Tükör, 1975. január-március (12. évfolyam, 1-12. szám)

1975-02-18 / 7. szám

SZÍNHÁZI LEVÉL Major Az Elveszett paradicsom Madách Színház Kamaraszínháza felújítot­ta Sarkadi Imre posztumusz színművét, az Elveszett paradicsom­ot. Az eredeti bemutató óta majd másfél évtized telt el, több mint a dráma Sebők Zoltánjára kiróható börtönbüntetés ideje. Bizonyos, hogy ma másként nézzük az Elveszett paradicsomot, mint megírása évében, 1961-ben. Akkor telve volt lelkünk a még közeli tragédia döbbenetével, és Sarkadi Imre színpadi művében korai halálának önpusztító motívumait kerestük. Utolsó írásai: a Bolond és szörnyeteg, az Oszlo­pos Simeon, a Gyáva és az Elveszett paradicsom, nemcsak irodalmi izgalmakat kavart. A legkü­lönfélébb értelmezések kerültek forgalomba. Vul­garizáló magyarázatok, melyek politikai parabo­lát véltek látni ott is, ahol annak nyoma se volt, a képzelet teremtette alakokban pedig jól felis­merhető kulcsfigurákat. Az eltelt tizennégy év épp e tekintetben hozott változást. Az akkor vitatott utolsó művek — az­óta többször is megjelentetve — elfoglalták nyu­galmas helyüket a könyvtárak polcain, a színpa­di művek repertóriumában. És az olvasók tuda­tában is. Ma konzervált értékeikkel hatnak in­kább, nem tartalmi újdonságukkal és megfor­málásuk merészségével. Ki vitatná most a Bolond és szörnyeteg, vagy a Gyáva epikai hitelét? És ki ütköznék meg — az elmúlt évek abszurd és gro­teszk drámairodalmának hazai bemutatósorozata után — az Oszlopos Siemeon keserű életbölcsele­tén, fekete humorán. Az Elveszett paradicsom meg egyenest úgy hat ránk, mint egy Tamási Áron-, vagy Németh László-dráma. Nemcsak hangütése, stílusa, légköre, hanem egész szemlé­lete és morális szenvedélye miatt is. T­izennégy évvel ezelőtt így foglaltuk volna ösz­­sze a dráma tartalmát: Sebők Zoltán, a har­minchárom éves agysebész „tiltott műtétet" vég­zett szeretőjén, egy férjes asszonyon; a magzat­tal együtt az anyát is megölte. Mielőtt a rendőr­ségen feladná magát, két napot tölt apja vidéki házában. Itt ismerkedik meg Mirával, a szép és tiszta lelkű fiatal lánnyal. Megszeretik egymást. A lány önzetlen szerelme és apja példája ad erőt neki az élethez. Ahhoz a jellempróbához, amit a börtön, a bűnhődés elviselése jelent. A dráma, persze, erről is szól. Ma mégis más­ként mondanánk el A Sebők házban születésnapra készülnek. Het­venöt éves a ház gazdája. Vidéki otthonában ré­gi szenvedélyének él, növénynemesítéssel foglal­ja el magát. Együtt a család: két fia, menye, ve­­je. Eljött köszönteni keresztfia is Kolozsvárról, leányával, Mirával. Ami e születésnapi találko­záson történik, mindenekelőtt az öreg Sebők tra­gédiája. Megtudja, hogy Zoltán fia embert ölt, hogy lánya Klári szakít férjével — miután ez le­fektette sógorasszonyát, a másik Sebők fiú kika­pós feleségét —, s végül tanúja egy másik drá­mának: a vendéglány. Mira fiatal életét a börtön­be készülő Sebők Zoltánhoz köti. A­z öreg Sebők drámája, egy életforma tragédiá­ja is. Ez a fiatal szellemű aggastyán, aki megjárta a század poklait, a háborút, a hadifog­ságot — saját élete tanulságaként jutott el a vol­­tairei bölcsességhez: Cultivons notre jardin!... Műveljük kertjeinket! A Candide végén rezignált fintor ez, ő azonban életelvként követi. Nincsen más lehetőség az emberhez méltó életre — vall­ja —, mint a munka, más megnyugvás, mint az élet természeti törvényeinek felismerése és tisz­telete. Ő a hadifogságból is nemesített magvak­kal tért vissza. Idehaza pedig továbbfolytatja a növénynemesítést, a méhek életét tanulmányoz­za és újabb kísérletekbe kezd. „.. .Unalomért nem mentem volna neki annak idején — mondja Zoltán fiának —, hogy újra megtanuljam az egész szerves vegytant. A halál ellen csinálom —” És éppen itt van a tragédia magva. Az Elveszett paradicsom — egy illúzió halála. A történelem és a társadalom elől hiába húzódunk vissza a termé­szetbe. Megtalál bennünket Irtsátok a gazt, és ne béküljetek a Gonosszal — a „remegi pátriár­ka” tanácsa ez is. Míg az öreg Sebők növényt ne­mesített és a természet életét tanulmányozta, sa­ját élete összeomlott. Hetvenötödik születésnap­ján szeme láttára hullik szét családja. S bár­mily nemesen is gondolta legyen, nem hangzik-e mosolyogtató naivsággal ajkáról a remény, hogy Zoltán fia a börtönben áttérhet majd a mikrobio­lógiai kutatásokra, s mire szabadul, a sejtek ta­nulmányozásával megtanulja majd az élet tisz­teletét. E mostani Madách színházi felújítás teszi vi­lágossá előttünk, hogy ennek a drámának tragi­kus hőse nem Sebők Zoltán, akit a halálos végű műtét vállalásában sem magasabb cél, sem neme­sebb szenvedély nem vezetett, s még csak igazi megbánást sem érez miatta. A tragédia az öreg Sebőkben és körülötte történik. Az ő Paradicso­mát veszejti el a fiatalságát tékozló fiú. Mira pe­dig e dráma tragikus áldozata; szépségét és ifjú éveit adja zálogul a maga választotta végzetnek.­öbb oka is volt annak, hogy ezt a drámát 1961-ben másként láttuk. Utaltam már rá, hogy némelyek valamiféle allegóriának fogták fel, melyben a magzat- és anyagyilkosság motí­vuma 1956-ra utal. Ez a teljességgel képtelen ér­telmezés Zoltán drámáját, mint históriai jelképet állította a drámai történés középpontjába. Akad­tak aztán, akik szerint Sarkadi önmagát írta vol­na meg Sebők Zoltánban. Ez megint csak képte­lenség. Az író valóban szétosztja magát terem­tett világában. De Sarkadi egyéniségét okosság, villogó szellem, morális érzékenység és gyer­meki kedély jellemezte. S ha a meghasonlott lé­lek vetett is ki magából szörnyeket és szörnyeteg kételyeket, azért tette, hogy — mint a barlangi művészet — kivetítve, csapdába fogja azt. Az El­veszett paradicsom világából Sarkadihoz legkö­zelebb az öreg alakja ál. Ebben az olyannyira Németh László-i hősben, egyik legsajátabb fi­guráját teremtette meg. Modellként hozzá élő alak szolgált, a „Pápa”, családjának eszményi, nagy örege. Ha egyéb értelme nem is volna a Madách Kama­raszínház felújításának, mint korábbi tévhitek el­oszlatása és a dráma valódi mondanivalójának érzékeltetése — ezért is üdvözölnünk kellene. A korábbi értelmezést az ősbemutatón egy ragyogó színészi alakítás tette nyomatékossá, Gábor Mik­lós izgalmas játéka Sebők Zoltán szerepében. Kétségkívül ő ma is legautentikusabb Sarkadi­­színészünk — gondoljunk csodálatos Oszlopos Si­meonjára. Az ő hangja mintha magát Sarkadit idézné fel: sajátosan kanyargó gondolatfűzését, a lét meredélyén egyensúlyozó, halál­kísértő agy­gimnasztikáját, lélekfeltáró mélyfuratait. Gábor Miklós Sebők Zoltánja — akarva-akaratlan — központjává lett az ősbemutatónak, felbilentve ezzel az előadás természetes arányait. M­ost viszont minden a helyén van, mondhat­nánk elégtétellel. S mégis kielégületlenek vagyunk. Mert a színházi varázslat elmaradt, va­lódi élet nem születik a színpadon. Téveszméket csakugyan nem sugall a rendezés — a fiatal Szir­tes Tamás munkája —­, de valódiakat se. Mintha semmi­ semmi mondanivalója nem volna szá­munkra. Az áramkör színpad és nézőtér között — ami nélkül hatásos előadás nincs és nem lehet — csak nem akar létrejönni. Hasztalan a részletek gondos kimunkálása, a szép tiszta szövegmondás, a színészi áhítat Amit kapunk, nem több, mint lelkiismeretes reprodukció. Néha felszikrázik egy-egy párbeszéd, de lángra nem kap. Fénye sincs, nemhogy melege. A három főszerepben Mensáros Lászlót, Sztan­kay Istvánt és Piros Ildikót látjuk. Egyetlen disz­­szonáns hangjuk sincs, csak éppen nem többek önmaguknál. Kevesebbek inkább, hiszen átlénye­­gülésük, színpadi alakjukka­l elmarad. Sztan­­kaynak vannak életteljes gesztusai. Piros Ildikó­nak is szép, lírai pillanatai De illőak ezek, nyo­mot nem hagynak bennünk. Mensáros öreg Se­bőkre egyenletesem felépített árnyalt jellem, de sugárzása nincs. A szerep megkívánta rusztikus erő, földízű bölcsesség hiányolt belőle. B­ármilyen híven követi is az előadás az írott mű betűjét, szellemével adósunk marad. Akárcsak az aprólékosan életutánzó színpadkép — Köpeczi Bócz Istváné —, melyet mindvégig kulisszának érzünk. A színházból kilépve, erő­sebb élmény híján, arra gondolunk, hogy ezen az előadáson annyit isznak és koccintanak, mint a világirodalom talán egyetlen drámájában sem. Ettől aztán égető szomjúságunk támad. Másfajta szeszre és másfajta mámorokra. A­­ Jelenet az Elveszett paradicsom­ból FOTÓ: MTI Piros Ildikó (Mira) és Sztankay István (Zoltán) □ 11

Next