Tükör, 1966. július-szeptember (3. évfolyam, 27-39. szám)

1966-08-09 / 32. szám

Me­lanuel eléggé ismer­te Maigret-t ahhoz, hogy megértse: a főfelügyelő a nyomában van valamilyen még rejtőzködő igazságnak. Érezhető volt, hogy minden irányban szimatol... Most odaadta Aline-nak Nicole Prieur fényképét. — Nem látta soha a Forrás utcában? — Ez az a kisasszony, akiről tegnap beszélt? Maigret bólintott. — A Forrás utcában, nem, soha... De itt, ebben az ut­cában láttam már, a szem­közti járdán... — A fogorvoshoz ment? — Valóban. De sohasem a rendelési órák idején ... — Késő este? — Nem különösen későn ... Kilenckor, féltízkor ... — A rendelő ki volt világít­va? — Azokon az estéken — nem__ — Azt akarja ezzel mondani — kérdezte Maigret —, hogy más estéken igen? — Igen, elég gyakran ... — Átlátni a tüllfüggönyön?­ — Nem. Behúzzák a zsalu­­gátereket. De a réseken ke­resztül mégis csak kiszűrő­­dik a világosság ... — Ha jól értem, Nicole Pri­eur nem páciensként láto­gatja Mélán doktort... Ezt különben Maigret már előző este óta tudta. De foly­tatta a kérdezgetést: — Másokat is fogad az or­vos a rendelési órák után? Férfiakat? ... Asszonyokat? Aline szeme tágra meredt. — Nézd csak! Erről jut eszembe... Olykor napköz­ben férfiak is jönnek ..., de sokkal több a nő... — Fiatal? — Van közöttük fiatal és kevésbé fiatal... Tudja, nem vagyok házmesternő, nem azzal töltöm az időmet, hogy lessem, ki jár be, meg ki... De elég gyakran kinézek az ablakon... — Már rá is szóltam — dör­­mögte Manuel. — Gondol­koztam is rajta, vajon nem bújik-e meg odalenn valahol egy szerelmes ifjú, s Aline nem kezd-e unatkozni mel­lettem ... — Ostoba vagy, nézzék csak! — Ostoba vagy sem, tudatá­ban vagyok a koromnak. És ez a nyomorult lábam, ez se sokat szépít rajtam... — Hány fiatal van, aki a kis­­ujjaddal sem ér fel... Nyílt utalás volt ez, és Ma­nuel mosolya elárulta, meny­nyire büszke. Látszott, hogy szerelmesek egymásba. — És jönnek férfiak este is? — Mire gondol maga? — Még semmi bizonyosra, csak tapogatózom ... — Úgy látom, hogy különös helyeken tapogat... — Mit akar ezzel mondani? — Az esti nőlátogatók ... Azt gondolja, hogy talán nem is fogkezelésre jönnek? Ugye? Nos, a doktor a rendelőjé­ben fogadja őket, és ott nem lehet hemperegni!... Bizto­san van a házban kényel­mesebb hely, nem is egy, az effélére. És a doktornak fél­tékeny felesége sincs, aki je­leneteket rendezhet... Miből következtetheti, hogy a nők nem fogkezelés végett láto­gatják? — Mondja, volt már terhes? Aline Manuelre nézett, aki megint csak a vállát vono­­gatta. — Mint mindenki... Fené­be is!... — Van gyermeke? — Ne is beszéljen erről... Komisz ez az élet!... Ami­kor nem akarunk, már attól dagadni kezd a hasunk, hogy ránézünk egy férfira ... Azután amikor, mint most én, szeretné az ember, hogy gyerek legyen a házban ... Nem igaz, papa?... Most leshetjük! És semmit sem le­het tenni... — Biztosan valami orvos se­gített magán, nem? — Abban az időben nem en­gedhettem meg magamnak, hogy dokihoz forduljak. Akik ilyennel foglalkoznak, azok őrült árakat kérnek, a koc­kázat miatt. Tehát elmentem a Pipi­ nénihez. — Úgy érzi, olyan asszony­hoz, aki valamelyik mosdó előterében ül? — Ne mesélje be nekem, hogy nem tud róluk. Leg­alább tíz van a Montmart­­re-on, aki mindig kész, hogy segítsen a bajbajutott fiata­lokon ... /"vine szembogara a semmire meredt, valami emlék jutott az eszébe. — Nahát! Magának igaza le­het! Most már értem, hogy az a fecsegő vénkisasszony miért mustrálgatott engem végig tetőtől talpig... És azt is, hogy miért kérdezte meg, csak a fogam fáj-e, nincs-e más bajom is?! — A fogorvos nem mondott semmi különöset? — Alig nyitotta ki a száját. Közelről nézve a szeme majd kiugrik a narancsszínű fejé­ből ... »­Nyissa ki a száját... öblítsen ... Köpjön ... Nyis­sa ki...« — Újra el kell hozzá men­nie? — Holnap reggel... Ideigle­nes tömést adott, ronda az íze, még a cigarettáét is tönkreteszi... — Ha azt kérném__ De Manuel közbeszólt: — Nem, nem főfelügyelő úr... Teszünk magának ap­ró szolgálatokat, ám le­gyen... Ami egyébként sem tartja vissza attól, hogy le­buktasson engem ... Fölösle­ges tiltakoznia!... Tudom, amit tudok ... Hanem ez a história olyan, mint Aline ideiglenes tömése... Ez már rosszízű! Ebbe már nekem is van beleszólásom, és azt mondom: nem!... Meg is tiltom Aline-nak, hogy visz­­szamenjen abba a házba ... Tömés — vagy nem tömés —, majd elmegy egy másik fogorvoshoz... M­aigret fél tizenket­tőkor érkezett a hivatalába, kalapját egy foterbe dobta. Annyi ideje sem volt, hogy friss pipát válasszon ki, már kopogtak az ajtón, és belépett az öreg Joseph. — Az igazgató úr kéreti, fő­felügyelő úr... Már har­madszor meneszt ide ... Valójában nem a fájós lábú és szomorú Barnaele volt a legöregebb bútor a házban, hanem ez az ezüstláncos aj­tónálló, aki egész életét egy előszobában töltötte, és nem jutott soha napfényhez — végül is teljesen elefánt­csontszínűvé vált... A főfelügyelő követte. Ezen a délelőttön már másodszor jött a Bűnügyi Rendőrség vezetőjének szobájába, amelynek küszöbét legalább tízezerszer lépte már át. — Üljön le, Maigret... Egy fotősre mutatott, amely éppen a szoba árnyékos, meg napos részének a mesgyéjén állott. A három ablakon a külvilág minden zaja betó­dult, s az igazgató mintha ezzel is a beszélgetés bizal­mas jellegét akarta volna aláhúzni, felállt és becsukta az ablakokat. Nagyon za­­vartnak látszott, Roland Bluter volt a neve. Mindjárt beiktatásakor látszott, hogy nem jól érzi magát e tiszt­ségében, mert annak idején jó néhány Maigret-hez ha­sonló veterán vezette a kü­lönböző osztályokat, csopor­tokat. Igyekezett átvenni a valami­kor B. R-nek nevezett ház­ban szokásos hangot — ezt a hangnemet nehezen lehetne meghatározni: zsémbes volt és bizalmas, minden üres udvariasságot mellőző, s a kölcsönös, őszinte bizalmon nyugodott. Még­ nem is olyan régen, kü­lönféle diplomák nélkül is el lehetett vezetni egy-egy osz­tályt, csoportot is, a diplo­mákat akkoriban igen sok emberséges tapasztalat he­lyettesítette. Semmin sem csodálkoztak. De semmin sem háborodtak fel. Az em­ber a leggonoszabb bűnözők­kel állott szemben, és gyak­ran láthatta őket sírva is fa­kadni. A B. R. szolgálatában az emberek kockáztatták éle­tüket, hogy letartóztathas­sanak egy gazembert, akit azután a bíróságok szabadon engedtek e, ,az pedig újra kezdte a bűnök elkövetését. — Már háromszor kérettem magát, Maigret, ma délelőtt. — Éppen most mondták. — Nem volt az irodájá­ban ... A Bűnügyi Rendőrség veze­tője nem tudta, hogy hova nézzen, és reszketett a keze, amikor cigarettára gyújtott. — Azt hittem, hogy az em­berei mindenekelőtt az ék­szerrablókkal foglalkoznak, főleg a legújabb, a Victor Hugo sugárúti rablással... — Pontosan így is van ... — Most féltizenkettő... A B. R. vezetője mellényt hordott, melynek zsebében óra lapult díszes függőlán­con. — Engedje meg, hogy meg­kérdezzem: hol töltötte a dél­előttjét? ... Ez most keményebb csapás volt, mint a rendőrfőnöknél. Először is, mert az Ötvösök rakpartján kapta, s nem azon a helyen, amely Maig­ret számára semmit sem je­lentett. Ebbe az irodába ing­ujjban szokott átjönni, hogy csevegjen az igazgatókkal, akik egykori kartársai, régi barátai voltak. Ezenkívül Bluter rosszul ját­szotta a szerepét. — Fogorvosnál voltam ... — Gondolom, abban a ne­gyedben, amelyikben lakik? — Köteles vagyok válaszol­ni erre, igazgató úr? Eddig számos kihallgatást vezet­tem, de — a tegnapi kivéte­lével — én hallgattam ki, s nem engem hallgattak ki. Nem tudtam eddig, hogy kö­telesek vagyunk beszámolni fogorvosunk vagy kezelőor­vosunk nevéről és címéről, esetleg még a szabónkéról is... — Megértem magát... — Valóban? — kérdezte Maigret gúnyosan. — Higgye el, a maga helyé­be képzelem magam... És határozottan kínosnak érzem a saját helyzetemet. . Csak felsőbb helyről érkezett uta­sítás szerint cselekszem ... Mit válaszolna, ha számon kérném, mire fordította az idejét, tegnap délután óta, óráról-órára? — Benyújtanám a lemondá­somat ... — Próbálja megérteni a helyzetemet... Maga tudja, hogy milyen lármát csap a sajtó ezek körül az ékszer­rablások körül, amelyek olyan szemtelenül ismétlőd­nek két hónap óta ... — Ezeknek a rablásoknak több mint a fele a Riviérán és Deauville-ben történt, te­hát illetékességünkön kívül. — De ugyanaz a banda kö­vette el!... Mindenesetre ugyanazzal a módszerrel kö­vették el... És a legutolsót tegnap délelőtt. Odament a helyszínre, mint szokta? — Nem. — Talált valami nyomot? — Ugyanazt a nyomot köve­tem, amióta csak újra kez­dődtek ezek a rablások ... — Eredmény nélkül? — Még nincs bizonyítékom, valóban... Lesek valami óvatlanságra, egy tévedésre, egy kicsiny tényre, amely látszólag nem is fontos, de amelynek alapján akcióba léphetek... — Ma délelőtt maga nem a fogorvosánál volt, hanem va­lójában egy fogorvosnál, az Akácfák utcájában, aki meg is állapította, hogy a fogai teljesen épek... Az a gya­núja, hogy annak a fogor­vosnak valamilyen szerepe van az ékszerrablásokban? — Nem. — Utána átment a szemköz­ti házba. — Ahol az egyik besúgóm lakik ...­ — Beszélt neki az éksze­rekről? — Nem. GEORGES SIMENON védekezik (10) Maigret ellen rágalmazó bejelentést tet­tek: állítólag vissza akart élni egy előkelő fiatal lány, Nicole Prieur jóhiszeműségé­vel. A rendőrfőnök tilalma ellenére nyo­mozni kezd: kinek és miért lehetett érde­ke e rágalom? Megtudja, hogy a lány egyetemista, egy nagylábon élő diákban­da tagja, és egy éjszakai klubé, melyben egyik ajánlója Mélán fogorvos. Körülnéz a doktornál. Majd a szemközti házban la­kó alvilági besúgónál puhatolódzik a dok­tor felől. 28 □

Next