Új Tükör, 1981. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)

1981-01-18 / 3. szám

Sorstársak A TELEVÍZIÓ ÚJ SZOLGÁLTATÓ MŰSORA A­z egészségkárosodottak nemzetközi éve alkal­mából új szolgáltató­­ jellegű műsorral jelentkezik a televízió. A Sorstársak cí­mű, négyhetenként visszaté­rő tízperces adás, noha gaz­dája a Pécsi Körzeti Stúdió, az egész ország figyelmére számot tarthat. Az ismétlődés ellenére cse­kély ez a műsoridő, ezért a szolgáltató jelleg dominál a műsor szerkesztésében. Va­kok és csökkentlátók, siketek és nagyothallóik, mozgássé­rültek és más egészségkáro­sodottak rehabilitációs prob­lémáival foglalkoznak első­sorban, illetve ezekben sze­retnének nekik segítséget nyújtani a műsor készítői. Ezért számítanak az érdekel­tek leveleire, amelyekből a valóságos problémákat meg­ismerhetik. A műsor adásidejét köve­tően a pécsi stúdió két órán át telefonügyeletet tart, de a hét minden munkanapján hívhatók telefonon a műsor munkatársai. Az adás napján ügyeletes telefonjuk 11-849, a 72. körzetszámon. A munka­napokon a 10-533 és a 10- 286-os számokon érhetők el a szerkesztők, szintén a 72. körzetszámon. A műsor a keresőszolgálat szerepét is felvállalja eseten­ként, ha gyógyászati segéd­eszközök vagy azok alkatré­szeinek beszerzése, értékesí­tése a gond. Ám mindenek­előtt azt szeretné elérni, hogy a különböző egészségkároso­dásban szenvedők tudjanak egymás gondjairól, eredmé­nyeiről, s egymást is segít­hessék abban, hogy mind hasznosabb tagjai lehessenek ismét a társadalomnak. Felmerül a kérdés, hogy szólhat egy televíziós műsor egyszerre vakokhoz és sike­tekhez? Nos a műsor készí­tői olyan sorozatot terveznek, amelyben minden lényeges információ egyszerre hangzik el szóban és írásban is, így a vakok és a siketek egyaránt teljes tájékoztatást kapnak az adásokból. Az újszerű technikát és fel­adatot ígérő műsort állandó stáb készíti, hogy a folyama­tos együttgondolkodást így is biztosítsák. A műsor főszer­kesztője Füzes János, szer­kesztő-riportere Hárságyi Margit, operatőre Pálfi Ist­ván, rendezője Bükkösdi László. Az első adással ja­nuár 24-én, szombaton a ko­ra esti órákban jelentkeznek az 1. csatornán. Ebben az in­formációk és hírek mellett, interjú hangzik el dr. Borsay Jánossal, a Magyar Rehabili­tációs Társaság elnökével, majd rövidfilmben ismerked­hetünk meg Bagó Lajos sü­ketnéma ajándékkészítő kis­iparossal és családjával, a műsor végén pedig a Homé­rosz kórus éneke is felcsen­dül, Peskó György vezényle­tével. B. L. Hárságyi Margit szerkesztő-riporter Bagóék családi körében. Bagó Lajos és felesége süketnéma, három kislányuk teljesen egészséges bárány györgyné felvétele Közszereplők TV-KRÓNIKA S­ok mindenben elma­rasztalható vagyok, Tisztelt Olvasó (életem — mint sokunké e földön, ki­véve a tökéletesekét — gyar­lóságok és mulasztások­­ so­rozata), de a politikai naiv­­ság vétkében talán nem. Mégis döbbenten hallottam : amikor a közelmúltban egy intézményvezető törökbasa (szívesebben mondom ezt, mint „kiskirály”, mert kife­jezőbb, s van a szóban mu­latságosság, sőt talán tragi­kum is) valamelyik beosz­tottja nyilatkozott a televí­zióban a munkájukról, cikket íratott az üzemi vagy válla­lati lapjába, esetleg a faliúj­ságra, elmarasztaló bírálatot, hogy az „országos” műsorpo­litika rossz, súlyos hiba volt mellőzni a vezetőt. Sem a képernyőn elhangzott nyilat­kozatnak, sem a bírálatnak nem volt nagy jelentősége. Az döbbentett meg, hogy a magatartásnak akadt — mint hallottam — helyeslője, tüzes helybeli igenlője. Még levél­ben is megírták, hogy „első­sorban az hivatott beszélni, aki vezet”. A megfogalmazás harminc évvel ezelőtt is mu­tatványszámba ment volna. Legutóbb, ha jól emlék­szem, a Siker-sorozat záró­adásában hangzott el ugyan­csak kedvszegő beszámoló arról, hogy egy újító szándé­kú orvos körül miként ritkult meg a levegő, talán helybeli vagy magasabb helybeli szakmai hiúságok, felfogás­beli ellentétek miatt. Alig egy éve, gyári munkások, mérnökök televíziós beszél­getésén mondta az egyik részvevő: természetesen tisz­tában van vele, hogy amiket a szervezési szakszerűtlensé­gekről a nyilvánosság előtt felfed, retorziókat vonhat maga után (egy következő adásban be is számoltak a retorziókról), mégis elmond­ja azokat. De említhetnék különféle riportok, dokumen­tumfilmek szereplői ellen in­dított hajszákat is. A közszereplés nem ve­szélytelen. Ami fontos, az rendszerint kényes dolog is, s ami ké­nyes, annak akadnak neural­gikus pontjai. Fájdalom, né­ha még mindig elszánt vál­lalkozás­, olykor leszámo­lás-, mármint az előmenetel­lel, a nyugodt munkakörül­ményekkel való leszámolás­számba megy ezekről a nyilvánosság előtt beszélni. Nem csodálkozhatunk azon, hogy sokan vonakodnak tőle, dehogyis kockáztatják a nyu­galmukat. Inkább nyelnek, egészen az infarktusig vagy a gyomorfekélyig vagy a kö­zönybe való züllésig. Honnan vennék a bátorságot elítélni őket? A saját körülményei­nek ki-ki maga a tudója , aztán számolni kell alkattal, hajlammal, sokféle külső széljárással. S az sem biztos, hogy aki feltette magában, hogy „most aztán beolvas” és meg is teszi, — annak igaza van. Nagyon is nem biztos. Miért választottam ezt az ingoványos témát év eleji — kósza és hiányos — elmélke­désem tárgyául? Mert évek óta látok tele­víziós megnyilatkozásokat, amelyekből kitűnik, hogy az emberek, a kérdezettek, szí­vesen beszélnek. S ha a ka­mera, a riporteri vallatószék elé szólított ember őszintén beszél (vagy szűkítsük a kört, hiszen egészen őszintén a nyilvánosság előtt senki se beszél, lehetetlen az, nem is kell), nemcsak neki öröm és megkönnyebbülés, másoknak is. Feltéve, hogy a szavaiban ott a hitelesség jegye. Riportokban, híradófilmek­ben, dokumentum-összeállí­tásokban, játékfilmköntös­ben megjelenő valóságkróni­kákban sok hatásos és a le­hetőségek határáig őszinte szó hallatszik manapság. Ez nagyon jó, az ilyen adások­nak azonnal társául szegődik a néző , hiszen ő is éppen ezt akarta elmondani. Hogy a Békeidők, a Harcmodor, a Siker, a Kockázat, esetleg a Tudósklub valamelyik sze­replője mondta ki helyette, az nem is nagyon érdekli, fő az, hogy kimondták. A néző, televíziós vagy újság- vagy életbeli tapasztalataiból tud­ja, hogy akik a szereplést vállalták — vállalták az eset­leges következményeket. A felettesek vagy a környezet elítélő reagálását, talán a bosszút vagy a megtorlást is. Hiszen a közszereplés — s van-e „közebb” szereplés, mint a televízió? — mint mondtam, nem veszélytelen dolog. Mégis : egyre többen vállal­ják. Egyre többen mondanak ki súlyos szavakat a kame­­­ra előtt , pedig nincs sze­replési gyakorlatuk, „csak” jobbító gondolatuk. Sőt: sze­replési vágyuk sincs, csak lelkiismeretük, hogy kérdez­zék őket, tehát beszélniük kell. Ha veszélyeket zúdít rá­juk, akkor is. Az lenne a jó, ha minél többen beszélnének. Az em­bereknek sok a mondaniva­lójuk, láthatjuk. Elégedetten vehetjük tudomásul azt is, hogy a televízió tisztában lé­vén ezzel, igyekszik e beszéd­kedvnek fórumot adni. Nem vezércikkszólam: akik a köz dolgaiban jól beszélnek, azok az egész ország dolgát kön­­­nyítik meg. 1981-ben is sok ilyen magánalakról jövő köz­beszédet várnak a nézők. TAMÁS ISTVÁN L­énárt István és Piri Ida a Harcmodorban JÁVOR ISTVÁN FELVÉTELE □ 31

Next