Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)
1981-01-18 / 3. szám
Sorstársak A TELEVÍZIÓ ÚJ SZOLGÁLTATÓ MŰSORA Az egészségkárosodottak nemzetközi éve alkalmából új szolgáltató jellegű műsorral jelentkezik a televízió. A Sorstársak című, négyhetenként visszatérő tízperces adás, noha gazdája a Pécsi Körzeti Stúdió, az egész ország figyelmére számot tarthat. Az ismétlődés ellenére csekély ez a műsoridő, ezért a szolgáltató jelleg dominál a műsor szerkesztésében. Vakok és csökkentlátók, siketek és nagyothallóik, mozgássérültek és más egészségkárosodottak rehabilitációs problémáival foglalkoznak elsősorban, illetve ezekben szeretnének nekik segítséget nyújtani a műsor készítői. Ezért számítanak az érdekeltek leveleire, amelyekből a valóságos problémákat megismerhetik. A műsor adásidejét követően a pécsi stúdió két órán át telefonügyeletet tart, de a hét minden munkanapján hívhatók telefonon a műsor munkatársai. Az adás napján ügyeletes telefonjuk 11-849, a 72. körzetszámon. A munkanapokon a 10-533 és a 10- 286-os számokon érhetők el a szerkesztők, szintén a 72. körzetszámon. A műsor a keresőszolgálat szerepét is felvállalja esetenként, ha gyógyászati segédeszközök vagy azok alkatrészeinek beszerzése, értékesítése a gond. Ám mindenekelőtt azt szeretné elérni, hogy a különböző egészségkárosodásban szenvedők tudjanak egymás gondjairól, eredményeiről, s egymást is segíthessék abban, hogy mind hasznosabb tagjai lehessenek ismét a társadalomnak. Felmerül a kérdés, hogy szólhat egy televíziós műsor egyszerre vakokhoz és siketekhez? Nos a műsor készítői olyan sorozatot terveznek, amelyben minden lényeges információ egyszerre hangzik el szóban és írásban is, így a vakok és a siketek egyaránt teljes tájékoztatást kapnak az adásokból. Az újszerű technikát és feladatot ígérő műsort állandó stáb készíti, hogy a folyamatos együttgondolkodást így is biztosítsák. A műsor főszerkesztője Füzes János, szerkesztő-riportere Hárságyi Margit, operatőre Pálfi István, rendezője Bükkösdi László. Az első adással január 24-én, szombaton a kora esti órákban jelentkeznek az 1. csatornán. Ebben az információk és hírek mellett, interjú hangzik el dr. Borsay Jánossal, a Magyar Rehabilitációs Társaság elnökével, majd rövidfilmben ismerkedhetünk meg Bagó Lajos süketnéma ajándékkészítő kisiparossal és családjával, a műsor végén pedig a Homérosz kórus éneke is felcsendül, Peskó György vezényletével. B. L. Hárságyi Margit szerkesztő-riporter Bagóék családi körében. Bagó Lajos és felesége süketnéma, három kislányuk teljesen egészséges bárány györgyné felvétele Közszereplők TV-KRÓNIKA Sok mindenben elmarasztalható vagyok, Tisztelt Olvasó (életem — mint sokunké e földön, kivéve a tökéletesekét — gyarlóságok és mulasztások sorozata), de a politikai naivság vétkében talán nem. Mégis döbbenten hallottam : amikor a közelmúltban egy intézményvezető törökbasa (szívesebben mondom ezt, mint „kiskirály”, mert kifejezőbb, s van a szóban mulatságosság, sőt talán tragikum is) valamelyik beosztottja nyilatkozott a televízióban a munkájukról, cikket íratott az üzemi vagy vállalati lapjába, esetleg a faliújságra, elmarasztaló bírálatot, hogy az „országos” műsorpolitika rossz, súlyos hiba volt mellőzni a vezetőt. Sem a képernyőn elhangzott nyilatkozatnak, sem a bírálatnak nem volt nagy jelentősége. Az döbbentett meg, hogy a magatartásnak akadt — mint hallottam — helyeslője, tüzes helybeli igenlője. Még levélben is megírták, hogy „elsősorban az hivatott beszélni, aki vezet”. A megfogalmazás harminc évvel ezelőtt is mutatványszámba ment volna. Legutóbb, ha jól emlékszem, a Siker-sorozat záróadásában hangzott el ugyancsak kedvszegő beszámoló arról, hogy egy újító szándékú orvos körül miként ritkult meg a levegő, talán helybeli vagy magasabb helybeli szakmai hiúságok, felfogásbeli ellentétek miatt. Alig egy éve, gyári munkások, mérnökök televíziós beszélgetésén mondta az egyik részvevő: természetesen tisztában van vele, hogy amiket a szervezési szakszerűtlenségekről a nyilvánosság előtt felfed, retorziókat vonhat maga után (egy következő adásban be is számoltak a retorziókról), mégis elmondja azokat. De említhetnék különféle riportok, dokumentumfilmek szereplői ellen indított hajszákat is. A közszereplés nem veszélytelen. Ami fontos, az rendszerint kényes dolog is, s ami kényes, annak akadnak neuralgikus pontjai. Fájdalom, néha még mindig elszánt vállalkozás, olykor leszámolás-, mármint az előmenetellel, a nyugodt munkakörülményekkel való leszámolásszámba megy ezekről a nyilvánosság előtt beszélni. Nem csodálkozhatunk azon, hogy sokan vonakodnak tőle, dehogyis kockáztatják a nyugalmukat. Inkább nyelnek, egészen az infarktusig vagy a gyomorfekélyig vagy a közönybe való züllésig. Honnan vennék a bátorságot elítélni őket? A saját körülményeinek ki-ki maga a tudója , aztán számolni kell alkattal, hajlammal, sokféle külső széljárással. S az sem biztos, hogy aki feltette magában, hogy „most aztán beolvas” és meg is teszi, — annak igaza van. Nagyon is nem biztos. Miért választottam ezt az ingoványos témát év eleji — kósza és hiányos — elmélkedésem tárgyául? Mert évek óta látok televíziós megnyilatkozásokat, amelyekből kitűnik, hogy az emberek, a kérdezettek, szívesen beszélnek. S ha a kamera, a riporteri vallatószék elé szólított ember őszintén beszél (vagy szűkítsük a kört, hiszen egészen őszintén a nyilvánosság előtt senki se beszél, lehetetlen az, nem is kell), nemcsak neki öröm és megkönnyebbülés, másoknak is. Feltéve, hogy a szavaiban ott a hitelesség jegye. Riportokban, híradófilmekben, dokumentum-összeállításokban, játékfilmköntösben megjelenő valóságkrónikákban sok hatásos és a lehetőségek határáig őszinte szó hallatszik manapság. Ez nagyon jó, az ilyen adásoknak azonnal társául szegődik a néző , hiszen ő is éppen ezt akarta elmondani. Hogy a Békeidők, a Harcmodor, a Siker, a Kockázat, esetleg a Tudósklub valamelyik szereplője mondta ki helyette, az nem is nagyon érdekli, fő az, hogy kimondták. A néző, televíziós vagy újság- vagy életbeli tapasztalataiból tudja, hogy akik a szereplést vállalták — vállalták az esetleges következményeket. A felettesek vagy a környezet elítélő reagálását, talán a bosszút vagy a megtorlást is. Hiszen a közszereplés — s van-e „közebb” szereplés, mint a televízió? — mint mondtam, nem veszélytelen dolog. Mégis : egyre többen vállalják. Egyre többen mondanak ki súlyos szavakat a kamera előtt , pedig nincs szereplési gyakorlatuk, „csak” jobbító gondolatuk. Sőt: szereplési vágyuk sincs, csak lelkiismeretük, hogy kérdezzék őket, tehát beszélniük kell. Ha veszélyeket zúdít rájuk, akkor is. Az lenne a jó, ha minél többen beszélnének. Az embereknek sok a mondanivalójuk, láthatjuk. Elégedetten vehetjük tudomásul azt is, hogy a televízió tisztában lévén ezzel, igyekszik e beszédkedvnek fórumot adni. Nem vezércikkszólam: akik a köz dolgaiban jól beszélnek, azok az egész ország dolgát könnyítik meg. 1981-ben is sok ilyen magánalakról jövő közbeszédet várnak a nézők. TAMÁS ISTVÁN Lénárt István és Piri Ida a Harcmodorban JÁVOR ISTVÁN FELVÉTELE □ 31