Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)

1980-03-09 / 10. szám

Sportriporter nem felejt "TUD FUTBALLOZNI ?"­­ Mikor egy riporter elérkezik a hat­vanhoz, szembe kell néznie karrier­jének közelgő végével és követke­zésképpen az elejével is, hogyan is kezdődött? Emlékeim visszavisznek a budapesti II. Rákóczi Ferenc fel­sőkereskedelmi iskola levelezés­tanárához, aki egy szép napon be­hívott a tanári szobába (1936-ot írt a naptár), csak azért, hogy közölje: — Belőled újságíró lesz, fiam. Jóslatát egy dolgozatra alapította; a feladat szerint a magyar szalámit kellett egy képzeletbeli külföldi ke­reskedőnek felajánlani, aki még so­se vásárolt belőle. Jobb ötlet híján kifejtettem, hogy ellentétben a töb­bi szalámival, a Pick-szalámiban a fehér pettyek picik és gyakoriak, ami az egyenletes pirosságán és vi­tamingazdagságán kívül sajátos ízt és aromát biztosít. Salamon Oszkár tanár úrnak tetszett az érvelés, de még jobban a „sajátos” szó haszná­lata a „speciális” helyett. A magya­­rosítási korszak éppen akkor kez­dődött, az idegen eredetű jelzőket, aki tudta, elkerülte és jó pontot ka­pott érte. Nem telt el három év és Salamon tanár úr jóslata bevált: a szovjet— finn háború alatt a Magyar Nemzet haditudósítója lettem Helsinkiből. Kivándorolni készültem s az első állomásom a finn főváros volt, az egyetlen, ahová magyar útlevélbe nem kellett vízum. Mert beutazási vízumot az egyre jobban érezhető világháborús légkör miatt sehova se lehetett kapni. Ott ért az első pus­kalövés hangja, ami az akkori Sport­hírlap alkalmi tudósítójából a világ legfiatalabb haditudósítójává változ­tatott. Egyik napról a másikra ab­bamaradt beszámolósorozatom a ké­szülő 1940-es helsinki olimpia jö­vendő színhelyéről, annál is inkább, mert a stadiont és az egyéb sport­pályákat légelhárító támaszponttá alakították át. Szakmai metamorfó­zisom pedig úgy történt, hogy a háború első napján valaki felhívott Pestről telefonon és az iránt érdek­lődött, hogy tudnék-e a háborúról tudósítani. — Ha ez abból áll, hogy leírom, amit látok és hallok, akkor igen. — Pontosan erről van szó. — Most például éppen légiriadó van. Mindenki rohan az utcán, cél nélkül, mintha a fejüket vesztették volna. Zuhog az eső, hideg van, az emberek beburkolóznak, ahogy tud­nak. Ki se lehet venni, ki férfi, ki nő. — Príma. Ez kell. Holnaptól kezdve minden délután ötkor hív­juk. Maga csak beszéljen. MIÉRT NEM MEGY BRAZÍLIÁBA? Három hónap telt el, a kis háború­nak vége lett, a nagy épphogy el­kezdődött, s a kivándorlási terv egyre égetőbbé vált. Menni, de hová? — Miért nem megy Brazíliába? — kérdezte egy szép napon egy úr egy helsinki kávéházban. — Miért ne? Ha oda könnyű. — Nem gond a vízum. Én a bra­zil követségen vagyok tisztviselő, el­intézem. Gyorsan szerzett egy térképet, hogy megmutassa, tulajdonképpen hol is van Rio de Janeiro, mert Dél-Amerika nagy és utoljára va­lamikor még a polgárában tanultam róla. Gyorsan peregtek az esemé­nyek. Hajójegy. Akkor persze még nem tudhattam, hogy ez lesz Hel­sinkiből az utolsó személyhajó Rió­ba, utazás a háborús tengeren — szó szerint, nem képletesen, mert egy angol romboló útközben leállí­totta hajónkat és leszedett minden hadköteles angol állampolgárt, — és végül az érkezés. Reggel hatkor a kapitány hiva­tott. — Itt vannak a riói riporterek és várják. — Engem? — Igen. Itt az a szokás, hogy az újságírók jönnek fel elsőnek min­den beérkező hajóra meginterjúvol­ni az érkezőket. Maga a háborúból jön. Haditudósító, beszéljen velük. Akkor ez még így történt. Még nem volt tengerentúli repülőjárat, a „hírességek” hajón érkeztek. El­mondtam a mondókámat, kissé cso­dálkozva azon, hogy tropikus sisa­kos, rövidnadrágos emberek helyett, sötétkék ruhás, jól fésült fiúk jöt­tek, nyakkendőben és esernyővel, mintha egy angol képeslapból lép­tek volna ki. Vagy rossz helyre ér­keztem — gondoltam —, vagy ahogy az már lenni szokott — a minden­tudó helsinki barátaim festettek kissé téves képet Brazíliáról. Elég volt átutazni az első autóbu­szon a kikötőtől a Copacabanáig, hogy a világ egyik legmodernebb városát lássam magam előtt, az európai civilizáció és az amerikai élettempó keverékét. Az újabb ijesztő meglepetés azonban még ez­után következett. Az első reggel a szállodában arra ébredtem, hogy egy kerek, fénylő fekete arcból ra­gyogó fehér fogak virítanak rám. Sose láttam még közelről valódi né­gert, legfeljebb csak moziban, vagy messziről, színpadon szaxofonozni. Ez most megesz — állapítottam meg tárgyilagosan, sajnálván a pénzt, amit kiadtam a hajójegyre. Kinyitotta a száját, a fogai élesen villogtak. A kávét hozta és neve­tett. Minden brazil, főleg a legsze­gényebb, folyton nevet. Él és ne­vet. Csodálatos nép, csodálatos or­szág. Letelt az első tíz év, ami az asz­­szimilációhoz szükséges. Ezer állás, kirakatrajzolótól cukorkaárusig és vissza, köztük egy olyan is, ahol csak gondolkozni kellett, csinálni semmit. Egy hirdetést találtam az újságban, kerestek valakit, akinek háborús gyakorlata van és jól tud számolni. Nekem találták ki. Egy kis irodában jelentkeztem, egy ele­gáns úr ült egyedül. Elmeséltem a múltamat, felragyogott a szeme: — Üljön le és gondolkozzon. Az első világháború alatt volt egy tár­sasjáték, a „tengeri csata”. Ezreket adtak el belőle. Most,­­hogy újra háború van, felújítjuk, de találjon ki hozzá egy új formát. Milliós üz­let. TENGERI CSATA Azonnal leszerződtem és máris gon­dolkoztam. Kaptam egy fehér pa­pírt, egy ceruzát és egyedül marad­tam az irodában heteken keresztül. A főnököm néha bejött, látta, hogy el vagyok merülve a gondolataim­ban, nem zavart. Gondolkoztam reggel 9-től 1-ig és fél háromtól hatig, akkor hazamentem. Csak a hatodik héten jött be a tulaj, ra­gyogó arccal: — Ne fáradjon tovább, a „ten­geri csata” már nem érdekel. — És halkan, előbb figyelmesen körülnéz­ve, odasúgta: — Óriási üzletem van. Sikerült behoznom 100 láda viszkit. A többi most nem fontos. Kifizetett 3 hónapot, én visszaad-­­­tam a ceruzát és kezet fogtunk. Már úgy-ahogy tudtam portugálul és a vágy húzott vissza az újság­íráshoz. A nyelvtudásom még felü­letes lévén, a fényképezés volt az első lépcső, pontosabban a nagy európai fotóügynökség képviselete. Ezt a magyar születésű Garai csa­lád alapította. Jöttek a riportképek Londonból, Párizsból, mindenhonnan. Tízből ha egyet sikerült eladni, jó napom volt. Képzelhető, mekkora volt az izgalmam, amikor egy napon a leg­nagyobb riói napilap sportfőszer­kesztője hivatott: — Jól figyelj ide. Szombat dél­után a Flamengo, a brazil labdarú­góbajnok Párizsban játszik a Ra­cing ellen. Ma szerda van, elég idő arra, hogy biztosíts számunkra leg­alább 10 képet a mérkőzésről. Már mindent kiterveztem, szerencsére éppen szombat este indul egy repü­lőgép Párizsból Rióba, vasárnap es­te 9-kor érkezik. Te egyenesen ide­hozod a képeket, én az egész utol­só oldalt nyitva hagyom. Rohantam, mint egy őrült, az üz­letnél is fontosabb volt, hogy a ren­delésnek presztízskérdésből eleget tegyek. Ez volt az első mérkőzés a háború után egy brazil és egy fran­cia együttes között Európában. Óriá­si volt a tét. Azonnal leültem meg­szerkeszteni a sürgönyt: „Keystone, Paris. Szombat esti repülővel feltétlen küldjenek 20 ké­pet Párizsban játszó Flamengóról.” Szombaton elmentem a főpostára, felkerestem a főnököt, aki meg­nyugtatott: ő lesz szolgálatban va­sárnap is, jöjjek csak nyugodtan, a repülőtérről egyenesen az ő kezébe érkezik, a postazsák. Tekintettel az esemény fontosságára — semmi sem fontosabb a focinál, különösen ha a Flamengóról van szó —, hajlandó előre kinyitni és a Keystone-boríté­­kot ideadni. Vasárnap nem tudtam az ebéde­met lenyelni, már este hétkor a postán voltam. 10 óra előtt pár perc­cel megérkezett a postazsák. A hi­deg rázott, mialatt a „mester” a bo­rítékomat kereste. Végre megtalálta: vastag, tele képekkel, legalább 25. Rohantam a telefonhoz: — Ricardo, a képek megjöttek. Itt a boríték a kezemben. — Siess, hozd taxin, mindent megfizetünk, de nehogy egyet is kivégy belőle más újság számára. Az összes a miénk! Exkluzivitás. Duplán, triplán fizetünk, csak siess! A taxisofőr azt hihette, az éle­dtemről van szó. Mondtam, rohan­jon, én is duplán fizetek. Nem vár­tam a felvonót, hármasával szedtem a lépcsőket, úgy futottam fel a szerkesztőségbe. Lihegve dobtam a borítékot a sportszerkesztő asztalá­ra. Előtte az üres utolsó oldal. 10 kép helye berajzolva, alatta pár so­ros szövegnek egyetlen hasáb. Kitántorogtam egy pohár vízért és egyszerre az ég dörgött, a lámpák rezegtek körülöttem. — Zsánosza! (A Jánosnak brazil megfelelője.) A sportszerkesztő üvöltött. Kék és vörös volt az arca, nem jutott szó­hoz. Csak az asztalát mutatta, re­megő kézzel. 25 fényes, ragyogó kép volt rajta szétterítve. Mindegyiken 1954. Bern. A magyar és a brazil csapat kivonul a pályára, elöl Bozsik és Crosics, illetve Bauer és Julinho 1977. Hockenheimring, a Forma 1-esek küzdelme

Next