Tükör, 1970. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)

1970-09-08 / 36. szám

RÉNYI TAMÁS ÉS A HASONMÁS Jó megjelenésű, határozott fellépésű ismeretleneknek sokan az első szóra elhiszik, hogy állást, lakást, útleve­let tudnak a részükre szerezni — nem csekély ellenszolgáltatás fejé­ben — s az ilyennek néha számolat­­lanul adják át (s aztán soha vissza nem látják) az előleget: forint-tízez­reket, de olykor mást is ... Ezt a — hogy tapintatosan fogalmazzunk — mást férfiak kérik és lányok, asszo­nyok adják, egy puszta ígéretért, hogy majd „felfedezik” őket, film­szerepet kapnak, képeslapok cím­oldalán láthatják viszont magukat. — Nemrég váratlanul megnőtt a telefonforgalmam — mondja Rényi Tamás filmrendező. — Ismeretlen női hangok szólaltak meg a vonal túlsó végén, s búgó, félénk, vagy eré­lyes szavakkal kérdezték: mikor vál­tom be végre ígéretemet? Amikor közöltem a telefonálókkal, hogy ne­vüket most hallom először, s fogal­mam sincs arról, milyen ígéretemet kellene beváltanom, néhány kérdés után kiderült, hogy egy magát Ré­nyi Tamás filmrendezőnek kiadó férfi, néhány intim előleg­ légyott fe­jében, filmszerepet ígért nekik ... Ez adta a Hasonmás alapötletét. A tévéfilm a napokban készült el. Ren­dezője Rényi Tamás, a forgatóköny­vet Müller Péter írta. A téma persze nagyon átalakult: a a szélhámos nem filmrendező, ha­nem egyetemi tanár, a sikert kereső lányok nem a filmstúdióba, hanem az egyetemre akarnak bejutni. A filmtörténet azzal kezdődik, hogy egy napon nyomozók keresik fel a professzort és tudtára adják, hogy szélhámos tevékenykedik a nevében: fiatal lányoknak azt ígéri, bejuttat­ja őket az egyetemre. Persze, ellen­szolgáltatás fejében. A szélhámost keresik, még nem sikerült a nyomára jutni. A professzor váratlanul megtudja, hogy a szélhámos aznap este egy csi­nos nőhöz készül, hogy éljen a felkí­nált ellenszolgáltatásokkal. Határoz: ő maga megy el a címre, megelőzve a szélhámost. S a csinos nő kellő fo­gadtatásban részesíti a valódi pro­fesszort, aki — az ál-professzor ne­vében, vagyis hát a saját hasonmá­sának a hasonmásaként — nagysze­rűen beleilleszkedik a szerepbe. Eközben azonban olyan meglepeté­sek érik, amelyek elveszik a kedvét attól, hogy megvárja és leleplezze a szélhámost. A mit sem sejtő csinos lánytól (akitől maga vasalja be az „ellenszolgáltatást”) közben megtud­ja, mit mondott — az ő nevében — a hasonmása „önvallomásként” az életéről. S kiderült, hogy a szélhá­mos jól ismeri őt, mert úgy tárta fel az ő — valóban az ő — életét, ahogyan ő maga soha nem merte; kimondta, amit ő soha nem mert ki­mondani; szembenézett a valósággal úgy, ahogyan ő maga soha nem mert azzal szembenézni. S a végén a való­di professzor már-már felteszi a kér­dést önmagának, hogy ki is hazudik tulajdonképpen... Erre a vígjátéki alaphelyzetre épül a film, amely a továbbiakban sem szűkölködik ötletekben, fordulatok­ban és — nem idegen ez sem az iga­zi vígjátékoktól — tartalmas gondo­latokban. Még csak annyit, kedvcsinálóul, hogy a professzort és alteregóját Várkonyi Zoltán alakítja, a hiszékenység sző­ke, kék szemű, egyszerre naív és minden hájjal megkent, ravaszdi ál­dozatát pedig a főiskolát most vég­zi­­ Piros Ildikó. A professzor titkárnője: Simon Zsu­­zs . Néhány jelenetnyi, rövid mon­datnyi lehetősége van egy magános élet keserűségének, reménytelensé­gének ábrázolására, a rebbenő alázat és az agresszív gyűlölet párhuzamos eljátszására. A másik női főszerep Sulyok Máriáé, ő a professzor fele­sége, a zsarnoki családfő, aki min­dent tud, mindennel leszámolt, de görcsösen ragaszkodik a látszathoz. — Szeretem a tévé­műfajt — mondja Rényi Tamás —, mert bő lehetőséget ad a könnyed, szórakoztató, ugyan­ak­kor mégis gondolatgazdag és élet­közeli filmek készítésére. A Hasonmás ilyen filmnek ígérke- GARAI TAMÁS Rényi Tamás rendezés közben egy józsefvárosi ház körfolyosóján SZABADTÉRI ÉLMÉNYEK Az igazi művészi élmény, mindig megindít, felka­var, s önmagában is ün­nepélyességet, vagy leg­alább a mindennapokból való kizökkenést sugall­­ja. De ehhez az igazi művészi élményhez na­gyon sok minden kell. A zene esetében nem elég a remekmű, a kiváló elő­adógárda. Fontos a kör­nyezet, a hangulat, az atmoszféra is. Más a mi Erkel Színházunk, vagy Zeneakadémiánk légkö­re, és más a szépségben, hangulatban talán több — jó néhány nyári kon­certünk helyszíne, hogy kapásból csak Fertődöt, Tihanyt, Vácrátótot, vagy Martonvásárt em­lítsem. Lehet, hogy eze­ken a nyári helyeken nem olyan jó az­ akusz­tika, nem olyan zavarta­lan a műélvezet, mint a téli hangversenytermek­ben, de amit itt veszí­tünk, azért bőségesen kárpótol a környezet. Még szerencsésebb, ha az ilyen ideális környe­zetben valóban a legjobb produkciók hangzanak el, hetekig, sorozatban, fesztiváljelleggel. S hogy milyen egy igazi fesztivál, arra jó példa a fennállásának 50. évfor­dulóját ünneplő Salzbur­gi Ünnepi Játékok. Nem szeretném untatni az ol­vasót a több hétig tartó eseménysorozat részle­tes lajstromozásával, az elsőrangú szereplők, vi­lágnagyságok számba­vételével, de még a pro­dukciók felsorolásával sem. Bizony, nehéz volt a választás, hogy a na­ponta sokszor 4—5 he­lyen egyidőben zajló események közül melyi­ket részesítsük előnyben: Karl Böhm-t hallgassuk, vagy Fischer Dieskaut, Richtert, hogy csak né­hány példát említsek a rengetegből. Az élmény nem a zenei produkciókkal kezdődik Salzburgban. Jóval ko­rábban, akkor, amikor megérkezünk a városba, mely fellobogózva, kira­katokba állított művészi tablók százaival jelzi, hogy a Salzach menti kisváros pirosbetűs nap­jait éli. De a dekorációt leszámítva Salzburg az év többi részében is méltó hagyományaihoz, köztük elsősorban zenei emlékeihez. Nemcsak Mozart szülőházára és az ott rendezett kiállításra gondolok, hanem arra, hogy még az utcákat jár­va is minduntalan ezzel a zenei múlttal találko­zunk, így utcákat, parko­kat neveztek el a híres zeneszerzők mellett olyan neves karmeste­rekről is, mint Toscani­ni, vagy Furtwängler. Ahol heteken át, napon­ta több helyen, több al­kalommal is tartanak előadásokat, ott termé­szetes, hogy a produk­ciók rangja sem egyenle­tes, s ezt szóvá is tette a nemzetközi kritika. Nemcsak az én érzésem volt az, hogy itt már szinte túlburjánzott a fesztivál, a kínálat, s a lehetőségek sora szinte megfullasztotta a látoga­tót — de bizonyaira a fél évszázados jubileum volt a nagy kísértés, hogy „mindent” bemutassa­nak, felvonultassanak, hiszen még így is csak alig-alig lehetett a kö­zönségigényt kielégíteni. A varázslatos környezet és a kitűnő produkciók Salzburgban szinte egy­mást erősítik, egymás hatásosságát növelik. Elég talán, ha a kint lá­tott-hallott előadások közül példaképpen csak kettőre emlékeztetek. Legnagyobb élményeim között őrzöm Beethoven Fideliójának Karl Böhm vezényelte parádés tol­mácsolását. Helyszín a Sziklalovarda, a Felsen­reitschule volt. Annak idején — mint az elne­vezés is jelzi — itt lóver­senyeket és bemutatókat tartottak, melyeket a publikum a sziklafalba vájt több emeletes pá­holysorból nézett végig. Max Reinhardt fedezte fel ezt a helyszínt, s már 1926-ban itt előadást rendezett. Azóta több­szörösen átalakították a Sziklalovardát, s csak a meredek sziklafal ma­radt meg a páholyárká­dokkal. Idén először ját­szották ebben a legjel­legzetesebb salzburgi környezetben a Fideliót. A helyszín követelte pu­ritánságot mindvégig követte a rendezés, ezzel a kevés eszközzel érték el a legtöbbet: a Bee­­thov­en-opera maradék­talan megszólaltatását. Merőben más környezet­ben került sor egy 1600- ban született zenés játék előadására. Cavalieri: Rappresentazione di Anima e di Corpo (A test és lélek ábrázolása) című darabját a Kolle­­gienkirchében mutatták be. A 18. századforduló táján épült elragadó szépségű barokk temp­lom tökéletes helyszínül szolgált a misztérium­­jellegű zenés darab szcenírozásához. Minden „játszott” ezen az elő­adáson : a különböző karzatokról — olykor visszhangszerűen — a kórusok, a barokk szob­rok mellé megtéveszté­sig hű társul állított éne­­ k Fidelio a Sziklalovardában

Next