Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)
1982-11-28 / 48. szám
■ A hatalmas windsori parkban egy több száz éves tölgyfa mellett kilenc whiskyshordó volt felállítva. Az amerikai Mrs. Pirie fogata elég óvatosan érkezett az első akadályhoz, azonban néhány pillanat alatt a négy ló úgy elkeveredett az üres hordók között, hogy az 1980- as világbajnokság távolról jött résztvevőjének nem volt más választása, mint feladni a versenyt és kifogni a négylábúakat. Egy mellettem levő angol úr megjegyezte a feleségének: — Nem a lovakban volt a hiba, azok kitűnőek . .. Hogy ez a kis epizód miért vált érdekessé két évvel később? Azért, mert az egyesült államokbeli fogatokba magyar lovak voltak befogva, bizonyítván, hogy az óceánon túl is milyen jó híre van lovainknak. Ezt jelzi még az is, hogy a nemzetközi hajtómezőny fele Magyarországon vásárolt négylábúakkal versenyez. A sportlótenyésztésükkel a világ élvonalába tartozó angolok, svájciak, osztrákok sem szégyellnek az eredményes szereplés érdekében magyar lovakat vásárolni. Érdekes, a franciák nem versenyeznek idegen lovakkal (így védik sportlótenyésztésüket), igaz, eddig nem is értek el jó eredményeket hajtó világversenyen. Fogathajtóink sorozatos sikereivel lovaik is világhírűek lettek, éppen ezért volt meglepő, amikor dr. Várady Jenő szövetségi kapitány az idei apeldoorni világbajnokságon elszenvedett vereségünk után azt mondta: — Ha vissza akarjuk szerezni a világelsőségünket, akkor jól felkészült, tehetséges hajtóinkat nagyon rövid időn belül nemzetközi feladatok megoldására is képes lóanyaggal kell ellátni. Hát ez hogyan lehet? A nemzetközi mezőny fele magyar lovakkal versenyez, s eközben hajtóinknak nincs megfelelő fogata? A feltett kérdés megválaszolásához röviden be kell pillantanunk sikersportágunk kulisszái mögé. Az év elején a sportágban körülbelül az játszódott le, mint mikor egy családban az összetartó erő, az anya eltávozik. A közel egy évtizede tartó sikersorozat ugyanis nem volt a véletlen műve: nagyon összetartó, családias közösség kellett ahhoz, hogy Bárdosék 1975 óta ne találjanak legyőzőre világversenyen, no meg egy kitűnő vezető dr. Várady Jenő személyében, akinek irányításával a fogathajtás szekere évente menetrendszerűen szállította az aranyérmeket. Az év elején azonban az Országos Lótenyésztési Felügyelőségen dolgozó Váradyt nyugdíjazták, s ezzel a nagyszerű közösség széthullása elkezdődött. Hirtelen kiderült, hogy az egyik legeredményesebben dolgozó sportvezetőnk nincs is kijelölve szövetségi kapitánynak. S hogy ez végül is megtörtént, az egyik hetilapban megjelent a Menedzser távozik című cikknek és az azután kialakult ,,hangos” sajtóvisszhangnak volt köszönhető. Eközben azonban a sportág vezetői már megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy az agilis, a fogathajtásért mindenre képes, sok és precíz munkát követelő Várady Jenőtől megválnak. A hajtók és a közvélemény nyomására azonban ez a búcsú nem következett be, a menedzsert gyorsan kinevezték szövetségi kapitánynak. Rangja tehát lett, de hatalma nagyon kevés... Feladata csak a szakmai munka irányítására korlátozódott, míg korábban az OLF osztályvezetőjeként, ha bizonyos korlátok között is, de „sakkozhatott” a lovakkal, segítette, hogy a megfelelő képességű lovak a válogatottakhoz kerüljenek. Ez a fontos szerepe januártól megszűnt. Ráadásul a válogatottak közül Bálint Mihálynak, Fülöp Sándornak új fogatot kellett összeállítania, s Juhász László kivételével a többi hajtó is lóproblémával küzdött. A gondot tovább fokozta, hogy a nemzetközi szövetség új szabályt hozott, amely szerint világversenyen csak öt évnél idősebb lóval lehet indulni, Bárdos új fogata viszont négyéves lovakból állt. Mindennek az volt a következménye, hogy a világbajnokság előtt nem került ütőképes csapat. Muity egy hónappal az indulás előtt kezdett csak dolgozni a Mezőhegyesről kölcsönkapott fogattal, Fülöp is több lóval próbálkozott még a felkészülés végén is, s amire eddig még nem volt példa: Bárdos — hiába álltak jól felkészített fiatal lovai az istállóban — idősebb négylábú munkatársai mellett, egy kölcsönlóval, Nyicsecsóval utazott Apeldoorba. Végül is a világbajnokságra utazó öt magyar fogat közül mindössze az újonc Juhász László „csapata” volt tökéletesen rendben, így aztán — igaz, a versenybírók nagyon lepontozták versenyzőinket a bemutatásban és a díjhajtásban — a második hely egyáltalán nem volt a véletlen műve, sőt a felkészülés nehézségeit figyelembe véve, Bárdos és Juhász bravúros versenyzésének volt köszönhető, hogy végül is két ezüstés egy bronzéremmel térhetett haza csapatunk a holland királyi parkból. Elkeseredésre, pánikhangulat keltésére természetesen még nincs ok, azonban az apeldoorni figyelmeztetésből tanulni kell, s nagyon gyorsan rendezni a sorokat: legelőször nemzetközi feladatok megoldására is képes lóanyaggal kell ellátni a válogatottakat. A fogathajtó szakág fényes sikerei hosszú évek óta eltakarták a másik három szakág gyengeségeit, és sajnos, a sportág vezetői már beletörődtek lovasaink sorozatos gyenge nemzetközi szereplésébe. Pedig, hogy egy kicsit több odafigyeléssel, nagyobb akarással, összefogással, határozottabb vezetéssel mennyivel többre lehetne képes a díjugrató, díjlovagló és military szakág, azt jól bizonyította a moszkvai olimpián elért két negyedik helyezés. A sikeres olimpiai szereplés után a lovassport apraja és nagyja abban reménykedett, hogy a megfelelő helytállás további lendületet ad a munkához és például a sokáig mostohagyerekként kezelt militaryban lovasaink végre felzárkóznak a nemzetközi élmezőnyhöz. Nos, kezdetben a lendülettel még nem volt baj. Az olimpiai ló eredmény ugyanis sok kételkedőt meggyőzött arról, hogy a magyar ló kiválóan alkalmas a háromnapos versenyzésre. Mindenféle felhívás, központi intézkedés nélkül a military szakág bázisa örvendetesen kiszélesedett, az 1981-es bajnokságon például tízszer annyian indultak, mint a hetvenes évek végén. Egyetlen sikertelen EB-szereplés azonban elég volt ahhoz, hogy a szakvezetés megvonja a bizalmat 34D