Új Tükör, 1978. július-szeptember (15. évfolyam, 27-39. szám)
1978-09-03 / 36. szám
gyerekek saját szerzeményeikkel szerepeltek a műsorban, a maguk hangszerelését mutatták be, és a tarhosi nagy kórust rendszerint egy kiskarmester vezényelte. Ilyen volt Tarhos, amikor a nyolcadik évében Budapesten határoztak: „Értesítem igazgató elvtársat, hogy a Népművelési Minisztérium művészetoktatási területén átszervezés folyik. Ennek végrehajtása során szükségessé vált a békés-tarhosi zenegimnázium, zeneművészeti szakiskola és a vele kapcsolatos diákotthon és általános iskola működésének megszüntetése ... A miniszter első helyettese.” .. .MINISZTEREK FONTOSKODÁSA KÖZÖTT ELVESZETT ZENGŐ ISKOLÁNK .. Itt maradt a palota lakatlan, értelmetlen egymaga, a megmagyarázhatatlanul nagy tisztáson. Városon, falun túl, erdő közepében, egy előkelő zenepavilon. Itt hacsak a madarak nem énekelnek? ... A balladás gödörben, ahol valamikor tábortüzek mellett énekeltek esténként, most víz van, és az emlékezésnek békakuruttyolás a csúfolódó kísérete. Gulyás György az üres égtájak felé mutogathat csupán. — Úgy gondoltuk, hogy pavilon rendszerű együttest építünk. Lett volna itt irodalmi-történelmi, természettudományi, testedzési pavilon, úgy berendezve, ha belép az ember valamelyikbe, egy önmagában tökéletes világba lép. Mondtuk, hogy természettudományos tanításokhoz szükség lesz irodalomra és szemléltető anyagra, kisiskolásoktól a főiskolásokig itt tanultak volna. Csak sorrendiség kérdése volt, hogy először a zenepavilont építettük fel, mert ez a terület véglegesen a zenéé marad. Nagyszabású álmaink voltak. De hát kell az, legfeljebb az élet leköszörül belőle . . . Ezt az álmot alaposan leköszörülte. A hangversenytermünk volt azóta raktár, magtár, s amivel még a gyógypedagógiát szolgálhatta. A tarhosi iskolafaluról Rabindranath Tagore iskolaoázisa jut eszembe, az lehetett ilyen, vagyis az lett volna a magyar Sántiniketán. — Azzal szüntették meg az iskolánkat, hogy drága, az egy tanulóra eső költségből máshol három tanulhat. — A statisztikák ravaszak, azokkal lehet élni is, embereket is, ügyeket is. — Úgy osztottak, szoroztak, hogy ezt bizonyítsák, összehasonlítással talán világosabbá tudom tenni. Másfél millióért fenntartottuk a kollégiumot, az általános iskolát, a gimnáziumot, a szakiskolát, a konzervatóriumot és a tanárképzőt 249 gyermekkel. Innen átmentem Debrecenbe. Ott 170 növendékhez egymillió-kétszázezer forint volt a költségvetés, de ebbe csak a zenébe tartozott. Nem volt sem kollégium, semmilyen más iskola. Az anyagi indoklás tehát nyiván hamis, félrevezető volt. Ki védelmezte a tarhosi iskolát? — A Békés megyei vezetők biztosan harcoltak érte, meg talán Kodály Zoltánra is mondhatom. Előbb is éreztük már a megszüntetés szelét, s nemrégen került hozzám egy levélnek a másolata, amit Kodály Zoltán ez ügyben a pártközpontba írt. A pártközpont írt Darvas miniszternek, hogy ne bizonytalankodjon, hanem döntsön Tardos ügyében. Erre a válasz, egy hét múlva, a megszüntetés volt. Meggyőződésem, hogy a döntést sürgette az a goromba levél, amit Kodálytól kaptak. A tanár úrhoz aztán sokáig nem jutottam el, mert első feleségének, Emma asszonynak azon a napon tört el a lába, amikor a megszüntető határozatot megkaptuk. A Békés megyei pártbizottság, a járási pártbizottság — Virágos Mihály volt akkor a titkár — mindent elkövetett az iskoláért, s el is értük, hogy Darvas miniszter napirendre tűzte a kérdést. Akkor (nem tudtam, hogy tilos) egy kollégámmal autóba ültünk, és körbejártuk az országot. A tanácsoktól írásban hoztunk ösztöndíj -megajánlásokat. Volt olyan hely, ahol azt mondták, adnak kétszázezer forintot, fogadjunk érte 16 gyereket. A sok felajánlásnak az lett a vége, hogy Szokolay Bálint és Sándor: „így jöttünk akkor is, így ketten" Gulyás György: „Magyar állami énekiskola létesítését kértem 1945 augusztusában” MÖNICH LÁSZLÓ FELVÉTELEI □ 7