Tükör, 1975. január-március (12. évfolyam, 1-12. szám)
1975-02-18 / 7. szám
SZÍNHÁZI LEVÉL Major Az Elveszett paradicsom Madách Színház Kamaraszínháza felújította Sarkadi Imre posztumusz színművét, az Elveszett paradicsomot. Az eredeti bemutató óta majd másfél évtized telt el, több mint a dráma Sebők Zoltánjára kiróható börtönbüntetés ideje. Bizonyos, hogy ma másként nézzük az Elveszett paradicsomot, mint megírása évében, 1961-ben. Akkor telve volt lelkünk a még közeli tragédia döbbenetével, és Sarkadi Imre színpadi művében korai halálának önpusztító motívumait kerestük. Utolsó írásai: a Bolond és szörnyeteg, az Oszlopos Simeon, a Gyáva és az Elveszett paradicsom, nemcsak irodalmi izgalmakat kavart. A legkülönfélébb értelmezések kerültek forgalomba. Vulgarizáló magyarázatok, melyek politikai parabolát véltek látni ott is, ahol annak nyoma se volt, a képzelet teremtette alakokban pedig jól felismerhető kulcsfigurákat. Az eltelt tizennégy év épp e tekintetben hozott változást. Az akkor vitatott utolsó művek — azóta többször is megjelentetve — elfoglalták nyugalmas helyüket a könyvtárak polcain, a színpadi művek repertóriumában. És az olvasók tudatában is. Ma konzervált értékeikkel hatnak inkább, nem tartalmi újdonságukkal és megformálásuk merészségével. Ki vitatná most a Bolond és szörnyeteg, vagy a Gyáva epikai hitelét? És ki ütköznék meg — az elmúlt évek abszurd és groteszk drámairodalmának hazai bemutatósorozata után — az Oszlopos Siemeon keserű életbölcseletén, fekete humorán. Az Elveszett paradicsom meg egyenest úgy hat ránk, mint egy Tamási Áron-, vagy Németh László-dráma. Nemcsak hangütése, stílusa, légköre, hanem egész szemlélete és morális szenvedélye miatt is. Tizennégy évvel ezelőtt így foglaltuk volna öszsze a dráma tartalmát: Sebők Zoltán, a harminchárom éves agysebész „tiltott műtétet" végzett szeretőjén, egy férjes asszonyon; a magzattal együtt az anyát is megölte. Mielőtt a rendőrségen feladná magát, két napot tölt apja vidéki házában. Itt ismerkedik meg Mirával, a szép és tiszta lelkű fiatal lánnyal. Megszeretik egymást. A lány önzetlen szerelme és apja példája ad erőt neki az élethez. Ahhoz a jellempróbához, amit a börtön, a bűnhődés elviselése jelent. A dráma, persze, erről is szól. Ma mégis másként mondanánk el A Sebők házban születésnapra készülnek. Hetvenöt éves a ház gazdája. Vidéki otthonában régi szenvedélyének él, növénynemesítéssel foglalja el magát. Együtt a család: két fia, menye, veje. Eljött köszönteni keresztfia is Kolozsvárról, leányával, Mirával. Ami e születésnapi találkozáson történik, mindenekelőtt az öreg Sebők tragédiája. Megtudja, hogy Zoltán fia embert ölt, hogy lánya Klári szakít férjével — miután ez lefektette sógorasszonyát, a másik Sebők fiú kikapós feleségét —, s végül tanúja egy másik drámának: a vendéglány. Mira fiatal életét a börtönbe készülő Sebők Zoltánhoz köti. Az öreg Sebők drámája, egy életforma tragédiája is. Ez a fiatal szellemű aggastyán, aki megjárta a század poklait, a háborút, a hadifogságot — saját élete tanulságaként jutott el a voltairei bölcsességhez: Cultivons notre jardin!... Műveljük kertjeinket! A Candide végén rezignált fintor ez, ő azonban életelvként követi. Nincsen más lehetőség az emberhez méltó életre — vallja —, mint a munka, más megnyugvás, mint az élet természeti törvényeinek felismerése és tisztelete. Ő a hadifogságból is nemesített magvakkal tért vissza. Idehaza pedig továbbfolytatja a növénynemesítést, a méhek életét tanulmányozza és újabb kísérletekbe kezd. „.. .Unalomért nem mentem volna neki annak idején — mondja Zoltán fiának —, hogy újra megtanuljam az egész szerves vegytant. A halál ellen csinálom —” És éppen itt van a tragédia magva. Az Elveszett paradicsom — egy illúzió halála. A történelem és a társadalom elől hiába húzódunk vissza a természetbe. Megtalál bennünket Irtsátok a gazt, és ne béküljetek a Gonosszal — a „remegi pátriárka” tanácsa ez is. Míg az öreg Sebők növényt nemesített és a természet életét tanulmányozta, saját élete összeomlott. Hetvenötödik születésnapján szeme láttára hullik szét családja. S bármily nemesen is gondolta legyen, nem hangzik-e mosolyogtató naivsággal ajkáról a remény, hogy Zoltán fia a börtönben áttérhet majd a mikrobiológiai kutatásokra, s mire szabadul, a sejtek tanulmányozásával megtanulja majd az élet tiszteletét. E mostani Madách színházi felújítás teszi világossá előttünk, hogy ennek a drámának tragikus hőse nem Sebők Zoltán, akit a halálos végű műtét vállalásában sem magasabb cél, sem nemesebb szenvedély nem vezetett, s még csak igazi megbánást sem érez miatta. A tragédia az öreg Sebőkben és körülötte történik. Az ő Paradicsomát veszejti el a fiatalságát tékozló fiú. Mira pedig e dráma tragikus áldozata; szépségét és ifjú éveit adja zálogul a maga választotta végzetnek.öbb oka is volt annak, hogy ezt a drámát 1961-ben másként láttuk. Utaltam már rá, hogy némelyek valamiféle allegóriának fogták fel, melyben a magzat- és anyagyilkosság motívuma 1956-ra utal. Ez a teljességgel képtelen értelmezés Zoltán drámáját, mint históriai jelképet állította a drámai történés középpontjába. Akadtak aztán, akik szerint Sarkadi önmagát írta volna meg Sebők Zoltánban. Ez megint csak képtelenség. Az író valóban szétosztja magát teremtett világában. De Sarkadi egyéniségét okosság, villogó szellem, morális érzékenység és gyermeki kedély jellemezte. S ha a meghasonlott lélek vetett is ki magából szörnyeket és szörnyeteg kételyeket, azért tette, hogy — mint a barlangi művészet — kivetítve, csapdába fogja azt. Az Elveszett paradicsom világából Sarkadihoz legközelebb az öreg alakja ál. Ebben az olyannyira Németh László-i hősben, egyik legsajátabb figuráját teremtette meg. Modellként hozzá élő alak szolgált, a „Pápa”, családjának eszményi, nagy örege. Ha egyéb értelme nem is volna a Madách Kamaraszínház felújításának, mint korábbi tévhitek eloszlatása és a dráma valódi mondanivalójának érzékeltetése — ezért is üdvözölnünk kellene. A korábbi értelmezést az ősbemutatón egy ragyogó színészi alakítás tette nyomatékossá, Gábor Miklós izgalmas játéka Sebők Zoltán szerepében. Kétségkívül ő ma is legautentikusabb Sarkadiszínészünk — gondoljunk csodálatos Oszlopos Simeonjára. Az ő hangja mintha magát Sarkadit idézné fel: sajátosan kanyargó gondolatfűzését, a lét meredélyén egyensúlyozó, halálkísértő agygimnasztikáját, lélekfeltáró mélyfuratait. Gábor Miklós Sebők Zoltánja — akarva-akaratlan — központjává lett az ősbemutatónak, felbilentve ezzel az előadás természetes arányait. Most viszont minden a helyén van, mondhatnánk elégtétellel. S mégis kielégületlenek vagyunk. Mert a színházi varázslat elmaradt, valódi élet nem születik a színpadon. Téveszméket csakugyan nem sugall a rendezés — a fiatal Szirtes Tamás munkája —, de valódiakat se. Mintha semmi semmi mondanivalója nem volna számunkra. Az áramkör színpad és nézőtér között — ami nélkül hatásos előadás nincs és nem lehet — csak nem akar létrejönni. Hasztalan a részletek gondos kimunkálása, a szép tiszta szövegmondás, a színészi áhítat Amit kapunk, nem több, mint lelkiismeretes reprodukció. Néha felszikrázik egy-egy párbeszéd, de lángra nem kap. Fénye sincs, nemhogy melege. A három főszerepben Mensáros Lászlót, Sztankay Istvánt és Piros Ildikót látjuk. Egyetlen diszszonáns hangjuk sincs, csak éppen nem többek önmaguknál. Kevesebbek inkább, hiszen átlényegülésük, színpadi alakjukkal elmarad. Sztankaynak vannak életteljes gesztusai. Piros Ildikónak is szép, lírai pillanatai De illőak ezek, nyomot nem hagynak bennünk. Mensáros öreg Sebőkre egyenletesem felépített árnyalt jellem, de sugárzása nincs. A szerep megkívánta rusztikus erő, földízű bölcsesség hiányolt belőle. Bármilyen híven követi is az előadás az írott mű betűjét, szellemével adósunk marad. Akárcsak az aprólékosan életutánzó színpadkép — Köpeczi Bócz Istváné —, melyet mindvégig kulisszának érzünk. A színházból kilépve, erősebb élmény híján, arra gondolunk, hogy ezen az előadáson annyit isznak és koccintanak, mint a világirodalom talán egyetlen drámájában sem. Ettől aztán égető szomjúságunk támad. Másfajta szeszre és másfajta mámorokra. A Jelenet az Elveszett paradicsomból FOTÓ: MTI Piros Ildikó (Mira) és Sztankay István (Zoltán) □ 11