Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)
1980-01-13 / 2. szám
A VERSENYZÉS TUDOMÁNYA VASÁRNAPI VÍVÓK A tavalyi Tokaj expressz egyik döntőse, a svéd Edling újságíróknak elmondta, hogy azért is hasznos számára a verseny, mert vidéki otthonában nincs megfelelő edzőpartnere, mestere is meghalt. Jött tehát edzeni. De nemcsak ő, hanem francia, nyugatnémet, svájci és olasz versenyzőtársai is arra kényszerülnek, hogy az összes elérhető erőpróbán induljanak. Nem tehetnek másként, mivel polgári foglalkozásuk mellett csak esténként van idejük edzeni, ez pedig kevés. A hétvégeken próbálják aztán behozni a lemaradást, irány a legközelebbi vagy éppen egy távolabbi verseny! Vasárnapi vívók — mondják a szakemberek —, mármint a mi versenyzőinkhez képest, akik többnyire főállásban vívnak. Sajnos, a pástokon nem mindig mutatkozik meg ez a különbség. Lehet, hogy a mieink többet tudnak, de gyengébben vagy legalábbis hullámzóan versenyeznek. Versenyezni pedig tudni kell! Sajnálatos példát nyújtott erre vonatkozóan a múlt évi, Budapesten megrendezett öttusa-világbajnokság vívása is, ahol éjfél felé ért véget a reggel induló küzdelem. A magyarok az utolsó harmadban vesztették el addig megszerzett előnyük tetemes részét. Mondhatnánk, hogy kifáradtak — de a többiek is — csak ők jobban vívtak fáradtan. Egy-két órás edzéseken nem lehet megtanulni azt, hogy miként kell vívni a tizedik, netán a tizenötödik órában. Az izmok másként engedelmeskednek pihenten, mint fáradtan, a reflexek is lassulnak. Az az akció, ami pihent állapotban biztosan jó, fáradtan esetleg meg sem kockáztatható. Másrészt viszont a fáradt ellenféllel szemben olyan mozdulatok is megengedhetők, amik egyébként felelőtlenségnek számítanának. Kissé sarkítva úgy is fogalmazhatnánk, hogy a versenyzőknek másként kell vívni reggel, mint késő este. Felül kellene vizsgálni azt a hiedelmet is, miszerint csak a pár percig tartó úszás és futás minősül fizikai számnak. JUTALOMUTAZÁS az eléggé különböző dolog egymás ellen küzdeni, az atlétikában versengeni vagy egy tornagyakorlatot bemutatni, mégis el szoktuk különíteni az általános versenyzési képességet és beszélünk jó, valamint rossz versenyzőtípusról. Rendkívül összetett dolog az, amit ezen értünk, az egész személyiség részt vesz benne, így vannak örökletes összetevői is, de senki nem születik kész versenyzőnek, hanem kialakul. Bizonyos tapasztalatok csak a versenyek közben szerezhetők meg. Ennek a fejlődésnek, tanulásnak létezik egy optimális tempója (tavaly sportáganként és bizonyos mértékig versenyzőnként is különböző lehet). A beérést nem nagyon lehet siettetni, nem lehet fokozatokat átugorni, de nem érdemes elhanyagolni sem. Ezért aztán helytelen, ha a külföldi versenyzési lehetőségek jutalomként szolgálnak, ugyanis ezek a sportkarrier tanuló időszakának elengedhetetlen feltételei. Először bizonyítson valaki, utána majd utazhat — szokták mondani, így aztán a tehetséges fiatalok később szerzik meg a kellő nemzetközi tapasztalatot és később tudják megszorítani a már befutott versenyzőket, akik bizony nemritkán jutalomutazásokon is részt vesznek. A jutalomutazások esetenként megérdemeltek, csak ezeket egyértelműen így kellene kezelni. Egy szűk utazó gárda elkülönülése a versengést rontja, így a fejlődés gátja, nem beszélve arról, hogy néhány tehetséges fiatal éppen rutintalansága miatt vall esetleg kudarcot, ha hirtelen mélyvízbekerül, és válik esetleg egy életre rossz versenyzővé. BRAVÚRRA VÁRVA indennél károsabb viszont, ha a sportoló részt vesz egy versenyen, de olyan előzményekkel, hogy a kudarc garantált. Például gyakran emlegetik hogy a fiatal öttusatehetség, Dobi Lajos tavaly 44. lett a jereváni versenyen, azt viszont nem teszik hozzá, hogy odafelé utazva másfél napig le sem hunyta szemét, mert a reptéri váróban virrasztott. De például a férfi kézilabdacsapatunk olimpiai szereplését is sikerült előpárolni, pedig a legdrágább egy sportágat alapgázon, nemzetközi eredmény nélkül üzemeltetni. Nehéz pontosan felmérni, hogy egy-egy ilyen, külső tényezőkön múló kudarc milyen hatással lesz a versenyző, vagy a csapat, esetleg egy egész sportág jövőjére. Mindezek fényében talán világosabb, miért szerepel oly gyakran a sikertelen szereplés indokai között, hogy: „versenyzőink idegileg nem bírták a tétet... pszichésen roppantunk össze . . . a döntő pillanatban hibáztunk .. az idegi csatában vesztettünk.” Mit is kell ilyenkor tenni? Pszichésen jobban felkészíteni a sportolókat vagy jobban menedzselni? Talán mindkettőt. Mindenesetre az az érzésem, mintha a huszáros bravúrokat eleve bekalkulálnánk a sikerbe (kissé a történelmi hagyományok folytatásaként), sőt elvárnánk. Ha számításunk nem válik be, akkor nagyon nekikeseredünk, mások viszont minden eshetőségre kiterjedő, aprólékos haditervet dolgoznak ki, így aztán nem egyenlő a küzdelem. E cikkben mindvégig a versenyzésről volt szó, ne felejtsük el azonban, hogy a versenyzés tudománya végső soron a győzelem tudománya. És itt vissza az egész, ugyanis kajak-kenuban, vízilabdában, birkózásban, vívásban, öttusában, asztaliteniszben, lólengésben, gerelyhajításban a világ élvonalában vagyunk. Jó néhány más sportágban is tisztes eredményekkel jelen vagyunk, így hát hazánk méretét tekintve még most sem lehet panaszunk. A kritikus hangra korábbi eredményeink és a fejlődés motorja, az örökös elégedetlenség sarkall. Itt tulajdonképpen be is fejezhetném a cikket, ha nem lenne elégedetlenségünk fő területe a labdarúgás. TISZTÁLDOZAT Egészen más jellegű a probléma, ha egy sportágban kétség nem férhet az alapok szilárdságához és a világszínvonal közelében latolgatjuk a versenyzés tudományát, mintha a mélypont közelében kutatjuk a tennivalókat. A labdarúgás esetében ugyanis biztosan nem arról van szó, hogy többet tudunk, de ez kritikus helyzetben nem derül ki, hanem éppen a fordítottja igaz. Egy-egy huszáros bravúrral éppen önmagunkat múljuk felül, olyannyira, hogy ilyenkor úgy tűnik, mintha már jó irányba haladnánk. Eddig még minden egyes alkalommal kiderült, hogy a látszat csalt, bízzunk abban, hogy jelenleg nem így van. Nehezíti a józan mérlegelést, hogy a jelenlegi alacsony színvonalról viszonylag könnyebb látványos kiugrást produkálni, anélkül, hogy ennek komoly fedezete lenne. Lássuk például olimpiai reményeinket. A kezdethez képest kétségkívül biztatóan alakultak a dolgok. De milyen áron? A Diósgyőr ilyen mértékű terhelése felért egy tisztáldozattal. Hogy ez a hasonlat nem túlzás, azt bizonyítják az utolsó forduló eseményei. Félreértés ne essék! Elfogadom, hogy kellett ez a tisztáldozat, csak azt mondom: sajnos. Pillanatnyilag ugyanis úgy fest, hogy felszámoltuk azt a kis szigetet, ahol valami minőségileg más kezdődött. Hogy mi volt ez a más? Nagyon jó lenne felderíteni. Szinte egyöntetű a vélemény: nagyobb iramú játékra lenne szükség. Kézenfekvő a gyógymód: nagyobb iramú edzéseket! Így igaz. Ugyanis az edzés intenzitásának majdnem azonosnak kell lenni azzal, amit a mérkőzésen szeretnénk elvárni. Nemcsak azért, hogy a játékosok ezáltal megszerezzék a nélkülözhetetlen állóképességet, hanem azért is, mert minőségileg más a játék gyenge iramnál. Más az elérhető labda, más a megjátszda-B M PÁLFFY JUDIT MONTÁZSAI