Történelemtanítás, 1984 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1984 / 1. szám

matéria". Szabadságának módja és relativitása is ebben a körben mozog, nem csupán a tulajdonság tényezőjével — mint az anyaggal kapcsolatban —, ha­nem az akarat, a tudat, az idegrendszer, a társadalmi környezet súlyos be­folyásoló hatása alatt. A tanári alkotó szabadság mértékét pedig a mind­ezekhez való pedagógiai azonosulás mértéke határozza meg. A pedagógus szabadsága tehát már emiatt is nem csupán és egyszerűen relatív, hanem individuálisan és társadalmilag körülhatárolt és viszonylagos. Ez az a belső tényező, amely természetes határt szab a tanári szabadság mindenféle abszo­lutizálásának, a szabadosságnak, a szabadság csak a tanári individuumot figyelembe vevő irányba való értelmezésének. Másik korlátozó s más szempontból meghatározó tényező a nevelő—okta­tó—képző tevékenység célszerűsége, s az ezt kifejező s rá vonatkozó állami cél és feladatrendszer. Amíg a fiatalság iskolarendszerű nevelése állami fel­adat, addig annak célját, feladatait, követelményeit az adott társadami—po­litikai rendszer s az ezt kifejező állam lényegének megfelelően, valamilyen módon — nálunk hagyományosan tanstervekkel — meghatározza. A pedagó­gustól pedig elvárja, hogy ezen célok érdekében, feladatok szellemében, kö­vetelmények megvalósítása irányában fejtse ki alkotó tevékenységét, amely­nek alkotó jellegét épp ezeknek a követelményeknek minél teljesebb meg­valósítására irányuló céltudatos pedagógiai tevékenység jelenti. Íme ez a tanáron és a tanulón kívül az a harmadik tényező, amely a tanári sza­badságot meghatározza. S a három csak együtt, egymással való szinkron­ban érvényes. A tanári szabadság valóságos mértékét e három tényező szinkronjának a mértéke határozza meg. Az alkotó szabadsága tehát az al­kotás célja és tárgya által determinált. Isten ments attól, hogy valaki az eddigiekből a tanári szabadság mértéke korlátozásának törekvését vélje kiolvasni. Minden józan és korszerű peda­gógiai törekvés éppen az ellenkezőjét kívánja, a pedagógiai munka alkotó jellegének a növelését. Ennek azonban előfeltétele a növelést meghatározó tényezők feltárása, többek között a pedagógus szabadságának az értelmezé­se. A szabadság tehát alkalmazkodás, amelynek alapja a körülmények minél teljesebb felismerése és azokhoz való s azokat is változtatni kész alkalmaz­kodás. Itt valami olyanról van szó, mint a filozófiából ismert szabadság és szükségszerűség kapcsolata amikor a szabadság mértékét a szükségszerűség felismerésének a mértéke határozza meg. Ezt alkalmazva — s ez nem erő­szakolt, hanem természetes adaptáció — a pedagógiai szabadság megvalósu­lását a pedagógiai szükségszerűség felismerésének és a hozzá való igazodás­nak a mértéke jelenti. Ez az az alapvető felfogás, amelyről a pedagógiai sza­badságot értelmezhetjük, s kell értelmeznünk. Így van ez általában, s külö­nösen így van ez a társadalmi mozgást megismertető és megértető történe­lemtanításban. Ebben a három tényezős — tanár, tanuló, központi követelmények — vi­szonyrendszerben a történelem, ha nem is különös (hiszen lényegében min­den ún. humán tantárggyal azonos), de legalábbis sajátos helyzetben van. A helyzet sajátossága a stúdium tárgyából s az ezzel kapcsolatos kitűzött nevelési célokból, követelményekből következik. A három tényezős egyen­letnek tudniillik mindhárom tényezőjét a tárgy s a vele szemben kitűzött célok és az individuális sajátosságok erősen befolyásolják, sajátos jegyekkel látják el. Ezért a sajátosságokat az egyénnek a többé-kevésbé eleve meglévő társadalmi-történelmi információi — amelyek állandóan az iskolán kívüli forrásokból bővülnek — társadalom-politikai befolyásoltsága motiválja, s .

Next