Történelmi szemle, 1960 (3. évfolyam)
SZEMLE - A nacionalizmus történelmi gyökereiről. Anként a Magyar Tudományos Akadémián. (Makkai L., R. Várkonyi Á., Vörös A., H. Balázs É., Barta I., Varga J., Sándor V., Katus L., Hanák P., Jemnitz J., L. Nagy Zs., Hajdu T., Márkus L., Csatári D.)
SZEMLE hogy ne szakadjanak el, hanem a magyar nemzetet szólították fel az elszakadás megakadályozására. Garami 1915-ben így írt a „Szocializmusában: ,,A magyarországi munkásosztálynak éppoly kevéssé érdeke Magyarország szétdarabolása, mint uralkodó osztályainknak. Magyarország szervezett munkásságának nemcsak a háború kényszerítő körülményeihez alkalmazkodva, hanem a helyzetből folyó tárgyi momentumok alapján erre a »hazafias« álláspontra kellett jutnia." Így nyíltan a burzsoá nacionalizmus álláspontjára helyezkedtek. A román támadás után a Népszava vezércikkben foglalt állást „Magyarországnak a nemzetiségi térképek szerint való fölosztása" ellen. S elismerve, hogy a háború elvesztése esetén ez elkerülhetetlenné válik, a nemzeti elnyomás rendszerének védelmére hívja fel — 1915 augusztusában, nem a háború kezdetén! — a munkásságot: „Ma arról beszélni, miért jöttek így az események, így kellett-e jönniök, ki vagy mi a hibás? — céltalannak látszik. A háború oly fordulóponthoz jutott el Magyarország számára, amikor valóban a lét vagy nemlét kérdésévé válik az államra nézve. Komor és küzdelemmel teli napok következnek, amelyek mintha megismétlődései volnának" — az 1848-as — szabadságharcnak! Az MSZDP háborús politikájában csak 1916 végén, 1917 elején állt be változás. Akkor, mikor már az egész világpolitikában megkezdődött a fordulat az imperialista háborútól az imperialista békéhez. A Monarchiában is erősödtek a békét akaró politikai erők. Az MSZDP természetesen ezen erők balszárnyát képezte. Egyrészt, mert nem volt soviniszta párt, háborús politikájának alapja az opportunizmus volt, s természetesen rokonszenvezett egy olyan béke lehetőségével, mely még megmentheti a Monarchiát. Másrészt a néptömegek növekvő elkeseredése, majd az 1917 márciusi orosz forradalom arra késztették, hogy nyíltan követelje a mielőbbi békét. Hogy milyen békét akartak, az megmutatkozott az 1917-es stockholmi konferencián, ahol a Monarchia területi épsége mellett emeltek szót. A burzsoá demokráciát a Nemzeti Tanácsban az ún. Károlyi-párt képviselte. E párt — németellenessége mellett — lényegében soviniszta, a nemzetiségi elnyomást védelmező párt volt. Sokakat megtéveszt e párt értékelésénél vezérének rokonszenves egyénisége. Pedig maga Károlyi is megírta pártjáról: „A Károlyi-pártnak igen sok tagja csak azért lépett ki velem az egységes függetlenségi pártból, mert ott valamilyen személyes okból nem tudott jól érvényesülni. Bizony, nem merem mondani, hogy a forradalmi pacifizmus gondolata vagy egy szociális világnézet kapcsolta őket hozzám . . . Visszatekintve azt látom, hogy a pacifizmus forradalmi konzekvenciájának senki a pártban nem kötelezte el magát olyan föltétlenül, mint én . . . alapjában véve kevésbé radikális gondolkodásúak voltak, mint én." (i. m. 183—184. 1.). A Károlyi-párt előnye volt az MSZDP-vel szemben, hogy folytatott némi függetlenségi politikát, továbbá elég nyíltan állást foglalt a német szövetség ellen. „Pacifista" politikáról azonban csak 1917—1918-ban beszélhetünk — ez magára Károlyira is vonatkozik. (L. pl. 1916. szeptember 5-i beszédét: „odaadjuk életünket, odaadjuk vérünket, odaadjuk, ha kell, gyermekeinket . . .") A nemzetiségi elnyomás kérdésében viszont a Károlyi-párt kifejezetten soviniszta eszméket hirdetett. A háború éveiben a nemzeti kérdés elválaszthatatlan volt a háborúhoz való viszony kérdésétől. A háború befejezése után megváltozott a helyzet. Megszületett Magyarország függetlensége is, Szinte az összeomlás automatikus következményeként. A nemzeti kérdés középpontjába most már a magyarországi nemzetiségek sorsa került. A Nemzeti Tanács pártjai — Jászi radikális pártját is beleértve — egységesek voltak abban, hogy szükség esetén a nemzetiségek minden kívánságát teljesíteni kell, az elszakadást kivéve. Ez az álláspont néhány évtizeddel előbb még haladó lett volna. A magyar uralkodó osztályok rövidlátó politikája azonban elvetette a nemzetiségek egyenjogúsítását és autonómiáját akkor, mikor ez talán még alap lehetett volna a kölcsönös megegyezés számára. Az imperializmus korának beköszöntése és az első világháború kitörése után a régi határokon belüli megegyezés lehetősége végleg elveszett. A XX. század magyar politikusainak már választani kellett a rideg nemzeti elnyomás vagy az integritásról való lemondás között. Bármilyen tragikus volt is ez az alternatíva minden demokratikus gondolkodású magyar politikus számára, harmadik utat csak a nemzeteknek a proletárforradalomban bekövetkező egymásra találása nyithatott. A polgári demokrácia képviselői, bár sokkal messzebb láttak a konzervatívoknál, nem tudtak szembenézni ezzel az alternatívával, így szükségképpen a meglévő védelmezőivé, s akaratlanul is a haladás gátjává váltak. Így jutottak el a forradalom után a területi integritás minden áron való védelmezéséhez, ha kellett, a csendőrség fegyvereire támaszkodva, repülőgépről lövetve a román falvakat. Nem szépítheti szerepüket, hogy a volt nemzetiségek hajdani mérsékelt, tőlük támogatott vezetői, most, élve az alkalommal, a szélsőséges nacionalizmus pozíciójába lendültek át.