Tükör, 1973. április-június (10. évfolyam, 14-26. szám)
1973-05-08 / 19. szám
KULTURÁLIS TÜKÖR LENGYEL FILM TUDÓSÍTÁS AZ ALVILÁGBÓL KISREGÉNYEK Ülés Béla: VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ Életrajz Kónya Lajos: soproni Évek ELVEK ÉS UTAK Dobossi László: A KÖZÉP-EURÓPAI EMBER TÖRTÉNELMI RIPORTAZS Kumját Irén és Pécsi Anna A SZABADSÁG VÁNDORAI Fiatal lányokat szervez be egy bűnözőbanda — pénzzel, a könnyű élet ígéretével, de — ha úgy adódik — erőszakkal is, prostitúcióra. Aki árulkodik, vagy megtagadja az engedelmességet, eltűnik. Olykor örökre. Több mint egyszerű krimi ez az izgalmas lengyel film. Felvillant időszerű társadalmi, erkölcsi problémákat is. Kár, hogy helyenként hatásvadászó, s fölöslegesen brutális. A főszereplő: Zygmunt Malanovicz (képünkön) megnyerő színészegyéniség. A kiváló író három kisregényét találhatjuk a Szépirodalmi Kiadó most megjelent kötetében: a „Szkipetárok”-at, a „Fegyvert s vitézt éneklek”-et és „a Vígszínházi csatá”-t. Mindhárom mű jól ismert, Illés Béla legnépszerűbb írásai közül való. Örömmel vesszük kézbe a kötetet, s olvassuk fel újra a történelmi dokumentumoknak is beillő kis írásremekeket. Képünkön: Illés Béla. A kiváló költő „Kicsi a világ” címmel jelentette meg annak idején önéletrajzának első kötetét. A mostani posztumusz írás Kónya fiatalkori éveinek krónikája, a diákéveké, a katonáskodásé, az emberé, költővé válásé. S egyszersmind a két világháború közötti magyar társadalom kor- és korrajza. Jellegzetes figurák jelennek meg a könyv lapjain, diáktársak, pedagógusok, Turul-vezérek, kiképző őrmesterek. A szerző a magyar—csehszlovák kulturális kapcsolatok ismert szakembere és népszerűsítője. Tanulmányaiban a két szomszédnép életének, fejlődésének közös vonásait vizsgálja, s egyszersmind találó portrékat rajzol a két nép, a két irodalom között az összekötő kapocs szerepét vállaló olyan írókról, mint Hayek, Capek, Fábri Zoltán, Horváth Imre, Móricz Zsigmond és Kassák Lajos. Magyar antifasiszta ellenállók harcairól szól ez a kitűnőre sikerült könyv. A szerzők — bár személyesen csak itthon találkoztak — közös művükben plasztikusan idézik fel a hősi harcok izgalmát, romantikáját. A kötetet nagyon gazdag képillusztráció egészíti ki. S figyelemre méltó: a borító (képünkön) Váli Zoltán grafikusművész illegális röplapja alapján készült. A Munkácsy-díjjal és Érdemes művész címmel kitüntetett Novotny Emil Róbert a magyar festőművészet nagy öregjei közé tartozik. Tanulmányait még Kernstok Károly, majd Vaszary János és Balló Ede növendékeként kezdte, ifjú korában jelentős hatással volt rá Egry József és Kmetty János stílusa. Hetvenötödik születésnapja alkalmából rendezte meg legjelentősebb műveinek tárlatát a Csók Galéria. Képünkön: a művész önarcképe. Bartók Béla összes műveinek hanglemezsorozata újabbal bővült: 1903— 1935 közötti kórusműveivel. A nagylemezen régi magyar népdalok, valamint tót és székely népdalok hallhatók, a Magyar Néphadsereg művészegyüttesének férfikara, és a Szlovák Filmharmonikusok énekkara közreműködésével, Vásárhelyi Zoltán és Szántó Miklós vezényletével. DOBOSSY LÁSZLÓ A KÖZÉP-EURÓPAI EMBER CSÓK GALÉRIA Novotny Emil Róbert kiállítása NAGYLEMEZ Bartók Béla: KÓRUSMŰVEK 120 KÉPZŐMŰVÉSZET Sik Csaba Czimra Gyula kiállítása A Művészeti Lexikon nem tartja számon, Németh Lajos Modern magyar művészet című könyve sem említi. Czimra Gyula s a hozzá hasonlóan számon kívül maradtak sorsa bizonyítja, hogy századunk magyar festészete részben ma is még felfedezetlen. Egyszeri, kétszeri fölfedezés — úgy látszik — mit sem ér, hiszen halála óta Czimra Gyula előtt is több kiállítás, kritika próbálta kinyitni a művészettörténet kiskapuját — hiába. A jóindulatú, sőt lelkes bemutatásokba ugyanis mindig vegyül valami szájízkeserítő disszonancia: „Nem magyarkodó és nem külföldieskedő. Egyszerű, közvetlen nyelvezeten a mai emberhez szól, ezáltal válik nemzeti és egyetemes értékké” — olvassuk az 1971. évi félegyházi kiállítás katalógusában. „Míg Vasarely művészete racionálisegyetemes vonásokat mutat, addig Czimra Gyuláé híven tükrözi hazai meghatározottságunk intuícionális-egyetemes jellegét" tartja a mostani, Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállítás katalógusbevezetője. Mit kezdjünk ezekkel a mondatokkal? Nem csoda, hogy bajban vannak vele a műtörténészek, mert jóllehet kedvelte a mértani formákat és köze van a geometriát a világmagyarázat egyszeregyeként tálaló nemzetközi irányzatokhoz, ám mégiscsak geometrikus lévén, a szűkre szabott nemzeti hagyományokba sem fér bele, melynek a modern piktúránkról szóló egyetlen képes album szerint még ma is az alföldi festők szemlélete a mércéje. Pedig Rippl-Rónai szobabelsői, Nagy Balog talicskái és fazekai, Nemes Lampérth városi tájai, tihanyi portréi, Czigány csendéletei nem kevésbé magyarok és kedvesek nekünk, mint az alföldi kazlak. Czimrával sem kell tehát kegyet gyakorolnunk, ha helyet szorítunk neki a magyar festészetben. Az idézett mondatok kulcsszavainak — „magyar” és „egyetemes” — azért olyan tanácstalan a hangsúlya, mert Czimra indulása, pályájának utolsó szakasza felől nézvést, túlságosan is szabályszerű. Igaz, főiskola helyett a Ganz Gyárban tanul lakatosságot, de 1924- ben már az École des Beaux Arts növendéke Párizsban. Paál László szeretett Barbizonjában bérel műtermet Paizs Goebel Jenővel. 1929 és 1932 között Szentendrén dolgozik. Szentendre hatásáról nemcsak egy zsírosan festett „Barcsay”-s olajképe tanúskodik, de alakuló stílusa is. 1934-ben azonban visszavonul rákoshegyi házába, megszakítva minden kapcsolatot a művészeti élettel, s harminc éven át önállóan ki sem állít többé. Propagátora és művészetének jó ismerője, Szíj Rezső szerint azért emigrált otthona magányába, mert „nyugodt, már-már kényelmes természete” biztatta arra, hogy „külső körülményektől függetlenül munkálja saját egyénisége kiformálását”, azaz: kismesternek tartotta magát, aki előbb megismerni akarja tehetsége természetét, majd maradéktalanul kitölteni határait — bizonnyal van igazság e vélekedésben, teljes magyarázatnak azonban kevés. Már nem fordulhatunk csak a képeihez. Festményeinek legszembetűnőbb tulajdonsága a tér, s a térben elhelyezett tárgyak egyszerűsége, sőt kopársága. Témáit nyugodtan nevezhetnénk szegényesnek, ha néptelen utcái, asztalosinas kezére valló asztalokkal, székekkel benépesített konyha- és szobabelsői nem lennének valami varázslat révén mégis gazdagok. A képek egyenes vonalait az „asztalon felejtett” ovális tárgyak méginkább hangsúlyozzák: színt is keveset használ, tónus nélküli, tiszta színeket leginkább. A téma és előadás egyaránt nélkülözi azt a lelkesültséget, amit festőinek illik mondani — mindezt ugyanígy látná a fényképezőgép lencséje is. Mi adja hát Czimra festészetének kivételes egyéniségét? Képeinek legfontosabb eleme nem a bámulatos megelevenítő erővel megfestett, lélekkel bíró tárgy, hanem az űr, mely a falak és ajtók egyenesei határolta teret betölti; az egyenesnek az a szerepe e képi világban, mint a „semmi ágának” József Attila versében. Hogy önmagát mondja el, nem kell magáról beszélnie, portrét festenie, mert közlendője eggyé lett a formával, utolsó korszakának végérvényesen egyszerű képein: maga a forma. Ezek a hideg, tárgyias festmények valójában lírai vallomások; témájuk nem a lefestett tárgy, hanem az emberi szabadság, mely a valamikori vöröskatona művészetében a felismert és vállalt szükségszerűséggel azonos. Tagadhatatlanul irodalmi elem, ha az irodalmiságot nem azonosítjuk az átlagirodalom tartalmatlan és szokványos költőiségével. Czimra művészete a festészet diadala a fényképezőgép „tárgyilagossága” felett, s talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a legkorszerűbb és legintellektuálisabb jelentésű életművek egyike a mai magyar festészetben. Udvar a Várban, 1962 HALLOTTUK Olvastuk Láttuk