Tükör, 1970. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
1970-09-08 / 36. szám
RÉNYI TAMÁS ÉS A HASONMÁS Jó megjelenésű, határozott fellépésű ismeretleneknek sokan az első szóra elhiszik, hogy állást, lakást, útlevelet tudnak a részükre szerezni — nem csekély ellenszolgáltatás fejében — s az ilyennek néha számolatlanul adják át (s aztán soha vissza nem látják) az előleget: forint-tízezreket, de olykor mást is ... Ezt a — hogy tapintatosan fogalmazzunk — mást férfiak kérik és lányok, asszonyok adják, egy puszta ígéretért, hogy majd „felfedezik” őket, filmszerepet kapnak, képeslapok címoldalán láthatják viszont magukat. — Nemrég váratlanul megnőtt a telefonforgalmam — mondja Rényi Tamás filmrendező. — Ismeretlen női hangok szólaltak meg a vonal túlsó végén, s búgó, félénk, vagy erélyes szavakkal kérdezték: mikor váltom be végre ígéretemet? Amikor közöltem a telefonálókkal, hogy nevüket most hallom először, s fogalmam sincs arról, milyen ígéretemet kellene beváltanom, néhány kérdés után kiderült, hogy egy magát Rényi Tamás filmrendezőnek kiadó férfi, néhány intim előleg légyott fejében, filmszerepet ígért nekik ... Ez adta a Hasonmás alapötletét. A tévéfilm a napokban készült el. Rendezője Rényi Tamás, a forgatókönyvet Müller Péter írta. A téma persze nagyon átalakult: a a szélhámos nem filmrendező, hanem egyetemi tanár, a sikert kereső lányok nem a filmstúdióba, hanem az egyetemre akarnak bejutni. A filmtörténet azzal kezdődik, hogy egy napon nyomozók keresik fel a professzort és tudtára adják, hogy szélhámos tevékenykedik a nevében: fiatal lányoknak azt ígéri, bejuttatja őket az egyetemre. Persze, ellenszolgáltatás fejében. A szélhámost keresik, még nem sikerült a nyomára jutni. A professzor váratlanul megtudja, hogy a szélhámos aznap este egy csinos nőhöz készül, hogy éljen a felkínált ellenszolgáltatásokkal. Határoz: ő maga megy el a címre, megelőzve a szélhámost. S a csinos nő kellő fogadtatásban részesíti a valódi professzort, aki — az ál-professzor nevében, vagyis hát a saját hasonmásának a hasonmásaként — nagyszerűen beleilleszkedik a szerepbe. Eközben azonban olyan meglepetések érik, amelyek elveszik a kedvét attól, hogy megvárja és leleplezze a szélhámost. A mit sem sejtő csinos lánytól (akitől maga vasalja be az „ellenszolgáltatást”) közben megtudja, mit mondott — az ő nevében — a hasonmása „önvallomásként” az életéről. S kiderült, hogy a szélhámos jól ismeri őt, mert úgy tárta fel az ő — valóban az ő — életét, ahogyan ő maga soha nem merte; kimondta, amit ő soha nem mert kimondani; szembenézett a valósággal úgy, ahogyan ő maga soha nem mert azzal szembenézni. S a végén a valódi professzor már-már felteszi a kérdést önmagának, hogy ki is hazudik tulajdonképpen... Erre a vígjátéki alaphelyzetre épül a film, amely a továbbiakban sem szűkölködik ötletekben, fordulatokban és — nem idegen ez sem az igazi vígjátékoktól — tartalmas gondolatokban. Még csak annyit, kedvcsinálóul, hogy a professzort és alteregóját Várkonyi Zoltán alakítja, a hiszékenység szőke, kék szemű, egyszerre naív és minden hájjal megkent, ravaszdi áldozatát pedig a főiskolát most végzi Piros Ildikó. A professzor titkárnője: Simon Zsuzs . Néhány jelenetnyi, rövid mondatnyi lehetősége van egy magános élet keserűségének, reménytelenségének ábrázolására, a rebbenő alázat és az agresszív gyűlölet párhuzamos eljátszására. A másik női főszerep Sulyok Máriáé, ő a professzor felesége, a zsarnoki családfő, aki mindent tud, mindennel leszámolt, de görcsösen ragaszkodik a látszathoz. — Szeretem a tévéműfajt — mondja Rényi Tamás —, mert bő lehetőséget ad a könnyed, szórakoztató, ugyanakkor mégis gondolatgazdag és életközeli filmek készítésére. A Hasonmás ilyen filmnek ígérke- GARAI TAMÁS Rényi Tamás rendezés közben egy józsefvárosi ház körfolyosóján SZABADTÉRI ÉLMÉNYEK Az igazi művészi élmény, mindig megindít, felkavar, s önmagában is ünnepélyességet, vagy legalább a mindennapokból való kizökkenést sugallja. De ehhez az igazi művészi élményhez nagyon sok minden kell. A zene esetében nem elég a remekmű, a kiváló előadógárda. Fontos a környezet, a hangulat, az atmoszféra is. Más a mi Erkel Színházunk, vagy Zeneakadémiánk légköre, és más a szépségben, hangulatban talán több — jó néhány nyári koncertünk helyszíne, hogy kapásból csak Fertődöt, Tihanyt, Vácrátótot, vagy Martonvásárt említsem. Lehet, hogy ezeken a nyári helyeken nem olyan jó az akusztika, nem olyan zavartalan a műélvezet, mint a téli hangversenytermekben, de amit itt veszítünk, azért bőségesen kárpótol a környezet. Még szerencsésebb, ha az ilyen ideális környezetben valóban a legjobb produkciók hangzanak el, hetekig, sorozatban, fesztiváljelleggel. S hogy milyen egy igazi fesztivál, arra jó példa a fennállásának 50. évfordulóját ünneplő Salzburgi Ünnepi Játékok. Nem szeretném untatni az olvasót a több hétig tartó eseménysorozat részletes lajstromozásával, az elsőrangú szereplők, világnagyságok számbavételével, de még a produkciók felsorolásával sem. Bizony, nehéz volt a választás, hogy a naponta sokszor 4—5 helyen egyidőben zajló események közül melyiket részesítsük előnyben: Karl Böhm-t hallgassuk, vagy Fischer Dieskaut, Richtert, hogy csak néhány példát említsek a rengetegből. Az élmény nem a zenei produkciókkal kezdődik Salzburgban. Jóval korábban, akkor, amikor megérkezünk a városba, mely fellobogózva, kirakatokba állított művészi tablók százaival jelzi, hogy a Salzach menti kisváros pirosbetűs napjait éli. De a dekorációt leszámítva Salzburg az év többi részében is méltó hagyományaihoz, köztük elsősorban zenei emlékeihez. Nemcsak Mozart szülőházára és az ott rendezett kiállításra gondolok, hanem arra, hogy még az utcákat járva is minduntalan ezzel a zenei múlttal találkozunk, így utcákat, parkokat neveztek el a híres zeneszerzők mellett olyan neves karmesterekről is, mint Toscanini, vagy Furtwängler. Ahol heteken át, naponta több helyen, több alkalommal is tartanak előadásokat, ott természetes, hogy a produkciók rangja sem egyenletes, s ezt szóvá is tette a nemzetközi kritika. Nemcsak az én érzésem volt az, hogy itt már szinte túlburjánzott a fesztivál, a kínálat, s a lehetőségek sora szinte megfullasztotta a látogatót — de bizonyaira a fél évszázados jubileum volt a nagy kísértés, hogy „mindent” bemutassanak, felvonultassanak, hiszen még így is csak alig-alig lehetett a közönségigényt kielégíteni. A varázslatos környezet és a kitűnő produkciók Salzburgban szinte egymást erősítik, egymás hatásosságát növelik. Elég talán, ha a kint látott-hallott előadások közül példaképpen csak kettőre emlékeztetek. Legnagyobb élményeim között őrzöm Beethoven Fideliójának Karl Böhm vezényelte parádés tolmácsolását. Helyszín a Sziklalovarda, a Felsenreitschule volt. Annak idején — mint az elnevezés is jelzi — itt lóversenyeket és bemutatókat tartottak, melyeket a publikum a sziklafalba vájt több emeletes páholysorból nézett végig. Max Reinhardt fedezte fel ezt a helyszínt, s már 1926-ban itt előadást rendezett. Azóta többszörösen átalakították a Sziklalovardát, s csak a meredek sziklafal maradt meg a páholyárkádokkal. Idén először játszották ebben a legjellegzetesebb salzburgi környezetben a Fideliót. A helyszín követelte puritánságot mindvégig követte a rendezés, ezzel a kevés eszközzel érték el a legtöbbet: a Beethoven-opera maradéktalan megszólaltatását. Merőben más környezetben került sor egy 1600- ban született zenés játék előadására. Cavalieri: Rappresentazione di Anima e di Corpo (A test és lélek ábrázolása) című darabját a Kollegienkirchében mutatták be. A 18. századforduló táján épült elragadó szépségű barokk templom tökéletes helyszínül szolgált a misztériumjellegű zenés darab szcenírozásához. Minden „játszott” ezen az előadáson : a különböző karzatokról — olykor visszhangszerűen — a kórusok, a barokk szobrok mellé megtévesztésig hű társul állított éne k Fidelio a Sziklalovardában