Törvényhozók Lapja, 1933 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1933-01-01 / 1. szám

alatt ezt a feladatot el nem végezheti, mert hisz újabb aktuális bűncselekmények tetteseinek kinyomozása sür­gősebb és fontosabb feladat számára. Nem is tudhatja, hogy az ügyész milyen minősítés mellett foglal majd ál­lást, aminek aztán az a következménye, hogy az ügyész visszaküldi hozzá az iratokat a nyomozás kiegészítése vé­gett, így telnek el aztán a hónapok. A vizsgálóbíró aztán kihallgatja ugyanazokat a tanukat, akiket a rendőrség már j­ól-rosszul kihalgatott. Ez is 1—2 hónap, mert hisz a vizsgálóbírónak más dolga is van. Ezek után nem lehet csodálkozni, ha az előkészítő eljárás egy évig eltart. Itt ismét a praktikus angol rendszert kell idéznünk. Ott is a rendőrségnek kell a gyanúsított ellen minden terhelő adatot összegyűjteni. Ha kellő terhelő adat már össze van gyűjtve, akkor a rendőrség a gyanúsítottat őrizetbe veszi és a legrövidebb idő alatt a magistrate (rendőr­ vagy békebíró, aki azonban nem rendőr, hanem valóságos bíró) elé állítja, aki a fogvatartás, vagy bizto­síték mellett való szabadlábra helyezés felett minden fel­lebbezés kizárásával dönt. Ugyanekkor, vagy igen rövid határnapon az ügyet letárgyalja, nyilvánosan, kontradik­­tatóriusan és bizonyítás felvétellel, védő közreműködésé­vel. Ha a magistrate úgy találja, hogy nincs bűncselek­mény, az eljárást megszünteti, ellen esetben maga ítél­kezik az ügyben, vagy ha úgy találja, hogy oly büntetés szabandó ki, melynek kiszabása hatáskörét már megha­ladja, az ügyet tárgyalás végett az esküdtek elé utalja. Mert miben rejlik az oka és lényege annak, hogy az angol előkészítő eljárás oly gyors és rövid. Abban, hogy a ter­helt a cselekmény elkövetése után 1-2 nap múlva min­den körülmények között biró elé kerül s a tanukat is biró, vagy bíróság hallgatja ki kontradiktatorius eljárás mel­lett. Ezzel szemben nálunk az egész előkészítő perszak közel egy évet fölemészt. Ami a kisebb bűnügyeket illeti, ezeknek az elintézé­sére nézve a Te. 107—110.. szakaszai oly reformot való­sítottak meg, amelyek teljesen angol ízűek. Mert megta­láljuk ezekben a szakaszokban a nyomozásnak és a vád­irat formalitásainak háttérbeszorulását. A reformnak meg is volt némi eredménye: az egyes bírói ügyekben a per­­tartam megrövidült, mégpedig úgy az előkészítő, mint a fellebbviteli szakban, ahol lényegileg már az egyfokú per­orvoslat rendszere jelentkezik. De az eredmény még min­dig nem kielégítő, mert mint a budapesti kir. ítélőtábla elnökségétől kapott statisztikai adatok mutatják, az ügyek túlnyomó részében — az e tábla területén működő egyes­­bírák előtt az 1931. évben folyamatban volt ügyek kö­zül — túlnyomó részében, 74 százalékában az eljárás 3—6 hónapig tartott. Tekintettel arra, hogy ebben sem az előkészítő, sem a fellebbviteli eljárásnak együttesen körülbelül 1 évet kitevő tartama nem foglaltatik, mintegy egy és félévi összeljárás tartamot ad ki. Ennek többek között oka az egyes bírói ügyeknek a Te. 101. §-ban foglalt taxatív felsorolása. Az alapgondo­lat ugyanis az, hogy az enyhe, vagy középsúlyú, de min­den­esetre egyszerűbb törvényszéki ügyek elintézése tör­ténjék egyesbíró által. Ez a gondolat azonban taxáció által nem valósítható meg, mert az, hogy valamely cselek­mény egyszerű, vagy komplikált kérdéseket vet föl, az életben való konkretizálódásától függ. Némely bűnügy­ben oly nagy büntetés is kiszabható (5—6 évi fegyház), amilyennek kiszabása egy bíróra semmi esetre sem bíz­ható. Ezzel nem akarjuk derék egyesbíróink érdemessé­gét, vagy lelkiismeretességét kisebbíteni, de bizonyos, hogy a törvényhozás egyenesen lehetetlen feladat és fe­lelősség elé állítja őket. Nem lehetne messzebb menni, minthogy az egyes bíró­i évet meghaladó szabadságvesz­tés büntetést ne szabhasson ki, monstre ügyeket pedig egyáltalán ne tárgyaljon. Ez az egyik fő oka annak, hogy az egyes bírói ügyek pertartama oly szomorú statiszti­kát mutat. Itt feltétlenül reformra van szükség, mégpedig angol módra. Vagyis úgy, hogy miután helyes taxációt úgy sem lehet megállapítani, súlyosabb büntetések kiszabására pe­dig nem szabad egyesbírót feljogosítani, azt kellene ki­mondani, hogy elvben és szabályként minden ügy — ki­véve a legsúlyosabbakat — a törvényszéki egyesbíró elé tartozik. Ha hosszabb tartamú büntetést tart kiszabandó­­nak, köteles az ügyet a tanácsban döntő kir. törvényszék­hez áttenni. A másik hiány, amit a gyakorlatban a Te. 107—111. szakaszai szerint sommásan előkészített ügyek tárgyalása körül észlelhető, az, hogy a tárgyalást sokszor el kell na­polni, mert a tényvázlatba foglalt nyomozás anyaga nem nyújt megnyugtató alapot az ítélkezésre. Miként lehet ezt a bajt orvosolni? Csak az u. n. igazságügyi rendőrség megvalósításával, amely rendőrség közvetlen az ügyész­­szék és vizsgálóbírók rendelkezésére áll s a nyomozást ezeknek szóbeli utasításai szerint foganatosítja. Helyesen állapította meg ugyanis Horváth Dániel az angol büntető­­igazságszolgáltatásról írt pompás tanulmányában, hogy a mi büntetőeljárásunknak a legbetegebb része a nyomozás s hogy a rendőri hatóságok — Bp. 83. §-ában foglalt ti­lalom dacára — túlbuzgóságukban a nyomozást valami öncélú intézménynek tekintik és nyomoznak, nyomoznak és nyomoznak, messze a törvény által megjelölt határon túl. Ezért Horváth Dánielnek is az a nézete, hogy a nyomozásnak bajait csupán az igazságügyi rendőrség szervezésével lehetne megszüntetni, ami nemcsak pénzbe nem kerülne, de jelentős megtakarítással járna mind munkában, mind személyzetben. Röviden összefoglalva, tehát azok a módok, amelyek segítségével a helyes igazságszolgáltatás szükségszerű ga­ranciáinak épségben tartása mellett lényegesen gyorsítani és egyszerűsíteni lehetne bűnvádi eljárásunkat, a követ­kezők lennének: 1. igazságügyi rendőrség felállítása; 2. a hosszas nyomozások megszüntetése; 3. a terhelteknek és tanúknak a legsürgősebben biró által kihallgatása; 4. az egyesbiró hatáskörének — a taxáció megszün­tetése útján — kiterjesztése, de egyúttal a kiszabandó büntetéshez képest való megszorítása; 5. a súlyosabb bűnügyekben kötelező vizsgálat so­rán a tanuk eskü alatti kihallgatása s e bűnügyeknek egy megerősített tanács (táblai tanácselnök elnöklete alatt esküdtbíróság, vagy Schöffe bíróság, vagy öt bíróból álló szaktanács) által való elsőfokú tárgyalása, s e tanács íté­lete elleni fellebbezés eltörlése. Meg vagyunk róla győződve, hogy e rövid összefog­lalásban javasolt reform megvalósulása esetében el fog­juk érni a következőket: az eljárás lehető gyorsítását a helyes igazságszolgáltatás alapeszméinek sérelme nélkül, kiküszöbölését a fölösleges dolgoknak és emelését a bíró tekintélyének.

Next