Tükör, 1974. április-június (11. évfolyam, 14-26. szám)
1974-05-28 / 22. szám
SZÍNHÁZI LEVÉL___________Major A félelmek és a szorongások színháza Folytatódik a kísértetjárás a Vígszínházban. Széchenyi árnyai és az aberrált szörnyeteggé dúsított Arnolf szexuális rémlátomásai után, most Goya félelmének és szorongásainak kísértetei lengik be estéről-estére a Vígszínház színpadát. Hazai játékszínben talán sohasem hallottak még ennyi asztrálhangot: sivalkodást és huhogást, nyávogást és miákolást, repdeső fények közt ennyi szellemkoppanást, visongó boszorkanevetést, földöntúli hahotát, csillapuló és dübörgésig felerősödő szívdobogást —ennyi hallucinációt. Pedig mindez csekélység ahhoz képest, amit a rendezői ízlés és mértéktartás levett belőle. Mint A nők iskolájának Moliére-nél valójában nem létező szexuális látomásait, Goya fantomait és hallucinációit is a fiatal és tehetséges Marton László vitte színre, ez esetben azonban a szerző színpadi utasításait követve. Antonio Buero Vallejo drámájáról, Az értelem álmairól van szó. E legújabb Goya-tragédiáról, melynek műfaját a szerző így jelzi a színlapon: Fantázia, két részben. S fölébe a következő ajánlást írja: „Vicente Sotónak, aki ezekkel a szavakkal biztatott a mű megírására: Én hiszek benne, hogy Goya hallotta a macskanyávogást.” Az értelem álmait egyébként 1970- ben mutatták be Madridban; itt is jelent meg nyomtatásban ugyanebben az esztendőben. A dráma nagy része egy teljesen süket aggastyán tudatában történik. Az idő: a véres spanyol történelem egyik legtragikusabb esztendeje, 1823. A színhely: a spanyol mester, Goya háza Madrid közelében, amit a nép „quinta del sordó”-nak — a süket házának — nevezett. 1814-től lakott itt Goya, otthona falait félelmetes freskókkal borítva. Itt készült „A háború borzalmai” című rézkarc-sorozata és a huszonhét lapból álló sorozat, az „Eszét vesztett”. Ebben a házban élte át Goya a Bourbon-restaurációt, majd a Riege-féle forradalmi felkelést, melyet VII. Ferdinánd — ki előbb színleg magáévá tette az 1812-es radikális alkotmányt — a Szentszövetség csapatainak behívásával vérbefojtott. Miről szól Az értelem álmai? Nehéz volna meghatározni. Pedig nemcsak színpadon látjuk, olvashattuk is Somlyó György szép és szenvedélyes fordításában a Nagyvilág hasábjain. Abszolút hatalom és művészet szembenállásáról? Ez igen általánosan hangzik, és lehetőség sincs a drámai szembesítésre. Goya süket a külvilág érveire, a király süket a művészetre. A drámában nem is találkoznak, távcsövön mustrálják egymás rezidenciáját. Talán Goya művészetéről? Erről maguk a művek mondhatnának legtöbbet, nincsen szükségük színpadi kommentárra. Akkor hát a spanyol nép tragédiájáról? Az udvari festő, Goya belső meghasonlásáról ? Erre vonatkozóan elhangzik ugyan néhány izgalmas és költői mondat a festő és az udvari káplán, Duaso atya párbeszédében, de belevész a látomások, a képzelgések és a vetített képek áradatába. Végül is nem mondhatunk mást; ez a fantáziajáték a félelemről szól. „Miért élünk? — kérdezi Goya. — Azért, hogy így fessek? Ezekből a falakból félelem szivárog. És nem lehet jó művészet az, amely a félelemből születik. Vagy mégis? A félelem ellen? És ezeken a képeken melyik győz? A bátorság, vagy a félelem?” Goya képein — válaszolhatjuk mi nézők —, és az igazi művészetben, sohase a félelem. A remekmű pedig — a legreménytelenebb és legkétségbeesettebb is — azzal, hogy megfogalmazza a félelmet, prédául is ejti. Félelemmel a félelem ellen harcolni nem lehet. Vallejo drámai fantáziája, persze, korántsem remekmű. Valójában nem ad többet, a rettegés naturális, látványos és olykor dobhártyarepesztő megjelenítésénél. Aki ijedős — akárcsak a szellemvasútban — maga is félni kezd, aki nem — még akár mulathat is rajta. Vagy, mint én is — gondolom sokadmagammal —, egyszerűen csak unatkozik. E színjáték nagyobbik hányadában a szereplők hang nélkül beszélnek és gesztikulálnak, ahogy az írói elképzelés szerint, a süket Goya érzékelheti őket. S hogy e némajátékban mennyi a természetes komikum, ki-ki megpróbálhatja, ha mondjuk egy televíziós játékról leveszi a hangot. Rendező kell legyen a talpán, ki e színszerűtlenséggel megbirkózik. Másfelől pedig, a víziók és hallucinációk megelevenítése állította ugyancsak kemény próba elé a rendezést. Kerülnie kellett az olcsó hatást, és itt is a nevetséget. Nem volt könnyű dolog. Hiszen a dráma ezzel az írói instrukcióval végződik: „A hangzavar nőttön nő, s orkán söpör végig a szobán, közben a szín elsötétül, csak a háttérben ragyog, a fülsiketítő hangzuhatag közepette, a hatalmasra nagyított Boszorkány szombat”. Bármint vélekedjünk is az előadásról, első számú hőse kétségkívül a rendező, Marton László, aki — Fehér Miklós leleményes, vetített hátterű színpadán — kikerülte a grandguignol Scylláit és a nevetség ugyancsak fenyegető Chary bdiseit. Másik hőse az előadásnak a Goyát alakító Mádi Szabó Gábor. Játékának természetessége, egyszerűsége, valóságízei közönségközelbe hozzák e délszakian túlzó fantáziajátékot, s ellensúlyozzák a hatáskeltés olykor alig elviselhető gépi eszközeit. És ugyanezt mondhatjuk az egész együttesről is. Visszafogott, mértéktartó, minden részletében kidolgozott valamennyiük játéka: Benkő Gyuláé, Pap Éváé, Somogyvári Rudolfé, Anday Györgyié, Balázs Péteré és Tordy Gézáé. Ez a dicséretes mértéktartás csupán egyetlen képnél hagyta cserben a rendezőt — igaz, a legfontosabbnál — Goya megalázásának amúgyis felcsigázott és túlhangszerelt jelenetében. Ha e Goya-drámát egymagában nézzük különösebb fontosságot nem kell tulajdonítanunk a bemutatónak. De ha — évad végéhez közeledve — a színház egész munkájának részeként tekintjük, sajátos következtetésre jutunk. A Vígszínház ebben az évadban a félelmek és a szorongások színházává lett. Még klasszikus bemutatóit, A nők iskoláját, és a Cseresznyéskertet is a félelem és a szorongás szelleme járja át. S ez mindenképp elgondolkoztató. Miért van így? Mit tükröz? S kell-e egyáltalán a közönségnek? Magam úgy látom, hogy inkább olyan bemutatók kellenek, mint például a múlt esztendei Katajev-komédia: „A kör négyszögesítése”, és a máig is táblás házzal játszott „Pop-fesztivál”. Olyan színház tehát, mely életkedvet ad, megtisztulást és gyönyörűséget, mely anélkül, hogy szebbnek hazudná a világot mint amilyen, segít megérteni, elviselni és jobbá tenni azt.