Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)

1982-11-28 / 48. szám

■ A hatalmas windsori parkban egy több száz éves tölgyfa mellett kilenc whiskyshordó volt felállít­va. Az amerikai Mrs. Pirie fogata elég óvatosan érkezett az első akadályhoz, azonban néhány pillanat alatt a négy ló úgy elkeveredett az üres hordók között, hogy az 1980- as világbajnokság távolról jött résztvevőjének nem volt más választása, mint feladni a versenyt és kifogni a négy­lábúakat. Egy mellettem levő angol úr megjegyezte a feleségé­nek: — Nem a lovakban volt a hiba, azok kitűnőek . .. Hogy ez a kis epizód mi­ért vált érdekessé két évvel később? Azért, mert az egyesült ál­lamokbeli fogatokba ma­gyar lovak voltak befogva, bizonyítván, hogy az óceá­non túl is milyen jó híre van lovainknak. Ezt jelzi még az is, hogy a nemzetközi hajtó­mezőny fele Magyarorszá­gon vásárolt négylábúakkal versenyez. A sportlótenyész­tésükkel a világ élvonalába tartozó angolok, svájciak, osztrákok sem szégyellnek az eredményes szereplés érde­kében magyar lovakat vásá­rolni. Érdekes, a franciák­­ nem versenyeznek idegen lovakkal (így védik sportló­tenyésztésüket), igaz, eddig nem is értek el jó eredmé­nyeket hajtó világversenyen. Fogathajtóink sorozatos sikereivel lovaik is világhí­rűek lettek, éppen ezért volt meglepő, amikor dr. Várady Jenő szövetségi kapitány az idei apeldoorni világbajnok­ságon elszenvedett veresé­günk után azt mondta: — Ha vissza akarjuk sze­rezni a világelsőségünket, akkor jól felkészült, tehetsé­ges hajtóinkat nagyon rövid időn belül nemzetközi fel­adatok megoldására is ké­pes lóanyaggal kell ellátni. Hát ez hogyan lehet? A nemzetközi mezőny fele ma­gyar lovakkal versenyez, s eközben hajtóinknak nincs megfelelő fogata? A feltett kérdés megvála­szolásához röviden be kell pillantanunk sikersport­águnk kulisszái mögé. Az év elején a sportágban körül­belül az játszódott le, mint mikor egy családban az ös­­­szetartó erő, az anya eltávo­zik. A közel egy évtizede tartó sikersorozat ugyanis nem volt a véletlen műve: na­gyon összetartó, családias közösség kellett ahhoz, hogy Bárdosék 1975 óta ne talál­janak legyőzőre világverse­nyen, no meg egy kitűnő ve­zető dr. Várady Jenő szemé­lyében, akinek irányításával a fogathajtás szekere évente menetrendszerűen szállította az aranyérmeket. Az év elején azonban az Országos Lótenyésztési Fel­ügyelőségen dolgozó Váradyt nyugdíjazták, s ezzel a nagy­szerű közösség széthullása el­kezdődött. Hirtelen kiderült, hogy az egyik legeredmé­nyesebben dolgozó sportve­zetőnk nincs is kijelölve szö­vetségi kapitánynak. S hogy ez végül is megtörtént, az egyik hetilapban megjelent a Menedzser távozik című cikknek és az azután kiala­kult ,,hangos” sajtóvissz­hangnak volt köszönhető. E­­közben azonban a sportág vezetői már megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy az agilis, a fogathajtásért min­denre képes, sok és precíz munkát követelő Várady Je­nőtől megválnak. A hajtók és a közvélemény nyomására azonban ez a búcsú nem kö­vetkezett be, a menedzsert gyorsan kinevezték szövet­ségi kapitánynak. Rangja te­hát lett, de hatalma nagyon kevés... Feladata csak a szakmai munka irányításá­ra korlátozódott, míg koráb­ban az OLF osztályvezetője­ként, ha bizonyos korlátok között is, de „sakkozhatott” a lovakkal, segítette, hogy a megfelelő képességű lovak a válogatottakhoz kerüljenek. Ez a fontos szerepe január­tól megszűnt. Ráadásul a vá­logatottak közül Bálint Mi­hálynak, Fülöp Sándornak új fogatot kellett összeállí­tania, s Juhász László kivé­telével a többi hajtó is ló­problémával küzdött. A gon­dot tovább fokozta, hogy a nemzetközi szövetség új sza­bályt hozott, amely szerint világversenyen csak öt év­nél idősebb lóval lehet in­dulni, Bárdos új fogata vi­szont négyéves lovakból állt. Mindennek az volt a kö­vetkezménye, hogy a világ­­bajnokság előtt nem került ütőképes csapat. Muity egy hónappal az indulás előtt kezdett csak dolgozni a Me­zőhegyesről kölcsönkapott fogattal, Fülöp is több lóval próbálkozott még a felkészü­lés végén is, s amire eddig még nem volt példa: Bárdos — hiába álltak jól felkészí­tett fiatal lovai az istállóban — idősebb négylábú mun­katársai mellett, egy köl­­csönlóval, Nyicsecsóval uta­zott Apeldoorba. Végül is a világbajnokságra utazó öt magyar fogat közül mind­össze az újonc Juhász Lász­ló „csapata” volt tökéletesen rendben, így aztán — igaz, a versenybírók nagyon le­pontozták versenyzőinket a bemutatásban és a díj­hajtás­ban — a második hely egy­általán nem volt a véletlen műve, sőt a felkészülés ne­hézségeit figyelembe véve, Bárdos és Juhász bravúros versenyzésének volt köszön­hető, hogy végül is két ezüst­és egy bronzéremmel térhe­tett haza csapatunk a hol­land királyi parkból. Elkeseredésre, pánikhan­gulat keltésére természete­sen még nincs ok, azonban az apeldoorni figyelmezte­tésből tanulni kell, s nagyon gyorsan rendezni a sorokat: legelőször nemzetközi fel­adatok megoldására is ké­pes lóanyaggal kell ellátni a válogatottakat. A fogathajtó szakág fényes sikerei hosszú évek óta elta­karták a másik három szak­ág gyengeségeit, és sajnos, a sportág vezetői már beletö­rődtek lovasaink sorozatos gyenge nemzetközi szereplé­sébe. Pedig, hogy egy kicsit több odafigyeléssel, nagyobb akarással, összefogással, ha­tározottabb vezetéssel men­­nyivel többre lehetne képes a díjugrató, díjlovagló és mi­litary szakág, azt jól bizo­nyította a moszkvai olimpián elért két negyedik helyezés. A sikeres olimpiai szereplés után a lovassport apraja és nagyja abban reménykedett, hogy a megfelelő helytállás további lendületet ad a munkához és például a so­káig mostohagyerekként ke­zelt militaryban lovasaink végre felzárkóznak a nem­zetközi élmezőnyhöz. Nos, kezdetben a lendü­lettel még nem volt baj. Az olimpiai ló eredmény ugyan­is sok kételkedőt meggyőzött arról, hogy a magyar ló ki­válóan alkalmas a háromna­pos versenyzésre. Mindenfé­le felhívás, központi intézke­dés nélkül a military szakág bázisa örvendetesen kiszéle­sedett, az 1981-es bajnoksá­gon például tízszer annyian indultak, mint a hetvenes évek végén. Egyetlen siker­telen EB-szereplés azonban elég volt ahhoz, hogy a szak­vezetés megvonja a bizalmat 34D

Next