Történelemtanítás, 1984 (29. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 1. szám
matéria". Szabadságának módja és relativitása is ebben a körben mozog, nem csupán a tulajdonság tényezőjével — mint az anyaggal kapcsolatban —, hanem az akarat, a tudat, az idegrendszer, a társadalmi környezet súlyos befolyásoló hatása alatt. A tanári alkotó szabadság mértékét pedig a mindezekhez való pedagógiai azonosulás mértéke határozza meg. A pedagógus szabadsága tehát már emiatt is nem csupán és egyszerűen relatív, hanem individuálisan és társadalmilag körülhatárolt és viszonylagos. Ez az a belső tényező, amely természetes határt szab a tanári szabadság mindenféle abszolutizálásának, a szabadosságnak, a szabadság csak a tanári individuumot figyelembe vevő irányba való értelmezésének. Másik korlátozó s más szempontból meghatározó tényező a nevelő—oktató—képző tevékenység célszerűsége, s az ezt kifejező s rá vonatkozó állami cél és feladatrendszer. Amíg a fiatalság iskolarendszerű nevelése állami feladat, addig annak célját, feladatait, követelményeit az adott társadami—politikai rendszer s az ezt kifejező állam lényegének megfelelően, valamilyen módon — nálunk hagyományosan tanstervekkel — meghatározza. A pedagógustól pedig elvárja, hogy ezen célok érdekében, feladatok szellemében, követelmények megvalósítása irányában fejtse ki alkotó tevékenységét, amelynek alkotó jellegét épp ezeknek a követelményeknek minél teljesebb megvalósítására irányuló céltudatos pedagógiai tevékenység jelenti. Íme ez a tanáron és a tanulón kívül az a harmadik tényező, amely a tanári szabadságot meghatározza. S a három csak együtt, egymással való szinkronban érvényes. A tanári szabadság valóságos mértékét e három tényező szinkronjának a mértéke határozza meg. Az alkotó szabadsága tehát az alkotás célja és tárgya által determinált. Isten ments attól, hogy valaki az eddigiekből a tanári szabadság mértéke korlátozásának törekvését vélje kiolvasni. Minden józan és korszerű pedagógiai törekvés éppen az ellenkezőjét kívánja, a pedagógiai munka alkotó jellegének a növelését. Ennek azonban előfeltétele a növelést meghatározó tényezők feltárása, többek között a pedagógus szabadságának az értelmezése. A szabadság tehát alkalmazkodás, amelynek alapja a körülmények minél teljesebb felismerése és azokhoz való s azokat is változtatni kész alkalmazkodás. Itt valami olyanról van szó, mint a filozófiából ismert szabadság és szükségszerűség kapcsolata amikor a szabadság mértékét a szükségszerűség felismerésének a mértéke határozza meg. Ezt alkalmazva — s ez nem erőszakolt, hanem természetes adaptáció — a pedagógiai szabadság megvalósulását a pedagógiai szükségszerűség felismerésének és a hozzá való igazodásnak a mértéke jelenti. Ez az az alapvető felfogás, amelyről a pedagógiai szabadságot értelmezhetjük, s kell értelmeznünk. Így van ez általában, s különösen így van ez a társadalmi mozgást megismertető és megértető történelemtanításban. Ebben a három tényezős — tanár, tanuló, központi követelmények — viszonyrendszerben a történelem, ha nem is különös (hiszen lényegében minden ún. humán tantárggyal azonos), de legalábbis sajátos helyzetben van. A helyzet sajátossága a stúdium tárgyából s az ezzel kapcsolatos kitűzött nevelési célokból, követelményekből következik. A három tényezős egyenletnek tudniillik mindhárom tényezőjét a tárgy s a vele szemben kitűzött célok és az individuális sajátosságok erősen befolyásolják, sajátos jegyekkel látják el. Ezért a sajátosságokat az egyénnek a többé-kevésbé eleve meglévő társadalmi-történelmi információi — amelyek állandóan az iskolán kívüli forrásokból bővülnek — társadalom-politikai befolyásoltsága motiválja, s .