Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)
1980-03-09 / 10. szám
Sportriporter nem felejt "TUD FUTBALLOZNI ?" Mikor egy riporter elérkezik a hatvanhoz, szembe kell néznie karrierjének közelgő végével és következésképpen az elejével is, hogyan is kezdődött? Emlékeim visszavisznek a budapesti II. Rákóczi Ferenc felsőkereskedelmi iskola levelezéstanárához, aki egy szép napon behívott a tanári szobába (1936-ot írt a naptár), csak azért, hogy közölje: — Belőled újságíró lesz, fiam. Jóslatát egy dolgozatra alapította; a feladat szerint a magyar szalámit kellett egy képzeletbeli külföldi kereskedőnek felajánlani, aki még sose vásárolt belőle. Jobb ötlet híján kifejtettem, hogy ellentétben a többi szalámival, a Pick-szalámiban a fehér pettyek picik és gyakoriak, ami az egyenletes pirosságán és vitamingazdagságán kívül sajátos ízt és aromát biztosít. Salamon Oszkár tanár úrnak tetszett az érvelés, de még jobban a „sajátos” szó használata a „speciális” helyett. A magyarosítási korszak éppen akkor kezdődött, az idegen eredetű jelzőket, aki tudta, elkerülte és jó pontot kapott érte. Nem telt el három év és Salamon tanár úr jóslata bevált: a szovjet— finn háború alatt a Magyar Nemzet haditudósítója lettem Helsinkiből. Kivándorolni készültem s az első állomásom a finn főváros volt, az egyetlen, ahová magyar útlevélbe nem kellett vízum. Mert beutazási vízumot az egyre jobban érezhető világháborús légkör miatt sehova se lehetett kapni. Ott ért az első puskalövés hangja, ami az akkori Sporthírlap alkalmi tudósítójából a világ legfiatalabb haditudósítójává változtatott. Egyik napról a másikra abbamaradt beszámolósorozatom a készülő 1940-es helsinki olimpia jövendő színhelyéről, annál is inkább, mert a stadiont és az egyéb sportpályákat légelhárító támaszponttá alakították át. Szakmai metamorfózisom pedig úgy történt, hogy a háború első napján valaki felhívott Pestről telefonon és az iránt érdeklődött, hogy tudnék-e a háborúról tudósítani. — Ha ez abból áll, hogy leírom, amit látok és hallok, akkor igen. — Pontosan erről van szó. — Most például éppen légiriadó van. Mindenki rohan az utcán, cél nélkül, mintha a fejüket vesztették volna. Zuhog az eső, hideg van, az emberek beburkolóznak, ahogy tudnak. Ki se lehet venni, ki férfi, ki nő. — Príma. Ez kell. Holnaptól kezdve minden délután ötkor hívjuk. Maga csak beszéljen. MIÉRT NEM MEGY BRAZÍLIÁBA? Három hónap telt el, a kis háborúnak vége lett, a nagy épphogy elkezdődött, s a kivándorlási terv egyre égetőbbé vált. Menni, de hová? — Miért nem megy Brazíliába? — kérdezte egy szép napon egy úr egy helsinki kávéházban. — Miért ne? Ha oda könnyű. — Nem gond a vízum. Én a brazil követségen vagyok tisztviselő, elintézem. Gyorsan szerzett egy térképet, hogy megmutassa, tulajdonképpen hol is van Rio de Janeiro, mert Dél-Amerika nagy és utoljára valamikor még a polgárában tanultam róla. Gyorsan peregtek az események. Hajójegy. Akkor persze még nem tudhattam, hogy ez lesz Helsinkiből az utolsó személyhajó Rióba, utazás a háborús tengeren — szó szerint, nem képletesen, mert egy angol romboló útközben leállította hajónkat és leszedett minden hadköteles angol állampolgárt, — és végül az érkezés. Reggel hatkor a kapitány hivatott. — Itt vannak a riói riporterek és várják. — Engem? — Igen. Itt az a szokás, hogy az újságírók jönnek fel elsőnek minden beérkező hajóra meginterjúvolni az érkezőket. Maga a háborúból jön. Haditudósító, beszéljen velük. Akkor ez még így történt. Még nem volt tengerentúli repülőjárat, a „hírességek” hajón érkeztek. Elmondtam a mondókámat, kissé csodálkozva azon, hogy tropikus sisakos, rövidnadrágos emberek helyett, sötétkék ruhás, jól fésült fiúk jöttek, nyakkendőben és esernyővel, mintha egy angol képeslapból léptek volna ki. Vagy rossz helyre érkeztem — gondoltam —, vagy ahogy az már lenni szokott — a mindentudó helsinki barátaim festettek kissé téves képet Brazíliáról. Elég volt átutazni az első autóbuszon a kikötőtől a Copacabanáig, hogy a világ egyik legmodernebb városát lássam magam előtt, az európai civilizáció és az amerikai élettempó keverékét. Az újabb ijesztő meglepetés azonban még ezután következett. Az első reggel a szállodában arra ébredtem, hogy egy kerek, fénylő fekete arcból ragyogó fehér fogak virítanak rám. Sose láttam még közelről valódi négert, legfeljebb csak moziban, vagy messziről, színpadon szaxofonozni. Ez most megesz — állapítottam meg tárgyilagosan, sajnálván a pénzt, amit kiadtam a hajójegyre. Kinyitotta a száját, a fogai élesen villogtak. A kávét hozta és nevetett. Minden brazil, főleg a legszegényebb, folyton nevet. Él és nevet. Csodálatos nép, csodálatos ország. Letelt az első tíz év, ami az aszszimilációhoz szükséges. Ezer állás, kirakatrajzolótól cukorkaárusig és vissza, köztük egy olyan is, ahol csak gondolkozni kellett, csinálni semmit. Egy hirdetést találtam az újságban, kerestek valakit, akinek háborús gyakorlata van és jól tud számolni. Nekem találták ki. Egy kis irodában jelentkeztem, egy elegáns úr ült egyedül. Elmeséltem a múltamat, felragyogott a szeme: — Üljön le és gondolkozzon. Az első világháború alatt volt egy társasjáték, a „tengeri csata”. Ezreket adtak el belőle. Most,hogy újra háború van, felújítjuk, de találjon ki hozzá egy új formát. Milliós üzlet. TENGERI CSATA Azonnal leszerződtem és máris gondolkoztam. Kaptam egy fehér papírt, egy ceruzát és egyedül maradtam az irodában heteken keresztül. A főnököm néha bejött, látta, hogy el vagyok merülve a gondolataimban, nem zavart. Gondolkoztam reggel 9-től 1-ig és fél háromtól hatig, akkor hazamentem. Csak a hatodik héten jött be a tulaj, ragyogó arccal: — Ne fáradjon tovább, a „tengeri csata” már nem érdekel. — És halkan, előbb figyelmesen körülnézve, odasúgta: — Óriási üzletem van. Sikerült behoznom 100 láda viszkit. A többi most nem fontos. Kifizetett 3 hónapot, én visszaad-tam a ceruzát és kezet fogtunk. Már úgy-ahogy tudtam portugálul és a vágy húzott vissza az újságíráshoz. A nyelvtudásom még felületes lévén, a fényképezés volt az első lépcső, pontosabban a nagy európai fotóügynökség képviselete. Ezt a magyar születésű Garai család alapította. Jöttek a riportképek Londonból, Párizsból, mindenhonnan. Tízből ha egyet sikerült eladni, jó napom volt. Képzelhető, mekkora volt az izgalmam, amikor egy napon a legnagyobb riói napilap sportfőszerkesztője hivatott: — Jól figyelj ide. Szombat délután a Flamengo, a brazil labdarúgóbajnok Párizsban játszik a Racing ellen. Ma szerda van, elég idő arra, hogy biztosíts számunkra legalább 10 képet a mérkőzésről. Már mindent kiterveztem, szerencsére éppen szombat este indul egy repülőgép Párizsból Rióba, vasárnap este 9-kor érkezik. Te egyenesen idehozod a képeket, én az egész utolsó oldalt nyitva hagyom. Rohantam, mint egy őrült, az üzletnél is fontosabb volt, hogy a rendelésnek presztízskérdésből eleget tegyek. Ez volt az első mérkőzés a háború után egy brazil és egy francia együttes között Európában. Óriási volt a tét. Azonnal leültem megszerkeszteni a sürgönyt: „Keystone, Paris. Szombat esti repülővel feltétlen küldjenek 20 képet Párizsban játszó Flamengóról.” Szombaton elmentem a főpostára, felkerestem a főnököt, aki megnyugtatott: ő lesz szolgálatban vasárnap is, jöjjek csak nyugodtan, a repülőtérről egyenesen az ő kezébe érkezik, a postazsák. Tekintettel az esemény fontosságára — semmi sem fontosabb a focinál, különösen ha a Flamengóról van szó —, hajlandó előre kinyitni és a Keystone-borítékot ideadni. Vasárnap nem tudtam az ebédemet lenyelni, már este hétkor a postán voltam. 10 óra előtt pár perccel megérkezett a postazsák. A hideg rázott, mialatt a „mester” a borítékomat kereste. Végre megtalálta: vastag, tele képekkel, legalább 25. Rohantam a telefonhoz: — Ricardo, a képek megjöttek. Itt a boríték a kezemben. — Siess, hozd taxin, mindent megfizetünk, de nehogy egyet is kivégy belőle más újság számára. Az összes a miénk! Exkluzivitás. Duplán, triplán fizetünk, csak siess! A taxisofőr azt hihette, az éledtemről van szó. Mondtam, rohanjon, én is duplán fizetek. Nem vártam a felvonót, hármasával szedtem a lépcsőket, úgy futottam fel a szerkesztőségbe. Lihegve dobtam a borítékot a sportszerkesztő asztalára. Előtte az üres utolsó oldal. 10 kép helye berajzolva, alatta pár soros szövegnek egyetlen hasáb. Kitántorogtam egy pohár vízért és egyszerre az ég dörgött, a lámpák rezegtek körülöttem. — Zsánosza! (A Jánosnak brazil megfelelője.) A sportszerkesztő üvöltött. Kék és vörös volt az arca, nem jutott szóhoz. Csak az asztalát mutatta, remegő kézzel. 25 fényes, ragyogó kép volt rajta szétterítve. Mindegyiken 1954. Bern. A magyar és a brazil csapat kivonul a pályára, elöl Bozsik és Crosics, illetve Bauer és Julinho 1977. Hockenheimring, a Forma 1-esek küzdelme