Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-01-10 / 2. szám
vagyok a legszebb és a legnagyobb!”) Ekkor azonban egyre többször már mint „showman” lépett a ringbe, s az esetleges vereségek sem törték meg különösebben. A legélesebb bírálatot akkor kapta, amikor a japán birkózás elismert mesterével, Inokival állt ki mérkőzni. Ali bokszkesztyűben, Inoki a padlón guggolva töltötte el a 10 menetet. Egymáshoz sem értek , a közönség és a tévénézők milliói dühöngtek. 1980-ban újból fölkorbácsolta az érzelmeket, amikor Carter elnök „különleges megbízottjaként” a moszkvai olimpia bojkottálására igyekezett rávenni az afrikai országok sportvezetőit. Nem járt sok sikerrel: a legtöbb helyen nem fogadták a „„k,j0k Julius Nyerere tanzániai elnök például kijelentette: „Nem tárgyalok jöttment ökölvívókkal!” (A miszszió kudarca véleményének átértékelésére bírta Alit, mert — Carter megrökönyödésére — így nyilatkozott: „Lehetséges, hogy rossz ügy érdekében akarnak fölhasználni. Amiket itt Afrikában hallok, egészen más fénybe állítják a bojkott kérdését. Úgy érzem, félrevezettek !”) Az idő előtt befejezett „miszszió” hatására Ali 1980 tavasza óta nem nyilatkozott külpolitikai kérdésekben. Inkább a visszatérésen törte fejét, 1980 októberében azonban leléptetéses vereséget szenvedett Holmestól. Ismerői szerint pályafutásának tulajdonképpen ez a megszégyenítő kudarc vetett véget. Pacheco így fogalmazott az International Herald Tribune hasábjain: „A fiataloknak kell öklözni. Harmincéves korig a szervezet regenerációs képessége kimeríthetetlen, az izmok fejlődnek. Harminc felett azonban megkezdődik az idegrendszer, az izmok pusztulása is ezt az ütemet meggyorsítja, ha valaki még ekkor is naponta 50 nagy erejű ütést kap a fejére. Márpedig az öklözőnek ennyivel kell számolnia. A tragédia, hogy a nagy bajnokok nem tudnak élni dicsőség nélkül. Újra és újra megpróbálják — pedig a természet ellenük játszik s bukásuk törvényszerű. Nincs esély a győzelemre. Az utca egyirányú, csak vesztésbe vezethet.” OLTVÁNYI TAMÁS A bajnok tekintete sok mindenről árulkodik a Berbicktől elszenvedett vereség után (1981) Újra megjelent, ezúttal a szerző kiadásában Végh Antal feltűnést keltő könyve, a Miért beteg a magyar futball? A változatlan szövegű kötet érdekessége, hogy az előszót Szepesi György, az MLSZ elnöke írta. Először is közöljük Végh Antal munkájának egy részletét. Ez Szepesi György szerepével foglalkozik. VÉGH ANTAL - SZEPESI GYÖRGYRŐL A magyar futball dolgairól szólva: Szepesi nevét elhallgatni szinte lehetetlen. Most nem arról van szó, hogy mint rádiótudósító kinek szimpatikus, kinek nem, és az is nyilvánvaló: Szepesi mint szpíker kiváltságos adottságokkal rendelkezik, nem kis szerepe volt annak idején abban, hogy Puskás és a magyar labdarúgás annyira népszerű lett. Szepesi akkori tevékenysége a magyar sportélet — a labdarúgás — „pozitív jelenségeként” értékelhető. Később, amint tudjuk, a labdarúgás változott. Szepesi azonban nem. Úgy tett, mintha nagy meccseket, nagy mérkőzéseket közvetítene, holott akkorra már Szepesinek nem maradt egyéb, mint a magyar futball presztízsének védelme. Szepesi György ezt meg is tette, s közben — bizonyára akaratlanul — alaposan félrevezette a közvéleményt. Eljött az idő, amikor Szepesi túljátszott mindent. Emlékszünk — ez már a táskarádió elterjedésének idejére tehető —, Szepesi két vezető csapat mérkőzését közvetítette a Népstadionból. A meccset láthattuk, és a rádióban hallgattuk Szepesi kommentárjait. Unalom és közöny a lelátókon, érdektelenség és lagymatag játék a pályán. Szepesi azonban mit sem látott ebből. Nekigyürkőzve, mintha csak a régi emlékeket idézte volna fel, izgalmas, érdekfeszítő mérkőzéssé közvetítette a semmit. És akkor megszólalt valamelyik szektorban a kórus! „Ne hazudj, Szepesi!” Vajon mit gondolhatott ekkor Szepesi György? Vajon személye elleni elfogultságnak vette a nagyon is vaskos kritikát? Felesleges vitatni, hogy Szepesi ért-e a futballhoz. Aki ilyen ihletetten, avatottan, tehetségesen közvetít, aki anyngi nagy világküzdelemnél volt jelen, aki annyi nagy sztár felejthetetlen alakítását látta a pályákon, ő ne vette volna észre, hogy mi történik a magyar futballal? Mihelyst valami látszateredmény mutatkozott, máris fortisszimóra kapcsolt, a pislákoló reményt máglyává fújta. Ha olykor józanul és szigorúan ítélkezik, már annak sincs hitele, mert maga a hangvétel aránytalan ahhoz képest, amit láthatunk. Amilyen vonzó a lelkesedése, a futballszeretete, annyira félrevezető is, most különösen, amikor pontos diagnózisra lenne szükség. Ahhoz, hogy a magyar futball ma Európában a 23 helyen áll , bizony Szepesinek is köze van! Éppen úgy, mint ahogy rész illeti őt az aranycsapat korabeli dicsőségeiből. Hol hibázott Szepesi? Ott, hogy a semmit is hajlandó volt az eszméletlenségig dicsőíteni! Mintha mindezt csak a maga kedvére tette volna az utóbbi években. Vajon mi történt volna akkor, ha Szepesi csak anynyit mond, amennyit lát? Ha nem teszi hozzá minden lagymatag mérkőzéshez a maga temperamentumát? Ha ő szól elsőnek: emberek, vigyázzunk, itt valaki becsap valakit! Félreállítják? Milyen vigasz lenne neki ma, én szóltam, zátonyra megy a hajó, figyelmeztettem. Persze amikor már kiderült, hogy nem leszünk ott a világbajnokság 16-os mezőnyében. Szepesi is hangot váltott, szólt néhány bíráló mondatot. De neki se lett volna mindegy, hogy hol, honnan közvetít. Dorogról-e, vág, akár a magyarbrazil elődöntőről. SZEPESI GYÖRGY - VÉGH ANTALRÓL íme, Szepesi György előszava-Amennyiben az olvasót meglepné — és megkérdezné —, hogy hét évvel Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című könyvének megjelenése után új kiadású kötete elé miért éppen én írom az előszót — erre szívesen válaszolok. Az író annak idején könyve lapjairól rám is lövöldözte nyilait. Ma azonban a magyar labdarúgás eresztékeiben ittott recsegő csónakjában — ha különböző módon is — egy célért ügyködünk, megpróbálunk jobb vizekre evezni. Magam az ügy érdekében visszavonultam a pálya széléről, az a megtiszteltetés ért, hogy az MLSZ elnökeként igyekezzem megtenni a megtehetőt. Végh Antal barátom viszont kivonult a pálya szélére, hogy a Mányi TK csapatának edzőjeként neveljen új fiatalokat, akikre oly nagy szükség van. Ezek után talán érthető, hogy amikor felkért arra, írjak előszót a kötethez, szívesen vállaltam. Tettem ezt annál is inkább, mert a Miért beteg a magyar futball? elvi elemzésének jó néhány tételét akkoriban is elfogadtam, s okfejtésével részben ma is egyetértek. De azért az is kiderült, mennyivel könnyebb kritizálni, mint a kivezető utat megtalálni. Sőt, ha Végh Antal olyan pesszimista képet rajzol, mint még 1979- ben is a Beteg-e még a magyar futball? című, a Rakéta Regényújságban közreadott nyilatkozatában, akkor sajnos azt kell mondani: mindaz, amire írásaiban vállalkozott — csupán szemfényvesztés. Megoldásnak ugyan két utat is javasol, de mit ér az akkor, ha — saját bevallása szerint — „mind a kettő járhatatlan”. Akkor már többre kell értékelni mindazoknak a szakembereknek, tollforgatóknak az erőfeszítését, akik még a nehéz körülmények ellenére is megpróbálnak ezen a „járhatatlan” úton milliméterenként előrelépni. Vagy mit kezdjünk a Miért beteg a magyar futball? példáival, amelyek ugyan tetszetős olvasmányok, csak a szépséghibák ne okoztak volna anynyi bosszúságot. Ugyanis nem ott, nem azzal, nem úgy és nem akkor történtek meg a dolgok, ahogyan Végh Antal leírta. Egyetlen esetet hadd ragadjak ki: a franciaországi túrán a Vasas játékosai nem kaptak Picassótól ajándékszobrokat, nem is találkoztak a Mesterrel, értelemszerűen azokat nem is dobálhatták ki a vonatablakon. Igaz viszont, hogy vendéglátóiktól kaptak értéktelen, piacon árusított filléres hamutartókat, és igaz az is, hogy azokat valóban nem hozták haza szeretteiknek. Hogy a szerző most új kiadású kötetében nem javította ki régebbi tévedéseit, azt nem annak tudom be, hogy még mindig meg van győződve igazáról, hanem inkább annak, hogy Végh Antal vállalja sportírói múltját, hatásvadász fogásaival együtt. Arra a kérdésre, hogy mi a szándéka jó néhány igazságtalanul megsértett sportemberrel , bizony nehezen tudnék választ adni. Vagy úgy gondolja, hogy most már mint labdarúgóedző velük is egy csónakban ül? Ez az elégtétel? Mint az előszó írójának, az a feladatom, hogy Végh Antal kötetének új kiadását az olvasó figyelmébe ajánljam. Hozzátéve, hogy szerintem az, aki ilyen lelkesedéssel és odaadással áll a pálya szélén, a labdarúgás ügye mellett, mint ő, az még tévedéseivel, éles bírálatával együtt is jobban szolgálja szeretett sportunkat, mint az, aki írásban vagy élőszóval csak a hibákat hajlandó felfedezni. Akkor is, ha azok labdarúgásunk létező szálkái vagy akár gerendái is ... Befejezésül csupán még anynyit: ha olyan jól forgatnám a tollat, mint Végh Antal, ezt az előszót biztosan jobban írtam volna meg. Igaz, akkor is csak — ugyanezt. VÉGH ANTAL Miért beteg a magyar futball? Miért beteg a magyar futball? (riport) 90 perc (regény) Szép volt, fiúk! (WMSza) □ 35