Tükör, 1970. január-március (7. évfolyam, 1-13. szám)
1970-01-20 / 3. szám
THÁLIA SZÍNHÁZ — KASSA Goldoni: KÉT cm szolgája AMERIKAI FILM MAGÁNYOS vadász A SZÍV MAGYAR ELBESZÉLŐK EÖTVÖS JÓZSEF: A FALU JEGYZŐJE ESSZÉK, KRITIKÁK Faragó Vilmos: PERBEN — HARAG NÉLKÜL ARCOK ÉS VALLOMÁSOK Kerékgyártó István: Jersánszky JÓZSI JENŐ ORÁLIS TÜKÖR Új magyar színház kezdte meg működését Csehszlovákiában. Első előadásuk Gömörhorkán zajlott le, Goldoni: Két úr szolgájának bemutatásával. Beke Sándor rendezése a színészi adottságokra épített. A szereplők közül kiemelkedett Váradi Béla Trufaldino szerepében és Varga Zsuzsa, Beatrice alakítója (képünk). Az együttes egyelőre a Magyar Területi Színház részlegeként működik, s most szerzi meg az önálló működéshez szükséges gyakorlatot. Az azonos című regényből készült film R. E. Miller rendezésében, és a kiváló operatőr J. W. Howe képeivel — ha ugyan érzelmesebb is a kelleténél —, megindító alkotás. Költői álom a jóságról, arról a bizonyos másik Amerikáról, ami sajnos hatékonyabban van jelen érzelmes filmekben, mint a történelemben. A kitűnő színészek közül is kiemelkedik Alan Arking, John Singer szerepében, és a képünkön látható Sondra Locke. A film hőse, a bumfordi Tonda (P. Landowski) menekül a nők elől, mamája azonban apróhirdetés útján meg akarja házasítani. Ebből a félreértések és komikus helyzetek egész sora származik, s végül is: az elkerülhetetlen házasság. Néhány mulatságos jelenet ellenére sem éri el ez a film azt az ismert színvonalat, amelyet a cseh filmvígjátékoknál megszoktunk. Képünk: Jelenet a filmből. Klasszikus regényeink új kiadása a Magyar Elbeszélők-sorozatban alkalmat ad arra, hogy ismét kézbe vegyük iskolai kötelező olvasmányainkat, s most már kötelezés nélkül, valóban élvezzük őket. Eötvös művét, A falu jegyzőjét nemcsak élvezettel lapozzuk, de azzal a büszkeséggel is, hogy az első nagy magyar regény állja a versenyt egykorú világirodalmi társaival. A könyvhöz Sőtér István írt szép tanulmányt. Képünk: Eötvös József. Faragó Vilmos (képünk) kritikai életünk egyik legismertebb és legtekintélyesebb egyénisége. Bírálói presztízsét bátorságának, megvesztegethetetlen ítéletének, írnitudásának köszönheti, és annak, hogy amit bírál — az irodalmat —, szereti is. Bizony kevés kritikusunk vállalkozhatnék arra, hogy mint ő, bírálatait kötetbe gyűjtse, és változtatás nélkül megjelentesse. Az Arcok és vallomások-sorozat legújabb kötete: Tersánszky Józsi Jenő. Az ő portréja ígéri a legszínesebb képet, de őt ábrázolni kétségkívül a legnehezebb. Nemcsak életének különössége miatt, hanem, mert a portréfestő riválisa maga az író, Tersánszky Józsi Jenő, aki gazdag életművében frappáns önarcképet is ad. Kerékgyártó István — úgy véljük — megbirkózott a nehéz feladattal. 1964-ben, a brémai rádiótársaság filmet készített Kodály Zoltánról, melyben a beszélgető partner szerepét Lutz Besch kapta. Ezeket a zeneszerzővel folytatott, német nyelvű beszélgetéseket — Keresztúry Mária fordításában — adja közre a kötet, mely összegezése Kodály alkotói, tudományos és pedagógiai elveinek. Érdekes, tanulságos riportokhoz Anselmet, Britten és Menuhin írt előszót. Szabolcsi Bence utószóban búcsúztatja az időközben elhunyt mestert. CSEHSZLOVÁK FILM A NŐSÜLÉS KESERVES ZENETÖRTÉNET Kodály Zoltán: UTAM A ZENÉHEZ 18 □ 1,1 | A NÉZŐ SZEREPÉBEN Gyárfás Miks«* Mindenekelőtt buzgalmuk, őszinteségük, szenvedélyes igazsághirdetésük, fiatalos lelkesedésük ragadja magával a nézőt. Technikai felkészültségük nem nagy, színjátszó erejük van, de meglehetősen egyhangúak a szöveg közvetítésében. ELMÉLKEDÉS A HATALOMRÓL aki piros színű színpadi festékkel rajzolja ki testén a tűz vonalait. A bari egyetemi színjátszók Elmélkedés a hatalomról címmel mutatták be modern moralitásukat, melynek ihlető ötletét részben Shakespeare Julius Caesarjának gondolatvilágából kölcsönözték, részben Tacitustól. A Principio Unóról, a legfőbb hatalomról van szó ebben a pantomimből, jelbeszédből és kiáltványokból álló játékban, arról a fogalomról, melyről Tacitus így ír: „Cinna vagy Sulla egyeduralma nem volt hosszú életű; Pompeius és Crassus hatalma gyorsan Caesarra, Lepidus és Antonius katonai ereje Augustusra szállt, aki a polgárháborúban kimerült birodalmat princeps néven vetette hatalma alá.” A hatalom megszerzésének módjáról Shakespeare a Julius Caesarban keveset mond, az olasz fiataloknak mégis sikerült megtalálniuk a kevésben a sokat, korunk félelmeinek és csalódásainak brechti elemzése segítségével. Az iskolai dráma minden korban és minden országban a fiatalos, szenvedélyes tanítási vágyból származott. Nem a tanítók higgadt bölcsessége, hanem a tanítványok gúnyos nyugtalansága szól belőlük. Ez a legvonzóbb értékük a mi iskolai moralitásainknak is. Milyen kaján csúfolódással szól például Sztárai Mihály 1559-ből való, Az igaz papságnak tikörében, a Prológus a tisztelendő urakhoz, jó polgárokhoz és polgárasszonyokhoz: „Mert nagy sokan vannak ez mostani időben, kiknek utálatos az igazság és kellemetes az hamisság ...” A bari egyetemi színjátszók a hatalom modern hamisságáról szólnak, alapélményük a fasizmustól való undor. Hevesen reagálnak ebben a vad Julius Caesar-parafrázisban mindenre, ami Mussolini és Hitler óta a világ lelkiismeretes embereit iszonyattal tölti el. A heraus szónak Cassius torkán elhangzó üvöltése nem Hitler ellen akar utólagos felháborodást kelteni, hanem a népet kiutasító, kijátszó imperialista eszmei fogásokat parodizálja forradalmi elszántsággal. Tiltakozó politikai játékot láttam, könyörtelenül leleplező szándékút, fiatalosat, a félelem ellen bátran kiáltót. Mert ennek az előadásnak mondanivalója szerint a félelem nem félelemmel tölti el ezeket az olasz lányokat és fiúkat, hanem felháborodással. Nem vacognak az atomháborútól, tiltakoznak ellene. Ez a tiltakozás szabja meg előadásuk darabos, nehézkes dramaturgiáját, szavalókórusaik felzaklató ritmusát, hangjuk erejét és remegését, némajátékaikat, mozgásuk élő mozaikrendszerét. Nem színészek, de mélyen átélnek minden mozzanatot az előadás során. Két vascsőemelvényen ágálnak, kúsznak, másznak, dobbannak, ugranak, összefüggéseket teremtenek a kiáltások, hitvallások, felhívások között. Felhasználják az ősi kínai játékok elemeit, a népi mozgás motívumokat, a jelképgesztusokat, a korszerű pantomimet, a tornát; időnként a modernnek és ősinek olyan keverékével lepik meg a nézőt, mint az önmagát elégető ifjú. Természetesen nem színházi tehetséget kér számon a néző az egyetemi színjátszóktól. Az a jó, ha nem színészkednek, s különösképp nem illenék a színészi pompa egy ilyen jellegű nem színdarab-produkcióhoz. Általában kívánatos, hogy a diákszínjátszók ne a profi színház eszközeivel dolgozzanak, hanem az új játéklehetőségek útját keressék. (Jó példa rá az Egyetemi Színpad Tornyos Péter előadása, élénken vállalt műkedvelő stílusával és kamaszos malacságaival.) Az új játéklehetőségek mind szövegbeli, mind szcenikai vonatkozásban úgyszólván korlátlanok, s a nemzetközi fesztiválok tanulsága szerint ma elsősorban az új kezdeményezések számíthatnak sikerre. A túlzások is. Ha egy igazi színházban alakítanák át Shakespeare Julius Caesarját úgyszólván minden részletében, és ott kiáltana heraust az a Cassius, aki Shakespeare-nél Pindarus kezébe adja kardját, s beledől a Caesart ledöfő pengébe, akkor az ember fejét csóválná az öreges merészségen. Így mosolyog a fiatalos túlzásra. Nem amolyan botlást elnéző mosoly ez, inkább kíváncsi fintor. Az est igazi művészi élményével a forradalmi szenvedélyesség ajándékozott meg. Örülök, hogy az Elmélkedés a hatalomról határokat nem tisztelge parafrázisának megnézése után, a gúny és ostorozás forróságában megtisztulva, értelmük szerint ragyogtak fel szívemben a fasizmusban annyira meggyötört fogalmak, az emberi szókincs mártír szavai: becsület, igazság, szabadság. OLVASTUK Láttuk Jelenet a bari egyetemi színjátszók előadásából