Tükör, 1973. április-június (10. évfolyam, 14-26. szám)

1973-06-26 / 26. szám

KÉPZŐMŰVÉSZET Major Ottó Kondor Béla emlékkiállítása Tihanyban T­ihany, minden évben megajándékoz bennünket egy-egy művészi élménnyel. A múzeum, az egykori apát­ság épületében — mintegy a szezon képzőművészeti ese­ménysorozatát lezárva —ott­hont ad a szobrászatnak, a festészetnek, a kerámiamű­vészetnek. Az itt rendezett kiállítás egyszersmind pro­pagálása is hazai képzőmű­vészetünknek. Külföldi tu­risták tízezrei fordulnak meg a múzeum kiállítási termei­ben. S hogy ez a művészet­propaganda milyen igényű, jelzi talán néhány név. E tárlatokon a közönség, az utóbbi esztendőkben, Rippl- Rónai, Egry, Amerigo Tot, Martyn Ferenc, Varga Imre és Gorka Lívia művészetével ismerkedett. A tihanyi nyár eseménye, ez idén Kondor Béla emlék­­kiállítása. Tragikus és föl­emelő záróakkordja egy kép­zőművészeti évadnak, ami ismét bővelkedett emlékeze­tes eseményekben. Hiszen minden szezonra jut egy-két világhírű mester — a most zárulóra: Chagall, Wotruba, Fritz Cremer —, vagy gyűjte­ményes kiállítása valamely modern, hazai festőnek — az idén Tihanyi Lajosnak —, je­lentős kortársainknak, Ber­­náth Aurélnak, Ek Sándornak és Bálint Endrének. S körülöt­tük oly dús vegetáció, amelyet számon tartani, minősíteni és méltóképpen ismertetni, mű­kritikánk egyre kevésbé győz. S ha megemlítjük még, hogy a múlt nyár igazi szenzációja volt Szalay Lajos grafikáinak gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Galériában, joggal mondhatjuk, hogy a Tihany­ban most megnyílt emlékki­állítás nem akármilyen kép­zőművészeti év záróesemé­nye. Kondor Béla életművét ko­rai halál kerekítette tel­jessé. Találgatni, hogy mivé nőhetett volna, ha tovább él , negyvenegy éves volt, ami­kor múlt év decemberében meghalt —, meddő spekulá­ció. Művészete így is jelentős. Ami maradt tőle, nem torzó, hanem harmonikus, nagy ter­jedelmű művészi hagyaték. Feltárni, megérteni, megmér­ni és megértetni , évekre szóló feladata műkritikánknak. Annyit már most is tu­dunk, hogy ez az életmű a század magyar képzőművé­szetének ahhoz a vonulatá­hoz tartozik, melynek két ki­emelkedő óriása: Egry József és Vajda Lajos. Ezt a vonula­­tott ma már mind tisztábban látjuk. Az is kétségtelen, hogy Kondor Béla művészete összehasonlíthatatlanul ked­vezőbb körülmények között bontakozhatott ki, mint a nagy elődöké, Egryé és Vaj­dáé. (Vagy akár mint a kül­földön élő Szalay Lajos gra­fikája, melynek ihlető hatá­sa, Kondor művészetére, nyilvánvaló.) S itt szembe kell néznünk egy tévhittel is, amit a korai halált követő feljajduló nekrológok egy ré­sze is táplált. Kondor Béla nem volt elnyomott vagy mellőzött művész. Alkotó pe­riódusának másfél évtizede alatt szabadon fejlődött; kapcsolata közönségével ál­landó, nyílt és harmonikus volt. A pestlőrinci munkásfiút a negyvenes évek végén ugyanaz a hullám emelte a művészpályára, mint az ak­kor induló többi munkás- és paraszttehetséget. A főisko­lán, művészi és emberi pél­dájukkal, oly tiszta, nagy és szuverén mesterek segítették önmagára találni, mint Bar­­csay, Koffán és Kmetty Já­nos. Sosem feledem, első ön­álló kiállításán , 1960-ban, a Fényes Adolf teremben — azokat a perceket, amikor Barcsayt fogadta: a mester elismerő szavait és a tanít­vány szép megindultságát. A kiállítótermet fiatalok töltöt­ték meg, jutott belőlük a fo­lyosóra is. S most, a tihanyi emlékkiállítás megnyitásán is igen sok fiatal volt. A művé­szet valóban halhatatlan, ha ifjú szívekben él. Az első és az utolsó kiállítás között eltelt több mint tizen­két év, hazai és külföldi si­kerek sorozata. Hányan akad­nak képzőművészetünk leg­jobbjai között, kik életük ne­gyedik évtizedében tizenhat tárlaton, hat önálló kiállítá­son mutathatták be művei­ket? Akik induló éveikben oly sok és fogékony méltatást kaptak volna, mint ő? Akik­nek a sors még anyagi gond­talanságot is biztosított vol­na, mint neki? Ezen a tényen mit sem változtat némely műkritika értetlensége, sértő hangja, bürokratikus szervek akadékoskodása. Alig akad jelentős művész, akit effajta méltatlanság, bántás ne ért volna. De Kondor Béla pá­lyaképét ezek aligha befolyá­solhatták. Gazdag és kivéte­les terjedelmű életműve emellett bizonyít. Emlékezetemben kutatva mégis meglep, hogy a fo­gékony, rokonszenvező és el­ragadtatott írások között nemigen találok olyat, mely e sokszínű és változatos élet­mű egységét, mélyebb jelen­tését törekedett volna meg­fejteni. A kritikai írásokban tallózva az a benyomásunk támadhat, hogy többféle kon­dor van: egy virtuóz grafikus és egy ragyogó kolorista, egy politikus alkatú, a történe­lemre és a napi eseményekre hevesen rezonáló művész és egy — a biblia világát felidé­ző — bonyolult jelképekben megnyilatkozó, misztikus. A szép tihanyi kiállítás is nyil­vánvalóvá teszi, hogy a való­ság nem ismeri ezt a hasa­dást. Kondor művészetének jelképes voltában is határo­zott társadalmi karakterét életművének teljesebb és jól átgondolt kiállítása tehetné világossá. Akárcsak Egry és Vajda La­jos piktúrájának, Kondor művészetének is igen erős a társadalmi kötöttsége. Bibliai témavilágban — mint újabb­­kori irodalmunk, zenénk és képzőművészetünk minden biblikus alkotásában, Ma­dáchtól Kodályig és Egryig — mindig valamilyen társa­dalmi dráma kap jelképes formát. Megfejteni, feltárni és felmutatni a teljes mű­vészt — erre támaszt igényt bennünk, és ehhez ad ösztön­zést művészetkritikánknak, a tihanyi emlékkiállítás. Pléh Krisztus Kondor Béla Szent Antal megkísérlése Csokonai

Next