Erre ilyenkor igazán még a madár se jár. Most közel a szálerdő széléhez, azzal párhuzamosan megyünk. Az erdő szélén túl keskeny rét húzódik, azután kopár hegyoldal emelkedik, amelyen csak néhány öreg boróka­­bokor áll, földig görnyedve a hó súlyos terhe alatt. És egyszerre szó nélkül, ostorával irányt mutatva figyel­meztet a kocsis, hogy a borókás ele­jén szavasbika áll. Lehet vagy 209 lépésnyire, már észrevett bennünket és magasan tartott koronás fejével néz felénk. Lassan közeledünk hoz­zám­, miközben észreveszem, hogy feljebb az oldalban még egy bika áll a bokrok közt. De az nyugodtan legel. Túrja orrával a mély havat. Mindig közelebb megyünk és amikor 100 lépésnyire vagyunk az első bi­kától, akkor látom, hogy mellette még egy harmadik íb fekszik a hóban. A fehér háttér előtt teljes tisztasággal láthatók a gyönyörű illatok és most

Next