Törvényhozók Lapja, 1933 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1933-01-01 / 1. szám
alatt ezt a feladatot el nem végezheti, mert hisz újabb aktuális bűncselekmények tetteseinek kinyomozása sürgősebb és fontosabb feladat számára. Nem is tudhatja, hogy az ügyész milyen minősítés mellett foglal majd állást, aminek aztán az a következménye, hogy az ügyész visszaküldi hozzá az iratokat a nyomozás kiegészítése végett, így telnek el aztán a hónapok. A vizsgálóbíró aztán kihallgatja ugyanazokat a tanukat, akiket a rendőrség már jól-rosszul kihalgatott. Ez is 1—2 hónap, mert hisz a vizsgálóbírónak más dolga is van. Ezek után nem lehet csodálkozni, ha az előkészítő eljárás egy évig eltart. Itt ismét a praktikus angol rendszert kell idéznünk. Ott is a rendőrségnek kell a gyanúsított ellen minden terhelő adatot összegyűjteni. Ha kellő terhelő adat már össze van gyűjtve, akkor a rendőrség a gyanúsítottat őrizetbe veszi és a legrövidebb idő alatt a magistrate (rendőr vagy békebíró, aki azonban nem rendőr, hanem valóságos bíró) elé állítja, aki a fogvatartás, vagy biztosíték mellett való szabadlábra helyezés felett minden fellebbezés kizárásával dönt. Ugyanekkor, vagy igen rövid határnapon az ügyet letárgyalja, nyilvánosan, kontradiktatóriusan és bizonyítás felvétellel, védő közreműködésével. Ha a magistrate úgy találja, hogy nincs bűncselekmény, az eljárást megszünteti, ellen esetben maga ítélkezik az ügyben, vagy ha úgy találja, hogy oly büntetés szabandó ki, melynek kiszabása hatáskörét már meghaladja, az ügyet tárgyalás végett az esküdtek elé utalja. Mert miben rejlik az oka és lényege annak, hogy az angol előkészítő eljárás oly gyors és rövid. Abban, hogy a terhelt a cselekmény elkövetése után 1-2 nap múlva minden körülmények között biró elé kerül s a tanukat is biró, vagy bíróság hallgatja ki kontradiktatorius eljárás mellett. Ezzel szemben nálunk az egész előkészítő perszak közel egy évet fölemészt. Ami a kisebb bűnügyeket illeti, ezeknek az elintézésére nézve a Te. 107—110.. szakaszai oly reformot valósítottak meg, amelyek teljesen angol ízűek. Mert megtaláljuk ezekben a szakaszokban a nyomozásnak és a vádirat formalitásainak háttérbeszorulását. A reformnak meg is volt némi eredménye: az egyes bírói ügyekben a pertartam megrövidült, mégpedig úgy az előkészítő, mint a fellebbviteli szakban, ahol lényegileg már az egyfokú perorvoslat rendszere jelentkezik. De az eredmény még mindig nem kielégítő, mert mint a budapesti kir. ítélőtábla elnökségétől kapott statisztikai adatok mutatják, az ügyek túlnyomó részében — az e tábla területén működő egyesbírák előtt az 1931. évben folyamatban volt ügyek közül — túlnyomó részében, 74 százalékában az eljárás 3—6 hónapig tartott. Tekintettel arra, hogy ebben sem az előkészítő, sem a fellebbviteli eljárásnak együttesen körülbelül 1 évet kitevő tartama nem foglaltatik, mintegy egy és félévi összeljárás tartamot ad ki. Ennek többek között oka az egyes bírói ügyeknek a Te. 101. §-ban foglalt taxatív felsorolása. Az alapgondolat ugyanis az, hogy az enyhe, vagy középsúlyú, de mindenesetre egyszerűbb törvényszéki ügyek elintézése történjék egyesbíró által. Ez a gondolat azonban taxáció által nem valósítható meg, mert az, hogy valamely cselekmény egyszerű, vagy komplikált kérdéseket vet föl, az életben való konkretizálódásától függ. Némely bűnügyben oly nagy büntetés is kiszabható (5—6 évi fegyház), amilyennek kiszabása egy bíróra semmi esetre sem bízható. Ezzel nem akarjuk derék egyesbíróink érdemességét, vagy lelkiismeretességét kisebbíteni, de bizonyos, hogy a törvényhozás egyenesen lehetetlen feladat és felelősség elé állítja őket. Nem lehetne messzebb menni, minthogy az egyes bírói évet meghaladó szabadságvesztés büntetést ne szabhasson ki, monstre ügyeket pedig egyáltalán ne tárgyaljon. Ez az egyik fő oka annak, hogy az egyes bírói ügyek pertartama oly szomorú statisztikát mutat. Itt feltétlenül reformra van szükség, mégpedig angol módra. Vagyis úgy, hogy miután helyes taxációt úgy sem lehet megállapítani, súlyosabb büntetések kiszabására pedig nem szabad egyesbírót feljogosítani, azt kellene kimondani, hogy elvben és szabályként minden ügy — kivéve a legsúlyosabbakat — a törvényszéki egyesbíró elé tartozik. Ha hosszabb tartamú büntetést tart kiszabandónak, köteles az ügyet a tanácsban döntő kir. törvényszékhez áttenni. A másik hiány, amit a gyakorlatban a Te. 107—111. szakaszai szerint sommásan előkészített ügyek tárgyalása körül észlelhető, az, hogy a tárgyalást sokszor el kell napolni, mert a tényvázlatba foglalt nyomozás anyaga nem nyújt megnyugtató alapot az ítélkezésre. Miként lehet ezt a bajt orvosolni? Csak az u. n. igazságügyi rendőrség megvalósításával, amely rendőrség közvetlen az ügyészszék és vizsgálóbírók rendelkezésére áll s a nyomozást ezeknek szóbeli utasításai szerint foganatosítja. Helyesen állapította meg ugyanis Horváth Dániel az angol büntetőigazságszolgáltatásról írt pompás tanulmányában, hogy a mi büntetőeljárásunknak a legbetegebb része a nyomozás s hogy a rendőri hatóságok — Bp. 83. §-ában foglalt tilalom dacára — túlbuzgóságukban a nyomozást valami öncélú intézménynek tekintik és nyomoznak, nyomoznak és nyomoznak, messze a törvény által megjelölt határon túl. Ezért Horváth Dánielnek is az a nézete, hogy a nyomozásnak bajait csupán az igazságügyi rendőrség szervezésével lehetne megszüntetni, ami nemcsak pénzbe nem kerülne, de jelentős megtakarítással járna mind munkában, mind személyzetben. Röviden összefoglalva, tehát azok a módok, amelyek segítségével a helyes igazságszolgáltatás szükségszerű garanciáinak épségben tartása mellett lényegesen gyorsítani és egyszerűsíteni lehetne bűnvádi eljárásunkat, a következők lennének: 1. igazságügyi rendőrség felállítása; 2. a hosszas nyomozások megszüntetése; 3. a terhelteknek és tanúknak a legsürgősebben biró által kihallgatása; 4. az egyesbiró hatáskörének — a taxáció megszüntetése útján — kiterjesztése, de egyúttal a kiszabandó büntetéshez képest való megszorítása; 5. a súlyosabb bűnügyekben kötelező vizsgálat során a tanuk eskü alatti kihallgatása s e bűnügyeknek egy megerősített tanács (táblai tanácselnök elnöklete alatt esküdtbíróság, vagy Schöffe bíróság, vagy öt bíróból álló szaktanács) által való elsőfokú tárgyalása, s e tanács ítélete elleni fellebbezés eltörlése. Meg vagyunk róla győződve, hogy e rövid összefoglalásban javasolt reform megvalósulása esetében el fogjuk érni a következőket: az eljárás lehető gyorsítását a helyes igazságszolgáltatás alapeszméinek sérelme nélkül, kiküszöbölését a fölösleges dolgoknak és emelését a bíró tekintélyének.