Új Tükör, 1983. július-szeptember (20. évfolyam, 27-39. szám)
1983-07-24 / 30. szám
Legyünk mecénások Egyesek számára túlságosan is magától értetődő, hogy a művészet kizárólagos mecénása az állam. Mert az, ha például valaki színházjegyet vesz, még nem nevezhető a színművészet támogatásának, ha tudomásul vesszük azt az újságírók előtt közismert tényt, hogy valamennyi zsöllye- és páholytulajdonos nehezen előkotorászott állami dotációban részesül. Nem ide tartozik ugyan, de elmondom, amit évek óta tudok: államunk minden megvásárolt tíz deka csonthoz húsz deka húst ad, minden megvásárolt rothadt karalábéhoz két fonnyadt karalábét ad. És így tovább. De a hús és a karalábé létszükségleti cikk, a művészet, a színház csupán passzió. Ideje lenne a szemléletváltásnak. Mind az egyes állampolgárok, mind az állampolgárokat csoportosító üzemek, vállalatok részéről... Ideje lenne, hogy az uralkodó osztály tagjai uralkodókhoz méltóan viselkedjenek. Hogyan? ,,A napokban jött a hír, hogy a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát nívódíját első alkalommal X. Y., a Pécsi Nemzeti Színház tagja kapta meg.” — Ezt olvastam a Magyar Nemzet valamelyik számában. Vajon „hogyan született meg a díj?” „Tavaly ősszel megkeresett a színház ügyvezető igazgatója és a szakszervezeti titkár, hogy szentesítsük a jó viszonyt, s alapítsunk díjat a színház művészeinek.” Most figyeljenek az uralkodó osztály tagjai! „Ennek fejében ők évente egyszer ingyenes előadást tartanak a mezőgazdasági kombinát dolgozói számára. Az ajánlatot elfogadtuk, s négyezer forintos díjat hoztunk létre.” Én, mint az uralkodó osztály lusta és rosszul fizetett tagja úgy döntöttem, hogy követem a példát és szintén nívódíjat hozok létre. Mezőgazdasági kombinát sajnos nem vagyok. Még azt sem tudom, hogy mekkora az évi haszna egy mezőgazdasági kombinátnak. Azt sem, hogy mekkora az évi reprezentációs kerete. De mindegy. Bármelyik magyar színház művészének hajlandó vagyok négyezer forintos nívódíjat fizetni, ha a színház ennek fejében évenként egyszer ingyenes előadást tart nekem és családomnak. Négyezer forintért. Egye fene!... Semmire sem fogom vinni az életben, a könnyelmű természetem miatt. Miből fizetek ki ekkora irdatlan összeget? Egyáltalán, miből tud így költekezni a kombinát? „— Honnan került a pénz? —” kérdezi az újságíró is. „— Az összeget a szakszervezeti bizottság költségvetéséből kalkuláltuk ki, tehát főként a tagdíjakból” — mondja a kombinát szakszervezeti bizottságának titkára. Akárhogy kalkulálom ki és be, nekem egyénileg hátrányos ez az üzlet. Négyezer forint nem kis pénz. A felénél valamivel többel már kifizethetném a lakásom egyhónapi költségét... A színház művésze jól jár az én négyezer forintommal. De mi hasznom nekem abból az évenként egy ingyen előadásból? Lehet, hogy valami rossz darabot hoznak. Rossz darabot, rossz díszleteket, rossz jelmezeket, rossz színészeket, rossz ügyelőt, rossz díszletmunkásokat ... Autóbusszal. Pécsről, ide Pestre ... De jöhet Kaposvár is. Olcsó a közlekedés! Államunk amúgy is támogatja a színházakat. Csakhogy négyezer forint mégsem csekélység. Ha én adom. Na, persze ... „Már az is kölcsönös előny, hogy a pécsiek az évi egy alkalommal nálunk tartott előadás után beszélgetnek a közönséggel.” Erre nem is gondoltam. Színészekkel amúgy is nagyon szeretek társalogni. Én ismerem a színészeket, és a színészek ismernek engem. Beszélgetés után elmehetünk a Fészek klubba is, egy kicsit iszogatni. Ismerve színészeim úri természetét, biztosra veszem, hogy fizetik a cehhemet. Már ez is kölcsönös előny . . . Döntöttem. Mecénás leszek. CSÁSZÁR ISTVÁN Ferencről, a Nizzában meghalt Lakatos Lászlóról és még tucatjával sorolhatnám azúrparti hírességeink neveit. Jókai mellőzése nem szép dolog, az Adyé pedig, akinek szép „Azúrország” szavát többször is idézi az útikönyv, „nagyon fáj...”. Hiszen ő 27 remek cikket és 6 szép verset szentelt a tájnak, melyről megjegyezte: „idevágytam mindig az azúrtenger sziklás, virágos, sugaras partjaira”, s ahol 1904-ben oly sok honfitársa volt, hogy még a borbélya is megtanult „köszönni és káromkodni Árpád nyelvén”. Imádta Napfény-országot, de meglátta árnyoldalait is: „sehol sem fogja el az embert olyan vad szomorúság, mint a gyönyörűséges kis földi paradicsomiban, hol olyan édes, békítő helyet találna a lélek, ha nem vélné hallani még a tengerzúgáson is át az aranynak... a csúfos lármáját”. S még egy sajnálatos hiány: Vence városáról szólván igazán illett volna megemlíteni a Károlyi Alapítványt. Hála az „elnök úrnak”, illetve tevékeny özvegyének, a világ sok szegény fiatalemberének ad otthont, köztük magyaroknak is, ezen a festői helyen, ahol valaha csak kiváltságos gazdagok és befutott hírességek tanyázhattak ... B. L. E. ,,Azúrország" — Ady nélkül Már volt alkalmam másutt megbírálni a Panoráma útikönyveket amiatt, hogy némileg mostohán bánnak a külhoni magyar emlékekkel. A legújabb mű, a társaihoz hasonlóan szép képekkel ékes és kecses Provence és a francia Riviéra című kötet mintha valamivel szívesebben említené azokat a magyar vonatkozású adatokat, amelyeket nem árt tudnia az új mechanizmus által meghajtott autón futó (sőt rohanó!) ifjú magyar turistáknak: szól a régi-régi (és zűrös) kapcsolatunkról az Anjou-korban, egy Nápolyi Johanna nevű bősz boszorkány árnyékában; örvendetes, hogy szó esik Illyésnek a régusse-i magyar sarjukra vonatkozó meglátásairól és Kisfaludyról Dragignan ürügyén, László Fülöpről a nizzai Chéret Múzeum kapcsán; helyes, hogy beszél a magyar zenészek mentori szerepléséről. A leghosszabb magyar vonatkozású szöveg Vasarelyt köszönti, két helyen is (124., illetve 174. old.). Külön öröm, hogy nem feledkezik meg a kalauz a cagnes-i József Attila-emléktábláról. Sajnálatos viszont, hogy a két másik emléktábláról nem esik szó! Éspedig a nizzai Angol Sétányon, 1978- ban felavatott Jókai-tábláról és az 1970-ben leleplezett Ady-tábláról a Szent György szálló falán. Tudom, túlzás lenne, ha számon kérném, hogy miért nem szól a könyvecske mondjuk a Hyéres-ben öngyilkos lett Mednyászky Cézárról, a Cannes-ban elhunyt Justh Zsigmondról, a hoszszú évekig Nizzában élt Türr Istvánról, a Riviérára menekült Molnár Azért tartózkodunk olyan szívesen a szabad természetben, mert annak nincs véleménye rólunk. (Nietzsche) Kellemetlen Oldalunk Most megadjuk Bécsnek! Olvasom az ötlet ’83 című hetilapot. (Érdemes!) A lapban található egy érdekes interjú az úgynevezett „kongresszusi turizmusról”, az Országos Idegenforgalmi Hivatal egyik főelőadójával. Olvasás közben azon töprengek, van-e túlvilág. — Nyugat-Európa nagyvárosaiban, sőt a környező szocialista országokban igen rangos kongresszusi központok vannak. Lehetünk mi konkurrenciájuk? — Bár még nincs konkrét árkalkulációnk, az elképzelésünk az, hogy a bécsi kongresszusi központ árai alá menjünk. S mert nagyon közel vagyunk egymáshoz, versenytársat jelenthetünk számukra. Nos, ha van túlvilág, akkor Deák Ferencnek most fülig ér a szája. Mert az interjúban ez is olvasható: ,,— Hogyan nyílt lehetőség erre a jelentős beruházásra? — Az osztrák szállodaépítési hitelből csíptük le azt a 220 millió schillinget, ami a költségeket fedezi.” —Ez igen! — gondolja Deák Ferenc. — Ez még annak az anglus ötletek iránt fogékony Stefi grófnak, az izgága Lajosnak, de még a minden hájjal megkent örménynek, Sina bárónak se jutott volna eszébe. Kölcsönt kérni a sógoréktól, hogy aztán kitúrjuk őket a kapott pénzből a piacról. Ez igen! Mi volt ehhez képest-'"mi passzív rezisztencia? Csak az a baj... És ettől kezdve a haza bölcse ismét olyan mélabús, mint a Tudományos Akadémia előtti szobrán. — ... csak az a baj, hogy ezeknek a XX. század vége felé élő magyaroknak, rengeteg eszük van, csak épp magukhoz való eszük nincs. Mert ha a haza sorsáról volt szó, akkor én is megírtam a húsvéti cikkemet, de a zalai birtokom termékeinek áráról bizony nem fecsegtem volna újdondászoknak ... Ezt mondaná Deák Ferenc. Már, persze, ha van túlvilág. SZÉKELY ANDRÁS HÍRA ZOLTÁN FAGYÖTRÖK Malamburra, Mezopotámia ura, amint regélik, törpe volt. Mert bántotta nagyon a magasság, kivágatta városa minden cédrusát, s a pálmák is sorra kerültek. Fagyűlölő! - mondták róla a népek, s ez nem tetszett neki. Maga is verselt, tudta hogy fák nélkül nincsenek versek. Hogyan legyen hát? összehívta országa minden tudósát, nevelni fát, mely olyan mint a többi, csak éppen nem tud nőni. Mennyi terv, hányféle szer! A pálmát végül egy óriás vitte el: Abi-mulabit, felfedezve valamit, mondjuk, a fagyötrő, törpítő ciánkálit.