Tükör, 1966. július-szeptember (3. évfolyam, 27-39. szám)
1966-08-09 / 32. szám
Melanuel eléggé ismerte Maigret-t ahhoz, hogy megértse: a főfelügyelő a nyomában van valamilyen még rejtőzködő igazságnak. Érezhető volt, hogy minden irányban szimatol... Most odaadta Aline-nak Nicole Prieur fényképét. — Nem látta soha a Forrás utcában? — Ez az a kisasszony, akiről tegnap beszélt? Maigret bólintott. — A Forrás utcában, nem, soha... De itt, ebben az utcában láttam már, a szemközti járdán... — A fogorvoshoz ment? — Valóban. De sohasem a rendelési órák idején ... — Késő este? — Nem különösen későn ... Kilenckor, féltízkor ... — A rendelő ki volt világítva? — Azokon az estéken — nem__ — Azt akarja ezzel mondani — kérdezte Maigret —, hogy más estéken igen? — Igen, elég gyakran ... — Átlátni a tüllfüggönyön? — Nem. Behúzzák a zsalugátereket. De a réseken keresztül mégis csak kiszűrődik a világosság ... — Ha jól értem, Nicole Prieur nem páciensként látogatja Mélán doktort... Ezt különben Maigret már előző este óta tudta. De folytatta a kérdezgetést: — Másokat is fogad az orvos a rendelési órák után? Férfiakat? ... Asszonyokat? Aline szeme tágra meredt. — Nézd csak! Erről jut eszembe... Olykor napközben férfiak is jönnek ..., de sokkal több a nő... — Fiatal? — Van közöttük fiatal és kevésbé fiatal... Tudja, nem vagyok házmesternő, nem azzal töltöm az időmet, hogy lessem, ki jár be, meg ki... De elég gyakran kinézek az ablakon... — Már rá is szóltam — dörmögte Manuel. — Gondolkoztam is rajta, vajon nem bújik-e meg odalenn valahol egy szerelmes ifjú, s Aline nem kezd-e unatkozni mellettem ... — Ostoba vagy, nézzék csak! — Ostoba vagy sem, tudatában vagyok a koromnak. És ez a nyomorult lábam, ez se sokat szépít rajtam... — Hány fiatal van, aki a kisujjaddal sem ér fel... Nyílt utalás volt ez, és Manuel mosolya elárulta, menynyire büszke. Látszott, hogy szerelmesek egymásba. — És jönnek férfiak este is? — Mire gondol maga? — Még semmi bizonyosra, csak tapogatózom ... — Úgy látom, hogy különös helyeken tapogat... — Mit akar ezzel mondani? — Az esti nőlátogatók ... Azt gondolja, hogy talán nem is fogkezelésre jönnek? Ugye? Nos, a doktor a rendelőjében fogadja őket, és ott nem lehet hemperegni!... Biztosan van a házban kényelmesebb hely, nem is egy, az effélére. És a doktornak féltékeny felesége sincs, aki jeleneteket rendezhet... Miből következtetheti, hogy a nők nem fogkezelés végett látogatják? — Mondja, volt már terhes? Aline Manuelre nézett, aki megint csak a vállát vonogatta. — Mint mindenki... Fenébe is!... — Van gyermeke? — Ne is beszéljen erről... Komisz ez az élet!... Amikor nem akarunk, már attól dagadni kezd a hasunk, hogy ránézünk egy férfira ... Azután amikor, mint most én, szeretné az ember, hogy gyerek legyen a házban ... Nem igaz, papa?... Most leshetjük! És semmit sem lehet tenni... — Biztosan valami orvos segített magán, nem? — Abban az időben nem engedhettem meg magamnak, hogy dokihoz forduljak. Akik ilyennel foglalkoznak, azok őrült árakat kérnek, a kockázat miatt. Tehát elmentem a Pipi nénihez. — Úgy érzi, olyan asszonyhoz, aki valamelyik mosdó előterében ül? — Ne mesélje be nekem, hogy nem tud róluk. Legalább tíz van a Montmartre-on, aki mindig kész, hogy segítsen a bajbajutott fiatalokon ... /"vine szembogara a semmire meredt, valami emlék jutott az eszébe. — Nahát! Magának igaza lehet! Most már értem, hogy az a fecsegő vénkisasszony miért mustrálgatott engem végig tetőtől talpig... És azt is, hogy miért kérdezte meg, csak a fogam fáj-e, nincs-e más bajom is?! — A fogorvos nem mondott semmi különöset? — Alig nyitotta ki a száját. Közelről nézve a szeme majd kiugrik a narancsszínű fejéből ... »Nyissa ki a száját... öblítsen ... Köpjön ... Nyissa ki...« — Újra el kell hozzá mennie? — Holnap reggel... Ideiglenes tömést adott, ronda az íze, még a cigarettáét is tönkreteszi... — Ha azt kérném__ De Manuel közbeszólt: — Nem, nem főfelügyelő úr... Teszünk magának apró szolgálatokat, ám legyen... Ami egyébként sem tartja vissza attól, hogy lebuktasson engem ... Fölösleges tiltakoznia!... Tudom, amit tudok ... Hanem ez a história olyan, mint Aline ideiglenes tömése... Ez már rosszízű! Ebbe már nekem is van beleszólásom, és azt mondom: nem!... Meg is tiltom Aline-nak, hogy viszszamenjen abba a házba ... Tömés — vagy nem tömés —, majd elmegy egy másik fogorvoshoz... Maigret fél tizenkettőkor érkezett a hivatalába, kalapját egy foterbe dobta. Annyi ideje sem volt, hogy friss pipát válasszon ki, már kopogtak az ajtón, és belépett az öreg Joseph. — Az igazgató úr kéreti, főfelügyelő úr... Már harmadszor meneszt ide ... Valójában nem a fájós lábú és szomorú Barnaele volt a legöregebb bútor a házban, hanem ez az ezüstláncos ajtónálló, aki egész életét egy előszobában töltötte, és nem jutott soha napfényhez — végül is teljesen elefántcsontszínűvé vált... A főfelügyelő követte. Ezen a délelőttön már másodszor jött a Bűnügyi Rendőrség vezetőjének szobájába, amelynek küszöbét legalább tízezerszer lépte már át. — Üljön le, Maigret... Egy fotősre mutatott, amely éppen a szoba árnyékos, meg napos részének a mesgyéjén állott. A három ablakon a külvilág minden zaja betódult, s az igazgató mintha ezzel is a beszélgetés bizalmas jellegét akarta volna aláhúzni, felállt és becsukta az ablakokat. Nagyon zavartnak látszott, Roland Bluter volt a neve. Mindjárt beiktatásakor látszott, hogy nem jól érzi magát e tisztségében, mert annak idején jó néhány Maigret-hez hasonló veterán vezette a különböző osztályokat, csoportokat. Igyekezett átvenni a valamikor B. R-nek nevezett házban szokásos hangot — ezt a hangnemet nehezen lehetne meghatározni: zsémbes volt és bizalmas, minden üres udvariasságot mellőző, s a kölcsönös, őszinte bizalmon nyugodott. Még nem is olyan régen, különféle diplomák nélkül is el lehetett vezetni egy-egy osztályt, csoportot is, a diplomákat akkoriban igen sok emberséges tapasztalat helyettesítette. Semmin sem csodálkoztak. De semmin sem háborodtak fel. Az ember a leggonoszabb bűnözőkkel állott szemben, és gyakran láthatta őket sírva is fakadni. A B. R. szolgálatában az emberek kockáztatták életüket, hogy letartóztathassanak egy gazembert, akit azután a bíróságok szabadon engedtek e, ,az pedig újra kezdte a bűnök elkövetését. — Már háromszor kérettem magát, Maigret, ma délelőtt. — Éppen most mondták. — Nem volt az irodájában ... A Bűnügyi Rendőrség vezetője nem tudta, hogy hova nézzen, és reszketett a keze, amikor cigarettára gyújtott. — Azt hittem, hogy az emberei mindenekelőtt az ékszerrablókkal foglalkoznak, főleg a legújabb, a Victor Hugo sugárúti rablással... — Pontosan így is van ... — Most féltizenkettő... A B. R. vezetője mellényt hordott, melynek zsebében óra lapult díszes függőláncon. — Engedje meg, hogy megkérdezzem: hol töltötte a délelőttjét? ... Ez most keményebb csapás volt, mint a rendőrfőnöknél. Először is, mert az Ötvösök rakpartján kapta, s nem azon a helyen, amely Maigret számára semmit sem jelentett. Ebbe az irodába ingujjban szokott átjönni, hogy csevegjen az igazgatókkal, akik egykori kartársai, régi barátai voltak. Ezenkívül Bluter rosszul játszotta a szerepét. — Fogorvosnál voltam ... — Gondolom, abban a negyedben, amelyikben lakik? — Köteles vagyok válaszolni erre, igazgató úr? Eddig számos kihallgatást vezettem, de — a tegnapi kivételével — én hallgattam ki, s nem engem hallgattak ki. Nem tudtam eddig, hogy kötelesek vagyunk beszámolni fogorvosunk vagy kezelőorvosunk nevéről és címéről, esetleg még a szabónkéról is... — Megértem magát... — Valóban? — kérdezte Maigret gúnyosan. — Higgye el, a maga helyébe képzelem magam... És határozottan kínosnak érzem a saját helyzetemet. . Csak felsőbb helyről érkezett utasítás szerint cselekszem ... Mit válaszolna, ha számon kérném, mire fordította az idejét, tegnap délután óta, óráról-órára? — Benyújtanám a lemondásomat ... — Próbálja megérteni a helyzetemet... Maga tudja, hogy milyen lármát csap a sajtó ezek körül az ékszerrablások körül, amelyek olyan szemtelenül ismétlődnek két hónap óta ... — Ezeknek a rablásoknak több mint a fele a Riviérán és Deauville-ben történt, tehát illetékességünkön kívül. — De ugyanaz a banda követte el!... Mindenesetre ugyanazzal a módszerrel követték el... És a legutolsót tegnap délelőtt. Odament a helyszínre, mint szokta? — Nem. — Talált valami nyomot? — Ugyanazt a nyomot követem, amióta csak újra kezdődtek ezek a rablások ... — Eredmény nélkül? — Még nincs bizonyítékom, valóban... Lesek valami óvatlanságra, egy tévedésre, egy kicsiny tényre, amely látszólag nem is fontos, de amelynek alapján akcióba léphetek... — Ma délelőtt maga nem a fogorvosánál volt, hanem valójában egy fogorvosnál, az Akácfák utcájában, aki meg is állapította, hogy a fogai teljesen épek... Az a gyanúja, hogy annak a fogorvosnak valamilyen szerepe van az ékszerrablásokban? — Nem. — Utána átment a szemközti házba. — Ahol az egyik besúgóm lakik ... — Beszélt neki az ékszerekről? — Nem. GEORGES SIMENON védekezik (10) Maigret ellen rágalmazó bejelentést tettek: állítólag vissza akart élni egy előkelő fiatal lány, Nicole Prieur jóhiszeműségével. A rendőrfőnök tilalma ellenére nyomozni kezd: kinek és miért lehetett érdeke e rágalom? Megtudja, hogy a lány egyetemista, egy nagylábon élő diákbanda tagja, és egy éjszakai klubé, melyben egyik ajánlója Mélán fogorvos. Körülnéz a doktornál. Majd a szemközti házban lakó alvilági besúgónál puhatolódzik a doktor felől. 28 □