Tükör, 1967. január-március (4. évfolyam, 1-13. szám)
1967-01-17 / 3. szám
s VARÁZSLÓ kis albumát, hát akkor bizony nem a kamasz-vita s nem is a felnőtt - forma-nyomozás volt fontos, akkor semmi más nem volt fontos, mint Petőfi kézírása, az az önmagában is gyönyörű írás, és az a gyönyörű, valóságidéző elképzelés, hogy a költő, tollal a kezében, efölé az album fölé hajolt, s hogy ezt az albumot a keze is érintette. Pedig — figyelmeztetett Hatvany — van ennél szívenütőbb kézírása is Petőfinek nála. Mert az, hogy a szabadság költője verssort ír a szabadságról, ünnepi és szent dolog, de nem meglepő. Ezt várták tőle, mikor az emlékkönyvet elébetették. De itt van egy papírlap, egy tiszti borozgatás emlékét őrző, bekeretezve a falon. Olvassuk csak el! Bem — aki megnyitja őrnagy X százados . És így tovább. De: Petőfi Sándor százados Nem volt hajlandó az osztrákkal szemben vívott szabadságharc katonájaként a név és rendfokozat sorrendjét németesen felírni, mint tiszttársai, nyilván megszokásból, tették. — Min? — kérdezte Hatvany felcsillanó szemmel. Apaian erre volt a legbüszkébb. Márványasztal_____________________________________________ S ha már — hacsak mellékesen s közbevetőleg is — a szapphói strófáról esett említés, hadd kerüljön szó arról a szapphói sőt Szapphó versről, amelynek létrejötténél Hatvany úgy működött, mint a »jó vezető« a »Tanár úr kérem«-ben, de még jobban is, mert nemcsak átbocsátotta magán az áramot — két egymástól távoli évezred költészetének közös áramát —, hanem terelte is gondosan, művet is létresegített vele. Ady, »Szapphó szerelmes éneke« című versét. Ahogy mesélte — s nem tudom, ő maga vagy Földessy Gyula vagy más megírta-e bárhol —, a Britannia kávéházban ültek, mikor ő Adynak Catullus Szapphó-versét megmutatta és vele Ady érdeklődését, szándéka szerint, fölkeltette. — Mondd —, szólt Ady és máris írta a kávéházi asztal márványlapjára — mert még papirost elővenni sem ért rá hirtelen fellelkesültségében — ezt az ezredéveken át ható és eleven verset új alakjában. A verset, melynek első létrejötte — legalábbis alkotóelemeiben — Szapphónál is ősibb; a verset, melyet Catullus fordítás-nemfordításként, híven is hozzá, de a maga szerelmesének nevét és a maga szerelmének szenvedélyességében is, épp szenvedélyessége miatti gátoltabb természetét is beleszőve, régen-régen újraalkotott. Mondta Hatvany latinul, s fordította sorról sorra a görög verset latinból, s született — nem! természetesen és vérbően élt tovább! — magyarul a vers az asztallapon. S visszakerült bele valami, amit csak Ady adhatott neki vissza és tehette ezáltal a kétszeresen közvetett költeményt legősibb önmagával rokonná: a népi hang. Catullus, bármilyen mély itáliai gyökerei voltak is, városi költő volt; ha volt valaha törekvéseiben urbánus költő, hát ő volt az. Elvontabbá, fogalmibbá tette a Szapphóverset már a kezdetén, elhagyva belőle még a »férfiú«-t is, csak névmással jelölve azt, aki szemben ül az ő szerelmesével, s így hát az istenekkel egyenrangú. Adynál pedig, az irdatlan távolságon és a kettős közvetettségen át is azonnal felüti fejét az a Szapphónál is már csak nyomaiban , de erős, de gyönyörűséges nyomaiban élő népiség, amely a leszboszi fiú- és leányünnepiek kórusaiból áradt át a lírába. Adynál ez a férfiú már az első sorban legény lesz, »boldog legény, istenek párja«. A hangütés, a szapphónál szapphóibb hangütés torzítatlanul csendült fel ama márványasztalon. Azt is mondhatnám: a Leszbosz-szigeti virág, melyet később Catullus vázába tett s mely a vázában is csodálatosan illatozott, újra mintha a földből, nőtt ki azon a márványon. Erről az alkotói távfolyamatról értesített az Ady-költemény kivirágzásának történetét elmondva, e virág mindig jókedvű kései kertésze. Lázadás Thomas Mann-nak házigazdája, értője, tisztelője, hódolója volt. De annyira, hogy ez a bensejéből fakadó érzelem már őt magát is zavarta. Fel is lázadt ellene. — Szörnyű, hogy ez az ember milyen természetesnek tartja, milyen magától értetődően fogadja el a hódolatot —, mondta a hegyi kertben. — Jönnek a látogatók és ő engedi, sőt mintha el is várná, hogy úgy közelítsenek hozzá, mint valami uralkodóhoz. Idegesíti, ha öt percig nem dicsérik. — Hozzászoktatták — feleltem —, s kit több joggal mint épp őt? — Aztán Jókait említettem, akiről megírták, hogy úgy hozzászoktatták ugyanehhez, hogy zavarba jött, ha belépett egy szobába és az ott ülők nem tapsoltak. Végül a József-regényekről kezdtem — szívem és az ő, a Hatvany szíve szerint — áradozni. Itt lázadt fel. Fontoskodást, körülményességet, ünnepélyeskedést említett. — Mmm, mmm, mmm — brummogta —, hogy irta volna meg ugyanezt egy francia! Aztán bement a verandára és továbbolvasta — áhítatos élvezettel — a Józsefet. Herczeg Ferenc____________________________________________ Napóleonról megírták: jól tudta, milyen nehéz visszautasítani valakit, aki áll, vagy jár, hát még ha a kezét tördeli. Aki állva sír, tragikus jelenség. De ha ül, az mindjárt más. Akkor még komikussá is válhat. — Üljön le, asszonyom —, mondta a császár egy családját sirató és zokogva fel-alá rohangáló előkelő hölgynek. Utána pedig nyugodtan megtagadta összes kérését. Herczeg Ferenc még Napóleonnál is bölcsebb volt. — Mikor elítéltek — mesélte Halvány, aki semmiről nem emlékezett meg oly gyakran, mint börtön idejéről, amelynek remekírók és a nemzetközi PEN tiltakozása vetett aztán véget —a mikor elítéltek, feleségem — (az akkori) — felhívta többek között Herczeg Ferencet is: hadd mehessen el hozzá, közbelépését kérni, ennek módozatait megbeszélni. »Nem — mondta Herczeg —, magam jövök!« Úriember volt, tudta, illetlenség visszautasítani egy hölgyet, aki kéréssel megy hozzá. Majd ő jön, fel is öltözött az alkalomhoz illően sötétbe, jött is, sajnálom a Lacit, egész szívemmel vele vagyok, forduljon talán máshoz a Laci, dögöljön meg a Laci, és szépen nemet mondott, minthogy házhoz jött. Mert az egészen más. Ha tudnák... Ez és ilyen emlékezések hangzottak abban a svábhegyi kertben. De jött a tél és a lábadozó visszatért a Várba, amin megint csak rettenetesen mulatott. Azon tudniillik, hogy ő, a bors a kormányzó számára, most valóban ott van annak az orra alatt. Egyszer levittek a várból kocsin, nyitott autón, ha jól emlékszem. A kanyarban a rendőr akkorát szalutált, hogy szinte pukkant. — Ha tudná, kinek tiszteleg! — nevetett Hatvany. — De hát persze a Vár az a Vár, az autó onnan jön, mit tenne mást? Később meg jött egy olyan fél évtized, emigrációs évek után ismét idehaza, amikor azt lehetett volna kérdezni: — Tudják-e, kinek nem tisztelegnek? Még anyagi gondok közé is került. Könyveit nem adták ki. Még úttörő jelentőségű nagy munkájának, az »így élt Petőfi«-nek kiadása is hosszan váratott magára. Leves kénytelen volt eladni az Ady-leveleket, egy hosszú, irodalomtörténetien és történelmien izgalmas barátság dokumentumait, az Akadémiának. Egyébként a legjobb helyre kerültek azok a levelek, a közösség birtokába, szétszórandó és tehát így megőrzendő kincsként. Csak épp korábban a tervezettnél. S a fonákság az volt, hogy ebből kellett élniük. — Mondtam is mindig ennél az asztalnál — mesélte Hatvany nevetve a Pozsonyi úti szép lakásban, ahol még orgonafája is nőtt a Dunára néző nagy teraszon — mondtam is azokban az években, valahányszor Loli behozta a levest: »Ady törleszt«. Goethe Nyolcvanadik születésnapján láttam utoljára. Nem vezettek a betegszobába, mint azidőtt már többször, hanem ő jött ki, pongyolában, szálegyenesen, a régi szép jelenségként, nevetve s egy Goetheidézettel az ajkán. Tudta: nyolcvanadik születésnapján az olyan embernek, aki hosszú és termékeny, izgalmas és jelentős irodalmi korszakot testesít meg, Goethe-idézettel kell fogadnia a vendégeket. Sőt — a tudatos és önmagát is figyelő szellemi élet kétlábon járó templomaként —, egy kicsit Goethévé kell válnia. Ami sikerült is neki. Csak én nem bizonyulok jó Eckermannak, mert íme elfelejtettem, mit idézett Goethétől. Hanem azt nem, hogy hogyan. Az arcán azt a csínytevő mosolyt, azt a »no mit szóltok hozzá, aggastyán lettem, hát nem mennyei tréfa ez?« mosolyt, azt a kamaszosat, szellemi gyermekek hada fürge pátriárkájának arcán. S a hangsúlyát sem, ahogyan minden szót külön is mint valami történet csattanóját megnyomva, mintegy minden szóra külön visszhangot várt, összenézést, összenevetést. Azon is, hogy ez a nap íme ünnep. Azon is, hogy valóban az, mért is kellene hát csodálkozni vagy mulatni rajta. Azon is, hogy ezen lehet csak mulatni és csodálkozni igazán. — De aztán térj haza — mondta a fáraó Józsefnek —, három hónap elegendő egy Atya gyászolására, akármilyen nagy selymű volt is. A mindétig tartó hónapokban sem felejthető arc ez a nyolcvanadik születésnapi, a maga cinkos csodálkozásában, ahogyan keresi és meg is találja a vele összenézőket. Ahogyan az sugárzik róla, hogy ugye milyen kérlelhetetlen egy buta gép az idő. És hogy ugye mégis használni lehetett valamire, és még mindig lehet. S ahogyan sugárzik róla a folytonos ünnepi mulatság, amely mindig komolyan kezelte a betűt és mindig összenevetett az élettel.