Tükör, 1974. január-március (11. évfolyam, 1-13. szám)

1974-02-12 / 7. szám

A KÉPERNYŐ ELŐTT Bajor Gizi varázsa Ez a televíziós Színészmúzeum megint olyan dolog, amit ki kellene találni, ha nem volna. Szerencsére Bános Tibor kita­lálta, Csenterics Ágnes szerkesztő-rendező felkarolta és min­denki, aki nemcsak a színház- és filmművészetet, de magát a színészt is szereti, örömmel és ellágyulva nézi. Általában szívesen, olykor kissé mérgelődve (hogy miért is nem maradt fenn több filmanyag a múzeumban éppen soros színészről) és csaknem mindig meghatottan. Rendszerint a volt pályatársaikról emlékező élő tanúk intonálják a megha­tottság hangját, amely — minthogy ezen emlékezők általában jó színészek is — könnyen átragad a nézőre. Engem minden eddigi adás közül ez a mostani rendített meg a legmélyebben. Talán azért is, mert Bajor Gizi élete olyan döbbenetes tragé­diával zárult, amely vérbeli drámaíró tollára kínálkozik. (Miért is nem írták meg eddig ezt az adott nagy drámát? Igaz, egy kisregény már született róla, Hollós Korvin Lajos tollából.) Egyetlen adatból, piciny kis cédulából, amelyet most a nagy­szerű barát és kollegina, Gobbi Hilda olvasott föl, egyszeriben megértette a tragédiát az is, aki eddig nem tudta fölfogni. Nagyon sok évi házasság után is még ilyen cédulákat hagyott munkába induláskor alvó feleségének Germán Tibor: „Reggel 9-től 11-ig a szanatóriumban imádom, 11—12 között konzíliu­mon gondolok arra, hogy imádom magát, déltől 2-ig a Poli­­klinikán imádom tovább!” Csak aki mindvégig így tud sze­retni, az képes rá — s a tragédia micsoda halmazata: tévesen diagnosztizál a zseniális orvos a maga szakterületén, mert el­méje már meghasonlott! —, hogy hibás kórisme alapján bár, de féltésből és eszeveszett szerelemből megölje azt, akit szeret. De nemcsak az emberi tragédia nagysága miatt hatott oly megrendítően ez a műsor, hanem a Bajor miatt. A szűz és a gödölye és a Két fogoly vetített részletei, de még az állóké­pek, a fotográfiák mindegyike is Bajor Gizi színészi nagyságá­ról, varázsos művészegyéniségéről, eredetiségéről és utolérhe­­tetlenségéről tett tanúbizonyságot. BARABÁS TAMÁS Hét Színházi Album A hazai színházi élet tévékrónikása a Színházi Album. Ezúttal a Színházi Al­bum állandó műsorvezetőjével, dr. Vá­­radi Györggyel beszélgettünk. — Ezzel a műsorral milyen célt tűztek ki maguk elé? — Elsődlegesen informálni szeretnénk a nézőket mindarról, ami a budapesti és a vidéki színházakban történik, hogy ezen keresztül is hozzájáruljunk a szín­házi kultúra megszerettetéséhez. Kono­kul hiszünk abban, hogy a színház meg­szépíti az ember életét. Ehhez kíván egy cseppnyit hozzájárulni a Színházi Al­bum — mondja Váradi György. — A most négyesztendős műsor egyik problémája, hogy csak kéthavonként kerül adásra, így a színházi események­kel nem tud kellő gyorsasággal lépést tartani. — Ez sajnos így van. Ennek fő oka: a szűk forgatási kapacitás. Emiatt azután előfordul, hogy hat-nyolc héttel ezelőtti bemutatókkal is foglalkozunk. Jelenleg tíznapos forgatási periódusban dolgo­zunk. Most fontolgatjuk a kettéosztását, s akkor öt-ötnapos forgatásokkal, talán havonta jelentkezhetne a Színházi Al­bum. — Többnyire a késői órákban, az úgy­nevezett főidő után, 21.30-kor sugá­rozzák a Színházi Albumot. Ezzel nem zárnak ki jelentős számú nézőt a mű­sorból? — Ez a másik fájdalmunk, amin már sokkal nehezebb segíteni. További mun­kánkhoz sok erőt, bátorítást nyerünk azokból a levelekből, melyeket buda­pesti és vidéki nézőink küldenek ne­künk, s megköszönik, hogy áttekintést kapnak színművészeink produkcióiból. — Mit láthatunk a Színházi Album leg­közelebbi adásában? — Február 21-én jelentkezünk ismét, egyben egy újítással. Első ízben adunk élő közvetítést, mégpedig a Nemzeti Színház Hölderlin előadásának utolsó perceiről. A műsor többi részében rész­leteket láthatnak majd a nézők Illés Endre Névtelen levelek című drámájá­nak Madách Színház-beli előadásából, a Vidám Színpad Polly Amerikában cí­mű komédiájából, a Katona József Szín­ház előadásában pedig Ibsen Népgyű­lölő című darabjából. Ízelítőt adunk még a legjobb vidéki színházi produk­ciókból, a többi között Kecskemétről, Veszprémből, Pécsről.­­ A Színházi Album egyik erőssége, hogy a színházi világ egy-egy reprezen­tánsát közelebbről is bemutatja. — Ez így lesz a továbbiakban is. Min­dig meghívunk egy vendéget és egy kritikust. Legközelebbi vendégünk Zsámbéki Gábor, a kaposvári színház főrendezője. Arra leszünk kíváncsiak, hogy a Csiky Gergely Színházból, az or­szág legfiatalabb főrendezője hogyan tudott rövid idő alatt kitűnő színházat csinálni. Hiszen ismert, hogy Kapos­várott hosszú ideig sok volt a döccenő. Nagy Péter akadémikus pedig a kritikus szemével vizsgálja majd a Cseresznyés­kert vígszínházbeli bemutatóját. — A további elképzelések, tervek? — Műsorunk kialakult típusán egyelő­re nem kívánunk változtatni. Tartalmi változásokra csak akkor kerülhet sor, ha a megjelenések számában is történne változás, tehát áttérhetnénk, mint emlí­tetem , a havi adásokra. Hét Színházi Album kerül műsorra ebben az évben, ebből hat esik a színházi szezonra, s lesz egy különszámunk, amely a nyári sza­badtéri műsorokkal foglalkozik. B. L.­ jesen végzett vele, közben óriási zajt csapott, de senki sem figyelt fel, összeadta az időket, aztán kénytelen volt beismerni, hogy ezzel semmit sem tud kezdeni. Bár már csaknem éjfél volt, elment Boring lakására. — Adj nekem egy órácskát. És nagy pohár konyakot. Ki kell zokognom magam. Addig-addig beszélgettek, hogy köz­ben már világosodni kezdett. — öregem, hagyd abba, feküdj le, aludj. Én már holtfáradt vagyok, hiszen már mindent megbeszéltünk. — Nyugodtan menj csak, én most nem tudnák elaludni. Valami egész idő alatt motoszkál a fejemben. Amikor az imént mondtál valamit, hirtelen eszembe jutott valami, de most nem jövök rá, mi. — Arra sem tudsz visszaemlékezni, milyen összefüggésben? — A jövő hétről beszéltünk — töp­rengett Lobenstein. — Azt mondtam, én már nem is tudom, mihez kezd­jek, mire te azt mondtad ... — Én pontosan visszaemlékszem. Azt mondtam, tényleg nincs mit csi­nálni a jövő héten ... De most már igazán lefekszem, mert holnap korán kelek. El kell mennem az új kocsi­mért. — Ez az! — kiáltott fel Lobenstein. — Milyen új kocsiért? Alfa, ugye? És Gohrmann azt mondta, hogy Bad Tölzben egy Alfa Romeo követte őt. Amikor együtt ültek az asztalnál, elmondta, s Jorgensen is jelen volt. Lehetséges tehát, hogy Jörgensen Bad Tölzben lefilmezte az Alfa Ró­meót is. Azonnal meg kell néznem a filmet! — Azonnal ágyba kell menned — mondta Bornig nyugodtan. — A filmet a bank széfjében helyezted el. Reggel előtt úgysem nyitnak ki. Gohrmann a szállodabejárat­­ árnyékából kilépett a napos utcára, balra vette útját, a König Ludwig Allee felé, szorosan a ház­falak mellett ment és minduntalan eltakarták más járókelők. Amikor az úttesten átment és beszállt a Volvó­­jába, csak vállának egy részét lehe­tett látni. A kamera — mint a film­ből kitűnt — lassan utána fordult, a Volvóra, majd ezen túl az utca másik oldalára, ahol egy autó éppen megindult. Ezzel ért véget a kis filmrészlet. Az elinduló autó egy Alfa Romeo volt, s még rendszámtáblájának csücskét is lehetett látni. Frankfurti rendszám volt. Aztán volt rajta más betű is, talán F? De lehetett P, R vagy A is. Hogy Jörgensen miért nem filmezte le jobban a gépkocsit! Lobenstein megnézte a filmszalagot, látszott rajta, hogy le volt szakítva belőle egy darab. Becsengetett szomszédjához, s meg­kérte, nem nézné-e meg, hátha meg lehet tudni a közlekedésrendészeten néhány autó rendszámát. Elvégre az ember nyugodtan kérhet szívességet biztosítási ügynökétől, aki éppen eleget keres rajta! Majd becsoma­golta a filmet és a szerkesztőségbe ment. Fényképekre volt szüksége, Gohrmannról. Talán látta őt valaki a gyilkosság napján a sokszor elő­forduló langeni pihenőhelyen. Lo­benstein két sarokkal a szerkesztő­ség előtt leállt, s a hátsó liften ment fel. Nem akarta, hogy találkozzék valakivel. A Gohrmannról készült negatívokat is maga másolta, majd Langenba utazott. Egy tízmárkás ellenében megtudta, hogy vasárnap este kik voltak szol­gálatban az eszpresszóban. Két pin­cér most is ott volt. Lobenstein meg­mutatta nekik Gohrmann fényké­pét; nem emlékeztek rá, Jörgensen­­re sem. A rendőrség már két hete itt járt, mondták, de csak Jörgensen fo­tóját mutatták meg. — És a másikét is, a gyilkosét — tette hozzá az idősebbik felszolgáló. — Talán nem is az a gyilkos — Lo­benstein nem állta meg, hogy szó nélkül hagyja ezt. — Hogy nem az? De mennyire ő a gyilkos. Olvassa csak el a REVUE-t! Lobenstein megkérdezte, még kinél érdeklődhetne. Az egyik pincér mondott egy nevet, s amikor Loben­stein fel akarta írni, vihogva tette hozzá: — Ha egy tízmárkást ad, bárki em­lékszik ... Bárkire ... Lobenstein a benzinkúthoz ment. Az ott dolgozó férfinak a fényképek semmit sem mondtak, de egy Volvó­ra vissza tudott emlékezni. — Sok Volvo nálunk sem szalad. Pe­dig engem nagyon érdekel ez a már­ka. Lobenstein megint elébe tette Gohr­mann fényképét. — Lehetett ez a férfi a Volvóval? — Igen, talán. — Arra emlékszik, honnan jött a Volvo? — Milyen rendszáma is lehetett? Hannoveri? Vagy braunschweigi? — Mikor volt ez? — Vasárnap volt. — Melyik vasárnap? A tankos a falinaptárhoz lépett. — Minden harmadik héten vagyok szolgálatban vasárnap. A legutóbbi vasárnap nem volt, tehát marad szeptember tizedike, vagy augusz­tus huszadika, vagy ... Nem, július­ban még szabadságon voltam. — Tehát augusztus vagy szeptem­ber. Kérem, gondoljon vissza. Szá­momra nagyon fontos lenne. És érne is valamit... — Hagyja csak a pénzét a zsebében. Úgyis megmondom, amit tudok, de magának aligha használna olyasmi, amit az ujjamból szopok. De semmi másra nem tudott vissza­emlékezni. Lobenstein még meg­kérdezte, nem állt-e ugyanabban az időben a benzinkútnál egy Alfa Ro­meo, Giulia-típus. — Biztosan nem. Erre emlékeznek. A levélszekrényben cédulát talált a szomszédtól. „Három Alfa Romeo van, amely szó­ba jöhet: F—O 525, F—OP 703 és F—OR 221.” Mellette ott volt a tu­lajdonosok címe. Az első kocsi Ma­rio Schinowskyé, az ismert zsokéé volt. Lobenstein mindjárt felhívta a lóverseny-igazgatóságot, s megkér­dezte, hogy Schinowskynak volt-e versenye augusztus huszadikán Frankfurtban. S vajon gépkocsin ér­­kezett-e ki a versenypályára, ugyan­is ezen a kérdéses napon egy Alfa Romeo a parkolóhelyen összekoccant az ő kocsijával, lódította Loben­stein. Nem, kizárt eset. Schinowsky ismert arról, hogy senkit sem en­ged beülni a kocsijába, s mindig Al­fa Romeón jön ki a versenyre. Hát akkor? „Igen, de augusztus huszadi­kán a Hesseni Nagydíjban favorit­ként indult, meg is nyerte, s úgy le­itta magát örömében, hogy erőszak­kal vettük el tőle a slusszkulcsot.” A második Alfa Romeo augusztus huszadikán szervizben volt. Ezt a műhelyben megerősítették, azzal, hogy motor sem volt a kocsiban ... (Folytatása következik)

Next