Tükör, 1965. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1965-05-25 / 21. szám
26 □ Buzzatti, a hírlapírót főszerkesztője hivatja: nézze meg közelebbről a milánói földalatti vasút munkálatait. Az egyik ott dolgozó munkás állítólag rábukkant a pokol kapujára. Az író pokolra száll, s az ördöghölgyek föltárják előtte e nagyvárosi pokol bugyrait, a hajszoltságét, a magányosságét, a kitaszított öregségét. VII. Fenevad a volánnál Azt hiszem, rosszul tette a főnök, hogy épp engem szemelt ki erre a feladatra, erre a pokolbeli riportra — egy ilyen félénk, törékeny, beteges alakot. Hisz a legcsekélyebb kellemetlenség, váratlan nehézség felborítja a lelki egyensúlyomat, rögtön fülig vörösödöm, dadogok, a mellbőségem alig nyolcvan centiméter, alacsonyabbrendűségi komplexusom van, s az állam is lapos. Ha olykor sikerül valamit elérnem, azt csakis szorgalmamnak, buzgóságomnak köszönhetem. Még jó, hogy vettem egy autót. Dehát mit ér a buzgóság a Pokol fenekén? Látszólag minden olyan itt, mint a közönséges életben. Vannak percek, amikor úgy rémlik, éppenséggel Milanóban vagyok, némelyik utca is azonosnak látszik, meg a cégtáblák, reklámfeliratok, az emberek arckifejezése, járása, és így tovább. Ám kerüljön csak az ember bármi felszínes, jelentéktelen kapcsolatba a felebarátjával (lehet egyszerű tudakozódás is, vagy az a két-háromszavas beszélgetés, amivel egy csomag cigaretta vásárlása, egy fekete megivása jár), tüstént valami távolságot észlel, közönyt, szürke és hideg érdektelenséget Mintha puha, selymes pehelypaplant simítanának végig, s hirtelen valami fém- vagy márványlapot tapintanánk ki alatta. S ez a félelmetes lap épp akkora, mint a város, egyetlen zug sem akad itt, a Pokol metropolisában, ahol ne ütköznék bele az ember ebbe az átkozott keménységbe. Erősebb, ellenállóképesebb fickó kéne tehát ide. Szerencsére most már van kocsim. Annyira hasonlítanak a Pokol egyes részei Milánóhoz, hogy el-elfog a kétség: van-e valami különbség egyáltalán, hisz valójában ugyanez tapasztalható itt meg ott, s Milánóban is — azért említem Milánót, mert ez a mi városunk, mindennapi életünk városa — elég lenne megnyomni egy kissé a takarót, a fátylat, levakarni a finom mázt, hogy felszínre kerüljön a hidegség, a közömbösség rideg márványlapja. ☆ Vettem egy kocsit, szerencsére, s mindjárt jobb lett a helyzet. Itt a Pokolban, rengeteget számít az autó. Amikor elmentem érte, fura dolgot tapasztaltam. Ott sorakozott a temérdek gépkocsi egy végtelenül hosszú teremben, átvételre készen. Nos, tudják-e ki tett-vett, sürgöttforgott a kocsik körül, világoskék, feltűnően csinos, mondhatni piperkőc kezes-lábasban? Rosella. Igen, Rosella, Madame Belseboth kisapródja, a bájos ördögkisasszony. Rögtön megismertükegymást. — Hát maga mit csinál itt ebben a maskarában? — kérdeztem tőle. — Dolgozom. — Otthagyta a Nagyasszonyt? — Dehogy hagytam! Itt is vagyok, meg ott is. Egy és ugyanaz a cég. Huncutul mosolygott. Valami olajozófélét tartott a kezében. — És mit dolgozik? — Az utolsó simításokat végzem a kocsikon. Elég érdekes munka. Na, viszlát, csao! — Azzal faképnél hagyott. Néhány lépés után azonban visszafordult, s odakiáltotta nekem: — Láttam a magáét. Nagyszerű modell, és különleges kis utószerelést kapott. Gratulálok! Ebben a pillanatban hívott az üzletvezető, hogy átadja a kocsit. Fekete volt, s belsejéből kellemes fénymázszag áradt, a vadonatújság, az ifjúság illata. De mi az ördögöt keresett Rosella a nagy autógyárben? Véletlenül volt éppen ott, amikor érkeztem? Vagy tudta, hogy jövök? És mi a csuda lehet az »különleges kis utószerelés«? Bizonyos, hogy amikor beleültem, egyszeribe felbátorodtam. De az igazi változás csak néhány óra múlva következett be. Hogy is mondjam: olyasféle érzésem támadt, mintha valami fluidum törne elő a kormánykerékből, valami pimasz erő, mely a kezemen, karomon át szétárad egész testemben. Igaz, ami igaz: csinos jószág a »Bull 370«. Nem kispolgári meseautó, s nem is afféle »playboy«-oknak való. Kétüléses, de nem sportkocsi. Széles, lapos orra szemtelen, erőszakos, S amióta vele járok, mintha kicseréltek volna. A »Bull 370« volánja mellett fiatalabb vagyok és erősebb, még szebb is lettem — én, aki oly sokat szenvedtem mindig a csúnya arcom miatt. Fesztelen, vidor, s modern képpel furikálok: a nők kedvtelve, vágyakozva bámulhatnak utánam. Ha lassítok, megállok, a szép lányok bizonyára megrohamoznak majd, nehéz lesz elhárítani csókjaik pergőtüzét. Sokat javult a külsőm, legalább hetven százalékkal lettem csinosabb, de leginkább az arcélem változott meg előnyösen. Egy római proconsul arcéle ez már, férfias is, arisztokratikus is, igen, egy boxbajnok arcéle. Ezelőtt egyenes, húsos, puha volt az orrom, jelentéktelen, most horgas, úgynevezett sasorr, s egyben pisze is, ami igazán ritkaság. Nem tudom, lehet-e klasszikus értelemben vett szépségről beszélni a külsőmmel kapcsolatban, magamnak azonban, iszonyúan tetszem, amikor bele-belesandítok a visszapilantótükörbe. A legcsodálatosabb az az önbizalom, magabiztosság, ami a Bull volánja mellett eltölt Tegnap még ugyancsak jelentéktelen alak voltam, mára viszont igen-igen jelentős személyiség lett belőlem. Azt hiszem, én vagyok a legfontosabb ember az egész városban, sőt a legeslegfontosabb ... Nem, nincs olyan felsőfok, mely ezt a fontoságot kellőképen kifejezhetné. Határtalan biztonságérzet, vadállati erő, egészség, atlétagőg feszül bennem, a mellkasom olyan széles, mint a Dóm kapuja, hallatni szeretnék magamról, kötözködni, verekedni szeretnék — képzeljék, én, akit azelőtt egy nyilvános szóváltás puszta gondolattól is rosszullét kerülgetett. Beteszem az egyest, aztán a kettest, rátaposok a gázra, hogy beléreszket s izzásig hevül a kipuffogócső ... üget már, vágtat a nyolcvan lovacskám, végtelen hatalmat hirdet az átkozott, eszeveszett patacsattogás, nyolcvan kilencven százhúsz hatszázezer telivér , paripa patacsattogása. A napokban történt: jobbról jött egy kocsi. Lefékeztem. Ám az illető, látván az arcomat, ugyancsak lefékezett, s intett, hogy parancsoljak. Elfutott a méreg, pimasz aszfaltbetyár, kiáltottam, tiéd az elsőség, miféle móka ez?! És hadonászva követeltem, hogy szálljon ki. A fickó — szerencséjére — eliszkolt. No és az a teherautó-sofőr? Az egyik villanyrendőrnél balra kellett fordulnom, a kereszteződés kellős közepén lefékeztem, útját állva a mögöttem haladó teherautónak. A pacák kihajol az ablakán (félelmetes szörnyeteg volt, a karja akár egy majomé), eszét vesztve veri ajtaját az öklével és üvölt: — Mozogj már, te hülye csiga! — Minthogy tájszólásban mondta, az emberek nevetni kezdtek körülöttünk. Kiszálltam, odaléptem hozzá. Hirtelen csend támadt (vajon milyen lehetett az arcom e pillanatban?). — Te, van valami mondanivalód? — kérdeztem a gorillától lassan. — Talán nem tetszik neked valami? — Mire ő: — nem, nem, bocsánat. Csak tréfáltam. ☆ Azt hallottam, hogy itt a Pokolban valami különleges fűszert kevernek abba a fénymázba, amivel az autók kormánykerekét bevonják, — ahhoz a híres-nevezetes méreghez hasonlót, mely felszabadította Jekyll doktor zavaros ösztöneit. Tán ezért van, hogy olyan sok — különben szelíd, tartózkodó, alázatos — ember nyomban vadállattá válik, mihelyt a kocsija volánja mögé ül. Ezért tűnik tova az udvariasságnak még az emléke is: úgy érezzük, farkasok vagyunk a farkasok közt, becsületbe vágó ügyet csinálunk nevetséges, csip-csup elsőbbségi kérdésekből — diadalt ül a türelmetlenség, durvaság neveletlenség. Ráadásul az én kocsim protekciós a utószerelésben« részesült A bájos Rosella valószínűleg túlméretezte az adagot, így hát amikor ott ülök a »Bull 370« volánjánál, elégedetten érzem: fenevad vagyok, afféle Nembo Kid, az élet állati teljességét élvezem, a féktelenséget, azt akarom, hogy tiszteljenek, hogy rettegjenek tőlem, sértegetek, közönséges szavakkal dobálózom — vagyis pontosan azt csinálom, amit a legjobban gyűlöltem azelőtt. Meg aztán: ez a lelki durvaság bizonyára kiül az arcomra, megváltoztatja a vonásaimat, a mozdulataimat, taglejtéseimet Azzal áltatom magamat, hogy megszépültem. Ám olyankor, ha kitör rajtam az autósdüh, én is — akárcsak Mr. Hyde — jól látom a megütközést, az irtózatot a jelenlevők szemében. Vajon a Gonosz Szellem győzedelmeskedik bennem? Amikor aztán eljön az este s a lakásom végtelen magányában visszagondolok az elmúlt nap eseményeire, megijedek. Belém ette hát magát a Pokol, a vérembe; örülök a mások bajának, megaláztatásának, boldog vagyok, ha fölébe kerekedhetek a felebarátomnak, ha leigázhatom, elnyomhatom; gyakran korbácsolni szeretnék, ütni, tépni, marcangolni, gyilkolni. Olykor reggeltől estig furikálok nagyszerű kocsimon, minden úticél nélkül, csakis azért, mert abban reménykedem: egy kis baleset talán lehetővé teszi, hogy belekössek valakibe, s szabadjára engedjem gyűlöletemet és erőszakosságomat. Hé, hé, nem látja ez a barom, hogy jövök?! Nincs visszapillantó tükre?! Miért nem jelez a villogójával?! Egy közepes hengertérfogatú hirtelen elémkanyarodott a parkírozóhelyről, én neki, Isten veled ragyogó jobb reflektorom. — Hülye! ordítottam, s kipattantam a kocsiból. — Ide nézz, mit csináltál! Hogy lehet valaki ilyen állat! Negyvenöt körüli úr, csinos szőke babával. Mosolyog, kihajol az ablakon: — Tudja-e, mit mondok önnek, uram? — Halljuk! — Hogy önnek tökéletesen igaza van. — A, még szellemeskedik? Kiszáll ő is. Kaján gyönyörűséggel veszem észre, hogy arckifejezésem láttán végigfut rajta a hideg. — Igazán sajnálom — nyújtja felém a névjegykártyáját. — Szerencsére van biztosításom. — Hát azt hiszi, hogy ezzel megússza? Hát azt hiszi, hogy ezzel megússza? Hát azt hiszi, hogy ezzel megússza? — Jobb középső és mutatóujjammal kemény kis ütéseket mérek az orrára. — Tonino, hagyd ott, gyere! — kiált ki a lány az autóból. Az ötödik pöccintésre az ipse végül némi ellenállást fejt ki: ellök magától, de szinte gyöngéden, udvariasan. — Úgy, még erőszakoskodunk is, lökdösődünk, öklözünk! Bravó! Azzal megragadom s durván hátracsavarom a karját, térdre kényszerítem. — Gyáva! — kiáltja kétségbeesetten. — Segítség! Segítség! — Most szépen megcsókolod, csirkefogó, a bibit, amit a kocsimon csináltál, nyalogatni fogod, mint a kutya! Majd így megtanulod, mi a becsület! Az emberek elképedve, némán bámulnak körülöttünk. Mi történt velem? Miért gyűlölöm ezt a szerencsétlent? Miért szeretném tönkretenni? Miért esik olyan jól, miért okoz akkora gyönyörűséget a felülkerekedés, az igazság lábbal tiprása? Ki babonázott meg? Magam vagyok a megtestesült gonoszság, hitványság, a könyörtelen vadon. Undorítóan boldog vagyok. Telegdi Polgár István fordítása