Tükör, 1970. január-március (7. évfolyam, 1-13. szám)

1970-01-20 / 3. szám

THÁLIA SZÍNHÁZ — KASSA Goldoni: KÉT cm szolgája AMERIKAI FILM MAGÁNYOS vadász A SZÍV MAGYAR ELBESZÉLŐK EÖTVÖS JÓZSEF: A FALU JEGYZŐJE ESSZÉK, KRITIKÁK Faragó Vilmos: PERBEN — HARAG NÉLKÜL ARCOK ÉS VALLOMÁSOK Kerékgyártó István: Jersánszky JÓZSI JENŐ ORÁLIS TÜKÖR Új magyar színház kezdte meg mű­ködését Csehszlovákiában. Első elő­adásuk Gömörhorkán zajlott le, Goldoni: Két úr szolgájá­nak bemu­tatásával. Beke Sándor rendezése a színészi adottságokra épített. A sze­replők közül kiemelkedett Váradi Bé­la Trufaldino szerepében és Varga Zsuzsa, Beatrice alakítója (képünk). Az együttes egyelőre a Magyar Terü­leti Színház részlegeként működik, s most szerzi meg az önálló működés­hez szükséges gyakorlatot. Az azonos című regényből készült film R. E. Miller rendezésében, és a kiváló operatőr J. W. Howe képeivel — ha ugyan érzelmesebb is a kelleté­nél —, megindító alkotás. Költői álom a jóságról, arról a bizonyos másik Amerikáról, ami sajnos hatékonyab­ban van jelen érzelmes filmekben, mint a történelemben. A kitűnő szí­nészek közül is kiemelkedik Alan Ar­­king, John Singer szerepében, és a képünkön látható Sondra Locke. A film hőse, a bumfordi Tonda (P. Landowski) menekül a nők elől, ma­mája azonban apróhirdetés útján meg akarja házasítani. Ebből a félreérté­sek és komikus helyzetek egész sora származik, s végül is: az elkerülhe­tetlen házasság. Néhány mulatságos jelenet ellenére sem éri el ez a film azt az ismert színvonalat, amelyet a cseh filmvígjátékoknál megszoktunk. Képünk: Jelenet a filmből. Klasszikus regényeink új kiadása a Magyar Elbeszélők-sorozatban alkal­mat ad arra, hogy ismét kézbe ve­gyük iskolai kötelező olvasmányain­kat, s most már kötelezés nélkül, valóban élvezzük őket. Eötvös mű­vét, A falu jegyzőjét nemcsak élve­zettel lapozzuk, de azzal a büszke­séggel is, hogy az első nagy magyar regény állja a versenyt egykorú vi­lágirodalmi társaival. A könyvhöz Sőtér István írt szép tanulmányt. Ké­pünk: Eötvös József. Faragó Vilmos (képünk) kritikai éle­tünk egyik legismertebb és legtekin­télyesebb egyénisége. Bírálói presztí­zsét bátorságának, megvesztegethe­tetlen ítéletének, írnitudásának kö­szönheti, és annak, hogy amit bírál — az irodalmat —, szereti is. Bizony kevés kritikusunk vállalkozhatnék arra, hogy mint ő, bírálatait kötetbe gyűjtse, és változtatás nélkül meg­jelentesse. Az Arcok és vallomások-sorozat leg­újabb kötete: Tersánszky Józsi Jenő. Az ő portréja ígéri a legszínesebb képet, de őt ábrázolni kétségkívül a legnehezebb. Nemcsak életének kü­lönössége miatt, hanem, mert a port­réfestő riválisa maga az író, Ter­sánszky Józsi Jenő, aki gazdag élet­művében frappáns önarcképet is ad. Kerékgyártó István — úgy véljük — megbirkózott a nehéz feladattal. 1964-ben, a brémai rádiótársaság fil­met készített Kodály Zoltánról, mely­ben a beszélgető partner szerepét Lutz Besch kapta. Ezeket a zeneszer­zővel folytatott, német nyelvű be­szélgetéseket — Keresztúry Mária fordításában — adja közre a kötet, mely összegezése Kodály alkotói, tu­dományos és pedagógiai elveinek. Ér­dekes, tanulságos riportokhoz Ansel­­met, Britten és Menuhin írt előszót. Szabolcsi Bence utószóban búcsúztat­­ja az időközben elhunyt mestert. CSEHSZLOVÁK FILM A NŐSÜLÉS KESERVES ZENETÖRTÉNET Kodály Zoltán: UTAM A ZENÉHEZ 18 □ 1,1 | A NÉZŐ SZEREPÉBEN Gy­árfás Miks«* Mindenekelőtt buzgal­muk, őszinteségük, szen­vedélyes igazsághirdeté­sük, fiatalos lelkesedé­sük ragadja magával a nézőt. Technikai felké­szültségük nem nagy, színjátszó erejük van, de meglehetősen egy­hangúak a szöveg köz­vetítésében. ELMÉLKEDÉS A HATALOMRÓL aki piros színű színpadi festékkel rajzolja ki tes­tén a tűz vonalait. A bari egyetemi színjátszók Elmélkedés a hatalomról címmel mutatták be modern mo­ralitásukat, melynek ihlető ötletét részben Shakespeare Julius Caesarjának gondolatvi­lágából kölcsönözték, részben Tacitustól. A Principio Unóról, a legfőbb hatalomról van szó ebben a pantomimből, jelbeszédből és kiáltványokból álló játékban, arról a fogalom­ról, melyről Tacitus így ír: „Cinna vagy Sulla egyeduralma nem volt hosszú életű; Pompeius és Crassus hatalma gyorsan Caesarra, Lepidus és Antonius katonai ereje Augustusra szállt, aki a polgárháborúban kimerült birodalmat princeps néven vetette hatalma alá.” A hata­lom megszerzésének módjáról Shakespeare a Julius Caesarban keveset mond, az olasz fia­taloknak mégis sikerült megtalálniuk a kevés­ben a sokat, korunk félelmeinek és csalódá­sainak brechti elemzése segítségével.­­ Az iskolai dráma minden korban és minden országban a fiatalos, szenvedélyes tanítási vágyból származott. Nem a tanítók higgadt bölcsessége, hanem a tanítványok gúnyos nyug­talansága szól belőlük. Ez a legvonzóbb érté­kük a mi iskolai moralitásainknak is. Milyen kaján csúfolódással szól például Sztárai Mi­hály 1559-ből való, Az igaz papságnak tikö­­rében, a Prológus a tisztelendő urakhoz, jó polgárokhoz és polgárasszonyokhoz: „Mert nagy sokan vannak ez mostani időben, kiknek utálatos az igazság és kellemetes az hamis­ság ...” A bari egyetemi színjátszók a hatalom mo­dern hamisságáról szólnak, alapélményük a fasizmustól való undor. Hevesen reagálnak ebben a vad Julius Caesar-parafrázisban mindenre, ami Mussolini és Hitler óta a világ lelkiismeretes embereit iszonyattal tölti el. A heraus szónak Cassius torkán elhangzó üvöl­tése nem Hitler ellen akar utólagos felhábo­rodást kelteni, hanem a népet kiutasító, ki­játszó imperialista eszmei fogásokat parodi­zálja forradalmi elszántsággal. Tiltakozó politikai játékot láttam, könyörte­lenül leleplező szándékút, fiatalosat, a félelem ellen bátran kiáltót. Mert ennek az előadás­nak mondanivalója szerint a félelem nem fé­lelemmel tölti el ezeket az olasz lányokat és fiúkat, hanem felháborodással. Nem vacognak az atomháborútól, tiltakoznak ellene. Ez a til­takozás szabja meg előadásuk darabos, ne­hézkes dramaturgiáját, szavalókórusaik fel­zaklató ritmusát, hangjuk erejét és remegé­sét, némajátékaikat, mozgásuk élő mozaik­rendszerét. Nem színészek, de mélyen átélnek minden mozzanatot az előadás során. Két vascsőemel­vényen ágálnak, kúsznak, másznak, dobban­nak, ugranak, összefüggéseket teremtenek a kiáltások, hitvallások, felhívások között. Fel­használják az ősi kínai játékok elemeit, a népi mozgás­ motívumokat, a jelképgesztusokat, a korszerű pantomimet, a tornát; időnként a modernnek és ősinek olyan keverékével lepik meg a nézőt, mint az önmagát elégető ifjú. Természetesen nem szín­­házi tehetséget kér számon a néző az egyetemi színjátszóktól. Az a jó, ha nem színészkednek, s különösképp nem illenék a színészi pompa egy ilyen jel­legű nem színdarab-produkcióhoz. Általában kívánatos, hogy a diákszínjátszók ne a profi színház eszközeivel dolgozzanak, hanem az új játéklehetőségek útját keressék. (Jó példa rá az Egyetemi Színpad Tornyos Péter előadása, élénken vállalt műkedvelő stílusával és ka­­maszos malacságaival.) Az új játéklehetőségek mind szövegbeli, mind szcenikai vonatkozás­ban úgyszólván korlátlanok, s a nemzetközi fesztiválok tanulsága szerint ma elsősorban az új kezdeményezések számíthatnak sikerre. A túlzások is. Ha egy igazi színházban alakí­tanák át Shakespeare Julius Caesarját úgy­szólván minden részletében, és ott kiáltana heraust az a Cassius, aki Shakespeare-nél Pindarus kezébe adja kardját, s beledől a Caesart ledöfő pengébe, akkor az ember fejét csóválná az öreges merészségen. Így mosolyog a fiatalos túlzásra. Nem amolyan botlást el­néző mosoly ez, inkább kíváncsi fintor. Az est igazi művészi élményével a forra­dalmi szenvedélyesség ajándékozott meg. Örü­lök, hogy az Elmélkedés a hatalomról határo­kat nem tisztelge parafrázisának megnézése után, a gúny és ostorozás forróságában meg­tisztulva, értelmük szerint ragyogtak fel szí­vemben a fasizmusban annyira meggyötört fogalmak, az emberi szókincs mártír szavai: becsület, igazság, szabadság. O­LVASTUK L­áttuk Jelenet a bari egyetemi színjátszók előadásából

Next