Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-02-07 / 6. szám
■ Tűnődjünk egy kicsit a nők, a sportoló nők helyzetén. Milyenek? Szépek, nőiesek, arányosan izmosak, kisportoltak? Miért félnek attól a szülők, hogy gyermekeikből sportoló legyen? Láttak maguk előtt rossz példákat? És valóban aggódniuk kell? A női sporttal kapcsolatos félelmek — aggodalmaskodások elég régi keletűek. A hatvanas évek elején a világversenyeken talán ezért is vezették be a szexvizsgát. Erre azért volt szükség, indokolták, mert a különböző női versenyzők fantasztikus eredményeit látva, adódik a kérdés: — Képes lehet erre nő? A szexvizsgákon senki nem bukott meg. Tény az is, hogy néhány korábbi világra szóló eredményeket elérő sportolónő a szexvizsga bevezetése óta nem jelent meg a stadionokban, medencékben, játéktereken. A hatvanas évek női rekordjait azóta már régen túlszárnyalták, nemcsak a jelenlegi bajnokok, hanem olyan fiatal gyerekek is, ifjúsági és serdülő versenyzők, akiknél az orvosi beavatkozást feltételezni nevetséges. A női sport később kapcsolódott be a világversenyek lüktető vérkeringésébe. Az atlétanők például először 1928-ban jelentek meg az olimpián. Így bizonyos lemaradás mutatkozott a férfiak eredményei és a nőké között, az alkati különbözőségeket figyelembe véve is. Ezért történhetett meg, hogy a nők teljesítményei gyorsabban javultak, mint a férfiaké. A világrekordoknál tíz év alatt a férfiaknál átlag 12—15 százalékos javulás tapasztalható, míg a nőknél ennek majdnem a kétszerese, 20—30 százalék. Ez az, ami miatt egyre többször hangzik el a feltételezés, hogy a nőket férfihormonokkal kezelik, és olyan doppingolás történik, amely először az eredményekben mutatkozik meg, majd később veszélyezteti a versenyző nők egészségét, testük eszményi arányait. Mindenekelőtt a legjobb úszónőket éri ez a vád. A helyzet elgondolkoztató. Ha visszaidézzük, hogy a moszkvai olimpián az NDK úszónői 11 aranyérmet nyertek, a férfiak pedig egyetlenegyet, kétségtelen, furcsa a kép. De az az igazság, hogy az NDK úszónőinek doppingvizsgálatát hosszú idő óta megkülönböztetett figyelemmel végzik el a világversenyeken, és soha, semmikor semmiféle doppingra utaló bizonyítékot nem találtak. Ennek ellenére az úszóedzők zöme, így a magyarok is, azt mondogatják, hogy hiábavaló az NDK úszónőivel versengeni, mert a fölényük olyan nagy. Kiss László, a Bp. Spartacus edzője egy példát említett: Kálmán Andrea az IBV-n 1979-ben, az NDK-beli Rica Reinisch előtt ért a célba, de egy évvel később az NDK-s úszólány 10 mp-et javulva, 200 méteres háton olimpiai bajnok lett. Sőt, még másik két számban is aranyérmet nyert. Elgondolkoztató ez a fejlődés egyetlenegy év alatt. Széchy Tamás szerint az a szakember, aki képes férfi hátúszót nevelni, az tud hátúszónőt is nevelni. " Véleményem szerint Verrasztó Gabi nagyobb tehetség volt testvérénél, Zoltánnál. Mégis Zoliból lett világbajnok. Módszerem mindkét versenyzőnél ugyanaz volt. A hazai edzők értetlenül állnak némely ország sportolóinak eredményei előtt, és itt nemcsak az NDK-ról van szó, hanem az amerikaiakról, szovjetekről, bolgárokról és mindazokról a nemzetekről, amelyek ma a világ élvona- A SZEXVIZSGÁN BUKNAK MEG fában találhatók úszásban és atlétikában. A kérdés csak az, valóban alkalmaznak-e doppingot a nőknél, vagy nem, vagy netán a magyar edzők felkészítési módszere elavult. Ugyanis az a helyzet, hogy a magyar nők a moszkvai olimpián mindössze 21 pontot szereztek, aranyérmet nem nyertek, míg a férfiak hétszer álltak a dobogó legfelső fokán, és 222 pontot gyűjtöttek. A nők eredménye tehát mindössze egy tizede a férfiakénak. Valami baj tehát mindenképpen van. Az OTSH most úgy próbál segíteni ezen, hogy az egyesületi pontversenyben a női versenyzők által szerzett pontok duplán számítanak. A sportvezetés ilyen irányú intézkedése azt jelzi, hogy igenis ismert, a különböző klubok nem szívesen foglalkoztatják a női szakosztályokat. Illetve kevesebb figyelmet szentelnek a nők sportjának, mint a férfiakénak. Ezért alakulhatott ki az a helyzet, hogy a lányok bizony sokkal kev°sebb sportolási lehetőség közül válogathatnak, mint a fiúk. Az edzők ugyanis elsősorban abban érdekeltek, hogy a világszínvonalhoz közeli teljesítményre képes versenyzőket neveljenek. A magyar női sportnak azonban óriási a hátránya, ezért a mestereknek kevesebb a lehetőségük és esélyük, hogy a lányokkal érjenek el nemzetközileg jelentős, tehát anyagilag is kifizetődő eredményt, mint a fiúkkal. Azt nem is említve, hogy a lányoknál közrejátszanak olyan érzelmi momentumok is, amelyeket az edzők kiszámíthatatlannak tartanak. Kevés olyan edzőnk van, mint például Ormai László, a Statisztika asztalitenisz-szakosztályánál, aki vallja, hogy sokkal könnyebb a lányokkal versenysportot csinálni, mert szorgalmasabbak, áldozatvállalóbbak a férfiaknál, és könnyebben lehet őket fanatizálni, hamarabb hisznek az edzőnek. A magyar női sport gyengeségéért sokan az edzőket teszik felelőssé, az edzők pedig azt mondják, hogy a sportorvosok beavatkozása, hathatós segítsége nélkül kilátástalan a versengés a világ legjobbjaival. Könnyű lenne most itt ellentmondó véleményeket szembeállítani: mit mond az edző, mit mond az orvos. Ugyanis a vitát egyértelműen eldöntő érveket, adatokat, tényeket egyik tábor sem tud a mérleg serpenyőjébe helyezni. Az orvosok azt mondják, szó sincs doppingról, csak néhány kirívó eset fordult elő, míg az edzők azt állítják, hogy igenis doppingolás történik, mert jó néhány pozitív eredménnyel zárult vizsgálat, valamint fegyelmi büntetések is azt jelzik, elsősorban az atlétikában, hogy a versenyzők használnak a na Az 1952-es olimpián győztes magyar úszónők: Novák Ilona, Szőke Katalin, Novák Éva és Temes Judit Verrasztó Gabriella Vezet Wilma Rudolph Rica Reinisch (NDK) világrekorddal nyerte a moszkvai olimpián a 100 méteres női hátúszás döntőjét