Új Tükör, 1983. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)
1983-01-16 / 3. szám
ÉRTELMISÉG, HIMLŐMK edvvel olvasgatom a Mozgó Világot. Kell ilyen folyóirat. Nem hiszem, hogy a világ abban az irányban mozog, mint az orgánum egyikmásik rovatvezetője vagy szerzője véli, de mozog, mind a világ, mind a folyóirat, s ez utóbbi sem rossz dolog egy olyan sajtóban, amelyben túl sok a dermedt és dermesztő rutin. Rokonszenvemet az sem csorbítja lényegesen, hogy az MV szépírói termékeiben túl gyakran találkozom blöffel, az esztétikai provokáció üresjárataival. Amióta világ a világ, sok művészeti újítás öltött mumus-maszkot, hogy ráijesszen hol a burzsujokra, hol némely félős funkcionáriusokra. De a folyóirat leggyakrabban nem is irodalmi alkotásaival kelt figyelmet; a politikai teóriákat lehet legjobban élvezni benne — élvezeten olykor hasznos okulást, máskor e tekintetben is pusztán szórakoztató provokáltatást értve. Bizonyos határok közt azonban ez utóbbiaknak is lehet hasznos funkciójuk. Minden új nemzedék természetes vágya, hogy a sors nyisson teret előtte. Az én nemzedékemnek megadatott, hogy 1944—45-ben lelkesítő kamaszságokat követhessen el. Tíz év sem telt el, s újabb harci sík tárult elénk, népünk bölcs atyjának politikája ellen lehetett tüntetni, majd hamarosan ismét igazi romok között sorakozhattunk fel, ki-ki ízlése szerint. De mi jutott mára azoknak, akik 45-ben még nem is éltek, s 55 körül a jó esetben is csak óvodásdalocskákban éltethették a vezérpajtást? Szórakozás a KISZ feliratú diszkókban, szexvita az ifjúsági magazinokban, meg szexpartik az ifjúsági parkokban? Nem csodálom, hogy bizalmatlanok a szülők történelemcsináló nemzedékével szemben. Ráadásul túlságosan is elterpeszkedünk a közéletben, a még idősebbekkel együtt. Hajdani érdemek, vagy csak hangoztatott érdemek címén mintha túl sok pozíció életfogytiglani latifundiumként osztatott volna szét olyanok közt, akiknek ma már csak egy része képes a kor színvonalán dolgozni, más részük rossz tegnapok rossz módszereinek eleven kövülete. A közéleti elöregedés számomra legcsattanósabb bizonyítéka az, hogy már az MV kontesztáló „fiataljainak” többsége is legalább öt-tíz évvel idősebb mondjuk ama huszonéves ifjaknál, akik három évtizeddel ezelőtt a párt központi lapjának vezető rovatait szerkeszthették ... Meg kell tehát élénkíteni a társadalom „mobilitását”. De ha nem szeretjük áltatni magunkat, be fogjuk látni, hogy mégsem lehet egy ország fővárosát tizenkét évenként szétlövetni, csak azért, hogy huszonéves írók szerkeszthessék a központi lapokat. Vagyis gyors változások e tekintetben sem várhatók. Akkor viszont legyen joguk a fiataloknak arra, hogy saját elképzelésük szerint bíráljanak egy eredményt, amelynek létrejöttében nem volt részük. Legyen joguk teoretikusan is jelezni, sőt meg is fogalmazni, hogy mit szeretnének. Ami kritikájukban jogos és a holnap felé mutat, utat fog törni magának, akár tetszik ez az apukák és anyukák nemzedékének, akár nem. Amikor viszont túl könnyedén s túl messzire lebegnek el a realitások fölé, a politikában is működő gravitáció vissza fogja kényszeríteni őket a földre. Reméljük, közveszedelmeket okozó zuhanások nélkül. Az irreális utak iránti vonzódásnak egyik oka alighanem abból fakad, hogy a mai fiatalok a 44-es vagy 55-ös helyzethez képest egy vonatkozásban szerencsések: „Helsinki szelleme” segít nekik életveszélyes kockázatok nélkül álmodozni. De a szerencsének is van hátulütője, mert egyfajta Ki mond vadabbakat? vetélkedőre biztathatja a lelkesebb ifjakat. Ezért fordulhatott elő, hogy az utóbbi években, fentebb vázolt rokonszenveim ellenére, egyszer-másszor a földi tényekre figyelmeztettem az MV egyik-másik, fellegekből prédikáló fiatalját is. Nem tetszett nekik, s ez szívük joga. De kivételesen hadd érveljek jogilag magam is: az a cikkely, amelyet a magyar állam nevében is aláírtak Helsinkiben, nemcsak az irreális csacskaságok előterjesztőire vonatkozik, hanem a magamfajta, reáliákban gondolkodó emberekre is. 1981 nyarán az MV egyik polemikus írása szigorúan megbírált jó szándékú s tehetséges dokumentarista filmrendezőket, majd elvileg kifejtette, hogy „a reformer típusú cselekvő hős” fölött eljárt az idő, „1980 nyara egészen másfajta cselekvés tanulságával szolgált mindannyiunk számára”. Mivel az esztétika lobogója alatt felléptetett politikai program lapunkat is érintette, válaszoltam a cikkre (1981. 30. sz.). Fölöttébb visszafogottan megelégedtem annak tapintatos jelzésével, hogy ez a mások nyarára kacsingató politika időszerűtlen nálunk, s egyébként sem tudjuk még, hogy „ez a nyár végül is milyen gyümölcsöket érlel”, örültem, hogy Lengyelországban a legilletékesebbek, maguk a munkások léptek föl egy csődbe jutott politikával szemben, ám gyanakodtam is, mert mögöttük egyre határozottabban bontakozott ki kétes tanácsadók és nem is kétes intézmények profilja. Ezért tartottam attól, hogy a szocializmus Lengyelországban is oly szükségszerű megújulását jó szándékú, de képzetlen emberek, s nagyon is képzett tanácsadóik felelőtlen provokációkkal veszélybe fogják sodorni, s ezzel a szocializmus nemzetközi (és magyar!) pozícióinak tartós károkat okozhatnak. Ezért kardoskodtam a sztrájkos-tüntetéses lengyel nyár utánzása helyett a széleskörűen elismert magyar kísérlet, a reformok folytatása mellett. És eljött 1981. december 13-a, annak minden ismert nemzetközi következményével együtt. Vártam, hogy a lengyel példa másolására buzdító esztéta, látva a forró lengyel nyár zúzmarás eredményeit, elgondolkodik, s kijózanodásának esetleg nyilvános tanújelét is adja. Csalódnom kellett. Forrófejű tanácsadónk most messzebb került ugyan a mától, de csak azért, hogy történelmi allegóriájában továbbra is a reformok politikájának lehetetlenségét bizonygassa. Elek Judit érdekes Martinovics-filmjét választotta trambulinnak e látványos szellemi mutatványhoz (lásd. Orosz István tanulmányát MV 1982. 12.) Mivel e lapban már túl sokat írtam Martinovicsról, s mivel esztétánk sem a történelem, sem a tévéfilm hőséhez nem ragaszkodik teóriájában, Martinovicsával nem foglalkozom. Csupán megállapítom, hogy a magyar jakobinusok sajátos átértékelésére azért volt szüksége, mert rajtuk akarta bebizonyítani, milyen gyermekded hit s milyen öntett illúzió egy értelmiségi részéről azt hinni, hogy reformokról, az ész használatáról, s más effélékről meggyőzheti ,a hatalmat”. Megállapítható tehát, hogy esztétánk változatlanul kitart a „reformer típusú cselekvő hős” időszerűtlenségének elmélete mellett, így az eszmecsere e tekintetben meddő volna. Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy „az értelmiség” és „a hatalom” sarkos szembeállítása, amely az egész tanulmányt áthatja, egy tudományos diszciplínákban jártas művelt irodalmár részéről legalábbis meglepő kiindulás. Szellemesnek tűnhet például az ilyen aforizma: „ ... észből vitathatatlanul általában több szorult az értelmiségbe, mint a hatalomba”. De ez a szellemesség pusztán játszadozás a fogalmakkal. Ha valami vitathatatlan, legfeljebb az, hogy az értelmiségi foglalkozás nem utal feltétlenül értelmességre, és viszont, a hatalomnak elég gyakran megvan a magához való „esze”. Az értekező szerint az értelmiségiből lehet „udvari tanácsos, kémikus, költő, csillagász stb . . .”, de fel sem merül nála annak a lehetősége, hogy az értelmiségi a hatalom részese is lehet. A valóságos történelemben viszont, kivált egy-két százada, alig képzelhető el hatalom az értelmiség meghatározó „esze” nélkül, sőt nem egy példa van arra, hogy „a hatalom csúcsát személyében egy vagy több értelmiségi testesíti meg. Természetesen bárki rokonszenvet érezhet azok iránt, akik „értelmiségi tevékenységükkel radikálisan összeegyeztethetetlennek tartották, hogy a mindenkori hatalom ideológusai és hűséges alattvalói legyenek”, de senki nem tagadhatja el, hogy a hatalomellenes értelmiségi ma már rendszerint hatalmon levő értelmiségiekkel áll szemben . .. S dacolásával épp egy másik — volt vagy leendő, hazai vagy külső — hatalomnak lehet akart-akaratlan ideológusa, sőt alattvalója is. Amikor Chénier, a kiváló francia értelmiségi cikkeket írt a forradalmi diktatúra szervezői ellen, egyfelől az alkotmányos monarchia, tehát az elbukó hatalom ideológusaként vitézkedett a porondon, másfelől olyan forradalmárokat támadott, akik egytől egyig nem csupán a feltörő hatalmat, hanem az értelmiség egy részét is képviselték! Vagy Saint-Just csak addig volt értelmiségi, amíg A forradalom szellemét írta, hatalom nélküli pozícióban, de megszűnt értelmiségi lenni, amikor a rettegett s szintén entellektüel Robespierre oldalán a köztársasági intézményekről rótta töredékeit? Vagy az Empiriocriticizmus Leninje még értelmiségi, de A szovjethatalom soron levő feladatainak írója már nem az? Ilyet esztétánk sem állíthat. Ha belegondol abba, hogy az 1917 utáni hatalom csúcsain szép számban értelmiségiek álltak, kivétel nélkül kimagasló értelmiségiek, mint Lenin, Szverdlov, Trockij, Lunacsarszkij, Buharin, s persze, Sztálin is, akkor be kell látnia, hogy „a hatalom” és az „értelmiség” skolasztikus szembeállítása fölött jobban eljárt az idő, mint „a reformer típusú cselekvő hős” fölött. De a történelmi tények úgy látszik, kevéssé izgatják esztétánkat Ezért történhet meg, hogy az íntranzingens értelmiségre utaló „kevés magyar példa közül” így utal Petőfire: „... a Batthyány vezette felelős magyar minisztérium megalakulása után nem sokkal, a 48—49-es forradalom felfelé ívelő szakaszában is azt írta, hogy »én erre a minisztériumra nem magamat, még a kutyámat se bíznám«”. (Petőfi egyébként eredetileg nem írta a híres félmondatot, hanem hangoztatta, mégpedig így: ......én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám”, de hát a pontosság a királyok erénye, nem az ifjú esztétáké.) A dolog persze nem olyan egyszerű, mint a cikkíró hiszi. Először is: Petőfi nem azért támadta Batthyányt, mert a gróf a hatalmat képviselte, hanem épp azért, mert szerinte nem élt elég erélyesen a hatalommal. Másodszor: később ő maga kényszerült magyarázgatni, hogy nem elkergettetni, hanem ösztönözni akarta a kormányt, s ő annak „nem ellenségei, hanem a legőszintébb barátai” közé tartozik ... Harmadszor: az ominózus kutyás hasonlatot a költő nem a forradalom „felfelé ívelő” szakaszában, hanem az egyik első válság idején, 48 májusában alkalmazta a kormányra. A forradalom csak később kezdett el felfelé ívelni, amikor az ellenforradalom provokációira válaszul Kossuth Lajos (mellesleg: értelmiségi) magához ragadta a hatalmat, s az (értelmiségiekből is álló) Honvédelmi Bizottmány élén megszervezte a forradalom nagy ellentámadását, s a honvédség sorozatos vereségeket mért az ellenségre . Görgey Artúr kémikus s más fogyatékos eszű hatalmi emberek vezénylete alatt. E felívelés kezdetén, 48 szeptemberében Petőfi Sándor — bár minden oka megvolt arra, hogy rühellje Kossuth Lajost — kiállt a radikalizálódó Kossuth mellett. Saját márciusi versét is cáfolva, melyben egyedül a márciusi ifjak tetteit ismerte el, így szólt a magyar szabadság születéséről: „ .... fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját: Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság ...” S ettől kezdve Petőfi hónapokon át, ha nem is ideológusa, mindenesetre Kossuth mellett az első számú propagandistája annak a harcnak, melyet a forradalmi kormány vezet. Hatvany már egybevette Kossuth és Petőfi szabadságharcos propagandájának némely párhuzamos helyeit — még többet is lehetne melléjük állítani, de ez fölösleges. Az a fontos, hogy ellentéteik dacára Petőfi hónapokon át támogatta Kossuth forradalmi kormányát, s magára kényszerített fegyelemmel eltekintett a nemzetet megosztó különbségektől („Most egy a lélek, egy a szív, a kar...”), mert nem volt „a mindenkori hatalomnak” ab ovo tagadója, nem volt általában hatalomellenes ámokfutó, sőt véres diktatúrát akart, s a létező forradalmi hatalmat tudta szolgálni, még sérelmeit is magába gyűrve. Aki Petőfi és a „mindenkori hatalom” viszonyát egy a költő szerint is „veszett dühben” fogant kutyás hasonlattal megvilágítottnak hiszi, vagy tudatlan e tárgyban, vagy tudatosan fantáziái: ezt a Petőfit alkotja meg magának, mert ez felel meg teóriáinak. Hirdethesse bárki a „mindenkori hatalommal” radikálisan szembenálló értelmiségi ideált, legjobb volna mégis Petőfit kikapcsolnia az ügyből. Propagálja ezt az eszmét a saját szakállára. Magyarországon ismét elég szépen tért hódított a szervilizmus. Kivált vidéken, ahol nemcsak a jó, hanem a rossz hagyományok is makacsabbak, egyik-másik intézmény, hivatal táján szinte feudális hajbókolás kapott lábra. Ilyen helyzetben még akkor is tisztelem a véleményükért kiálló fiatalokat és nem fiatalokat, ha különben nem értek egyet velük. Még inkább tudnám azonban becsülni őket, ha időrőlidőre szembesítenék véleményeiket a tényekkel, s ábránd és való összecsapásából néha önkritikus tanulságokat is levonnának, s ezeket közhírre tétetnék. FEKETE SÁNDOR