Tükör, 1968. július-szeptember (5. évfolyam, 27-39. szám)
1968-09-24 / 39. szám
ARCOK A MÁBÓL TÁNCMŰVÉSZET A kép, a lábujja hegyén álló s másik lábát magasra nyújtó balerina képe annyira általános, oly sztereotip, hogy szinte kötelező: a hagyományos, a konzervatív táncművészet jelképe. Ha ez a sokszorosított porcelánfigura eszménykép mégsem olyan kizárólagos és kötelező ma már nálunk, ha a táncosnőről s általában a balettról bennünk élő kép jótékonyan eltávolodott a „spicc” és a „tütü” kliséjétől — akkor az túlnyomórészt Eck Imre érdeme. Legfontosabb személyi adatai — hogy 1936- ban született, 1947-ben került az Operához, 1960-ban alakította meg a Pécsi Balettot, s hogy melyek voltak a kiemelkedő koreográfiái — megtalálhatók a Zenei Lexikonban. Ám az egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ott, a táncművészekkel és táncművészettel szemben — jogosan — oly fukar Zenei Lexikonban. Eck Imre igen-igen sokat tett a magyar zene érdekében, mint „megrendelő”, mint új zenék igénylője, ösztönzője, inspirálója; egy Gyagilev kielégíthetetlen zeneszükségletével — és nemegyszer zsarnoki szeretetével is! — követeli az új, a neki való zenei nyersanyagot, amelyet a magyar zeneszerzők (mint annak idején Gyagilevnek is Párizsban a kortárs komponisták) mindig készségesen meg is adtak. Nemigen akad olyan fiatal magyar zeneszerző, akinek a neve föl ne tűnt volna a Pécsi Balett — a külföld előtt ismert nevén Ballet Sopianae — plakátjain. De ez már több évszázados szükségszerűség, egy jó instrumentum, egy érzékeny és lelkes előadói apparátust ihlető, csábító erejű. Amilyen a pécsi társulat vonzása zeneszerzőinkre, olyan lehetett annak idején Eck Imréé azokra a fiatal táncművészekre, akik akkor végezték az Állami Balettintézet utolsó évfolyamát. Az operaházi tánckarnál éppen nem volt felvételi lehetőség, fogták hát magukat és művelődési minisztériumi segédlettel, pécsi vállalkozó kedvvel, s persze nem utolsósorban Eck Imrének, akkor már az Orfeusz és a Csongor és Tünde sikeres operaházi koreográfusának művészi hitelével, megalakították társulatukat. Vajon volt-e, lehetett-e már ekkor körvonalazott célja, programja az új társulatnak? Mi állhatott a zászlaján, mi tüzelhette? „Valami mást!” Körülbelül ennyi. Föltehetően nem sokkal több. Ha mégis, hát talán az: „Új tartalmat, gondolatokat a balettba!” Vagy esetleg: „El a naturalizmustól! Elég a csak a szemet gyönyörködtető, negédes spicc-balettból!” Akkor már világszerte — és évtizedek óta — folyt a küzdelem a balett forradalmasításáért. Jelentős eredmények születtek már. Gyagilevék kezdték, a század első, legtermőbb s az újra legéhesebb, legfogékonyabb két évtizedében. Az Orosz Balett tagjai, a cári balett neveltjei, a világ legjobb táncosai közé — akik maguk is a fejlődés, a haladás érdekében vándoroltak akkortájt Nyugat felé —, a ragyogó szervező és jóízlésű diktátor-mecénás köré a zene, az irodalom és a képzőművészet olyan óriásai tömörültek harcostársakként, mint Debussy, Ravel, De Falla és Stravinsky, mint Apollinaire és Cocteau, mint Picasso, Utrillo, Ernst, Gris és Miro. Olyan karmesterek, mint Ansermet, Monteux. Meg kritikusok, esztéták, mecénások, balettrajongók. Remekművek születtek, táncdrámák, kísérletek és nagyszerű koreográfusok. Aztán ez utóbbiak folytatták a harcot, a nagy társulat neveltjei és a neveltek neveltjei, akik Gyagilev halála után szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. A balett eszmei és tech- ECK IMRE nikai forradalma tovább élt minden művelt országban, amelyet közvetlenül meg nem fertőzött a fasizmus. Mert — úgy tűnik — a fasizmus talaján nemigen terem meg a táncművészet. Sok további próbálkozás és részeredmény született a két világháború közötti időszakban. A felszabadulás után nálunk is, egyebütt is új virágzásnak indult a balettművészet. Ekkor már a nemzetközi porondon volt a ragyogó klasszikus hagyományokat folytató, az epikus nagyformákat feszegető szovjet balett és népi táncművészet is. Mi magyarok, amit tudunk, javarészt már nekik köszönhetjük. És persze, újra kezdődött az erjedés, a kísérletek forrongása Nyugaton; ennek lett legjelentősebb egyénisége, s az maradt mind a mai napig Maurice Béjart. Róla külön kitelne egy egész értekezésre való, meg kell elégednünk annyival, hogy ide írjuk: Béjart törekvéseinek és eredményeinek termékenyítő hatása nélkül nem képzelhető el sem Eck Imre, sem a Pécsi Balett művészi útja, teljesítménye. Végül, ha csak megközelítőleg is teljessé akarnánk tenni a történelmi előzmények, inspiráló hatások összképét, szólnunk kellene a legújabbkori zene, a folklór, a néger népzene, modern társastáncok, bizonyos tudományos és filozófiai irányzatok, és még ki tudja mi mindenféle tényező közrejátszásáról. Ennyi sőt, tán még ennél is több fortyog abban a lombikban, amit Eck hevít a maga tüzén. Lombikban? Igen. Mert — noha vannak eredmények, s az áttekinthetetlenségig, a felmérhetetlenségig megnövekedett ismeretanyag korlátlan lehetőségekkel kecsegtet — a modern balett, a korszellemet hűen tükröző táncművészet, a nagy szintézis mindmáig nem született meg. Kiváltképpen nem, ha a mi kérdéseinkre választ adni képes, valóban korszerű balettot, a mi világnézetünk talaján, a mi igazságunkat hirdető eszmei szférában szeretnénk elképzelni! Eck Imre mindezt jól tudja. Nem azért tekint útközben erre is, arra is, nem azért tesz látszólag kitérőket, nem azért ütközik itt-ott falakba (amelyeket óvatos duhajok meg szoktak kerülni), mert elvesztette az iránytűt, mert nem látja a fától az erdőt, hanem mert szenvedélyesen érdekli minden, ami az utat szegélyezi. És megvan benne a játékos, gyermeki hajlama sokfelé figyelésre, a dolgok szétszedésére, a „megnézem, mi van belül”játékra. De a kielégíthetetlen kíváncsiság mellett van benne bölcs szemlélődésre való hajlam is. Témái, melyeket üstökön ragad, hogy mozdulattá, képpé gyúrja át őket, gyakran bölcseletiek, elvontak. Afféle részlettanulmányok, kinagyított képrészletek, de tulajdonképpen alapvető kérdéseken töpreng: élet és halál, szerelem és munka, lelkiismeret és bűn, test és lélek, nő és férfi, tudat és ösztön problémáin, hogy csak néhányat említsünk. Persze, hogy lombikban jön mindez létre, persze hogy munkahipotézisek, részlettanulmányok formájában, ha egyszer kísérlet az egész! Laboratórium a Pécsi Balett maga is: Baletttudományi Kísérleti Kutatóintézet. Ám ott van Eck számára az Állami Operaház is a maga anyagi, szcenikai, technikai, létszámbeli és orkesztrális eszközeivel, az a nagyüzem, melyben összegezni lehet a műhelymunka eredményeit, össze lehet montírozni a kész elemeket. Elek Imre — immár egy évtizede — itt is rendre leteszi a maga obulusait. Itt született a Sacre du printemps, a Zene, a Daphnis és Chloé, a Bányászballada, a Szegedi Szabadtéri Játékokra a Fából faragott királyfi, de még Pécs számára is jutott igazi nagy produkció: A csodálatos mandarin. Ezek a művek volnának hivatottak a táncművészet megújított nyelvén nagy és új igazságokat kimondani, a valóságot magas művészi fokon ábrázolni. Napjainkban? Amikor, éppen maga a valóság percről percre bonyolultabb és az eszközök nem tartanak lépést ezzel a bonyolódási folyamattal? Úgy gondoljuk, hogy sem az Operaház, sem Eck Imre véleményével s művészi presztízsével nem kerülünk szembe, ha úgy ítéljük meg: Eck eddigi munkásságának csúcspontjai nem a nagyszínpadi összefoglalásokban — egyébként a maguk módján ezek is kísérletek! — hanem a kisebb formák mikrovilágában találhatók. Más szóval: Eck legmagasabbra a keresésben nő. Mondatai végére jobbára még csak felkiáltójelet, kérdőjelet tesz, s csak nagy ritkán pontot. Fiatal is még. Ráér a nagy igazságok kimondására. Ő is, mint akárhány kiemelkedő tehetségű és kultúrájú művész, hadd járja végig a maga poklait. Ha már itt tartunk: Pokoljárás című legújabb táncalkotása nemrég került bemutatásra. Ebben a művében is valami soha nem látottat, ösztönvilág és rendezett, racionális világ ellentéteit firtatja, s bizonyára megint a viták táncreakcióját váltja majd ki vele. Mint majdnem minden művével, Eck az a művész, aki beszéltet magáról. Nem, nem az önreklámozás, a publicitás folytonos szervezésével, nem személyének szerénytelen előtérbe tolásával, hanem gondolatokat és nemegyszer indulatokat ébresztő műveivel. Az a fajta művész, akiről akkor szűnünk majd meg vitatkozni, ha ő nem akarja Terpsidore papnőinek és papjainak nemrég lezajlott ünnepén, a Magyar Táncművészet Hetén egymaga közel két estét töltött meg koreográfiáinak egy töredékével, s amit nem a maga terméséből mutatott, hanem munkatársaiéból — azt pótolta mint táncos: eltáncolta a Mandarint. Nem túlzás tehát, ha azt mondjuk: ennek a táncünnepnek egyik főszereplője volt. Nevét ma már Európa-szerte ismerik. Törekvései, kísérletei és eredményei határainkon túl is érdeklődést, megbecsülést és vitákat váltanak ki. Eck Imrének pedig ez kell. Boldogtalan volna, ha nem vitatnák. GERGELY PÁL Q13