Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)
1983-10-30 / 44. szám
előtt bebotló vendég, aki „föl akarja csípni”. Az időálló dramolett hervadhatatlan erénye, hogy ez a könynyed-frivol alaphelyzet a kedélyes játéktól a miniatűr sorstragédiáig széles skálán tud megszólalni, attól függően, hogy a rendező és a játszók milyen mélységekig hajlandók lehatolni a szöveg mögé, a „rejtett darabba”, az írói érzékenységgel sejtetett lelki gubancokba. Csomós és Rajhona valami egészen újat ad. A játék felszíne alatt valami nagyon valódit, nagyon igazat. Rajhona az éppen elhagyott férfi sértett hiúsága mögötti bizonytalanságot, elesettséget ábrázolja finom, elegáns iróniával. Csomós presszósnőjében csakugyan feneketlen a magány; zártsága, visszautasítása tele van elfojtásokkal, nehezen palástolt belső feszültségekkel. Nagyszerűek mindkettőjük színlelt (vagy valódi) szerepjátszásai: azok az átmenetek, amikor nem tudni pontosan, igazat mondanak-e vagy hazudnak, s csak egy-egy „szakasz” végén derül ki, hogy utólag, védekezésül próbálják szerepként beállítani korábbi föltárulkozásukat. Karinthy Ferenc egyegy tipikus férfi- és női mentalitást ruházott föl személyiségekké. Csomós és Rajhona eszményien töltik meg egyéniségükkel a szerepet. Egy önszeretetre-önzésre hajlamos férfi és egy nő voltával csaknem leszámolt nő találkozik össze a játék végén. Hogy tartósan-e? A kicsit kesernyés katarzis erről már nem beszél. (Képünkön: Csomós Mari és Rajhona Ádám.) Koltai Tamás között, egy zürichi stúdióban forgatta. Nemcsak Törökországnak, de Güneynek a portréja is élesen kirajzolódik ebből a maradandó hatású filmből. A kép, amelyet a rendező fest hazájáról, szigorúan őszinte és mélyen keserű. Egy majdnem reménytelenül elmaradott ország profilja ez, ahol az emberek gondolkodásuk földhözragadtságának, elmaradottságának, középkori előítéleteinek is rabjai. Minderről azonban — és ez már Güney portréja — szájbarágás nélkül, emberek és helyzetek izzóan drámai és magával ragadóan művészi ábrázolásában értesülünk. Egy, a népét elmaradottságában is forrón szerető, forradalmiságában is mélyen humanista gondolkodású, színészeiből csodálatos természetességet kicsaló nagy rendező szuverén tolmácsolásában. Barabás Tamás AZ ÚT (YOL) Színes török—svájci film Ez a film 1982-ben Arany Pálmát nyert a Cannes-i fesztiválon, megosztva a nagydíját Costa Gavras Eltűntnek nyilvánítva című művével. S aki látta, csak helyeselni tudja — akárcsak az Eltűntnek nyilvánítva esetében — ezt a díjazást. Megdöbbentő szépségű film Az út, miközben hallatlanul nyomasztó is. Írórendezője, Yilmaz Güney, hol szabadlábon, hol a börtönben (félreértés ne essék: nem közbűntényesként raboskodott török fegyházakban, hanem politikai fogoly volt!) készítette — egyébként Serif Gören társrendező segítségével — ezt a filmet. Némely részletet biztonságos körülmények PANELSZTORI Színes csehszlovák film A kiváló cseh rendezőnő, Vera Chytilová új filmjének minden epizódja történhetne a mi építkezéseinken is. A félig kész házakban beköltözik pokoljárása, az ott dolgozók hanyag, selejtes munkája, a gyerekkocsival csetlő-botló anyukák képe a tereprendezés előtti, sár-, szemét- és törmelékhegyes „utakon” — mindezek a pillanatképek ismerős-fantasztikus káoszt tárnak elénk. Chytilová egyetlen napot ábrázol egy prágai lakótelepen, de korántsem a már unott, közhelyes „panelproblémáról” tudósít. Ellenkezőleg. Bemutatja, hogy ebben az építkező rendetlenségben legalább a lakók igyekeznek segíteni egymáson, igyekeznek kapcsolatokat teremteni, még ha ezen szándékuk néha, az általános felfordulás miatt, másképp sül is el. A cseh rendezőnőnél a lakótelep kiindulópont, társadalomkritikus élű jelkép: az olyan „racionalizmusé”, amely csak a mennyiségi mutatót és a határidők betartását célozza meg, s ezzel törvényszerűen eredményez rossz minőséget, hanyagságot, felelőtlenséget. Így szül éppen az úgynevezett ésszerűség teljes felfordulást, ez a rendetlenség pedig olyan abszurd helyzeteket, hogy mindezt már képtelenség komolyan venni. Chytilová vérbő, nyelvöltögető humorral, szatirikusan villantja fel a legkülönbözőbb sorsú, egymás mellé verődött, s egymáson is segíteni igyekvő emberek egy napjának pillanatképeit. Feszesen, szellemesen megszerkesztett montázsaival, zaklatott képsorai Hanglemez ISTVÁN, A KIRÁLY Az idei nyár talán egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó produkciója a városligeti Királydombon bemutatott rockopera volt, az István, a király. Boldizsár Miklós drámájának felhasználásával a Szörényi—Bródy szerzőpáros végzett be újabb kitűnő munkát, melyet Koltay Gábor állított „domboldalra”. Az érdeklődéshez képest keveseknek adatott meg akkor, hogy láthassák-hallhassák az előadást. A hazai gyakorlathoz viszonyítva ezúttal imponáló gyorsasággal készült el és került a lemezboltokba a zenei anyagot tartalmazó hangfelvétel. Az album négy fejezetre tagozódik; az Örökség, az Esztergom, a Koppány vezér és az István, a király összefoglaló címekkel. A népes előadógárdában a legkiválóbb muzsikusok működtek közre. És énekhangjukkal éppen úgy jelen vannak neves színészeink — Berek Kati, Balázs Péter, Szakácsi Sándor ... —, mint ismert popsztárok: Vikidel Gyula, Victor Máté, Deák „Bill” Gyula, Nagy „Feró”, vagy éppen a Pelsőczy Lászlónak hangot kölcsönző Varga Miklós. Sokan láttak fantáziát a produkció létresegítésében, melyről film készült. Hogy az miként sikerült, csak később lesz tudható. A lemezt hallgatva viszont szinte biztos, hogy a zenén aligha múlik majd a siker. Kár, hogy a szép kiállítású borítókba — Aba Béla tervezte — nem fért bele egy „szövegkönyv”, ami korábban más, kevésbé színvonalas könnyűzenei lemezek esetében már megoldhatónak bizonyult. Látó János a kollázsok (vagy montázsok, sohase fogom megérteni a különbséget), önálló világuk van erős foltjaikkal és szembevágó színeikkel; kevésbé nyitja őket a magánmitológia kulcsa, amelyet oly szépen foglalt össze Román József; el kell mélyedni bennük, és egyedül bányászni ki a képzettársításokat, értelmezéseket. A monotípiák azonban nem csupán értelmezhetők. A Gulácsy Galéria — mivel egészen új intézmény hadd írjam le címét is: XII. Fürj utca 4/a — festők és nem is akármilyen festők közös kiállítási és árusítási helyisége. Ha úgy tetszik, kisvállalkozás; olyasmi, mint a Koller - féleként ismert grafikai munkaközösség, amely Amerigo Tot műteremházában működik a budai Várban. Akik itt társultak, azok közt sokféle irányzat követője található, Vásárhely alföldi realizmusától a párizsias szürrealizmusig. Hogy egy fedél alatt megférnek, annak egyetlen oka van: a maguk stiláris vagy közösségi csoportjában mindegyikük az elsők közé tartozik. (Képünkön a Zsennyei homokfutó) Székely András _LI1 glott ajánlat tal egyszerre nyújt üdítő-nevettető és megrendítő moziélményt. Csemege az ilyen film a kortárs filmművészetben. Eszéki Erzsébet Kiállítás BÁLINT ENDRE MONOTÍPIÁI Gulácsy Galéria Bálint Endre monotípiái, ahogy mondani szokták, nem ismeretlenek a közönség számára, de a magam részéről mindig szívesen találkozom velük újra meg újra, és — természetes emberi dolog — ezért úgy hiszem, hogy más is hasonlóképp „viszonyul” Bálint grafikáihoz, amelyek mások, mint a festmények, és mások, mint VAJDA LAJOS-EMLÉKKIÁLLÍTÁS Zalaegerszeg, Zsinagóga Városi hangverseny- és kiállítóteremnek nevezik a Vajda Lajos festőművész születésének hetvenötödik évfordulója alkalmából szülővárosában rendezett áttekintő emlékkiállítás helyszínét, de minden zalai jobban ismeri zsinagógaként. Ezt a jellegzetes épületet a józanul felfogott érdek és a lelkes ügyszeretet egyként formálta a művészetek meghitt hajlékává. Talán egyik szerepkörében sem igazán kifogástalan, de oly bensőséges és ünnepélyes, hogy az első percben megragadja az oda belépő figyelmét. Ide kell jegyeznem tervezője, a mesterségét kitűnően értő fiatal építész nevét: Pelényi Gyuláét. Vajda Lajos festményei és főként rajzai különösképp otthon vannak ebben a rendet, tisztaságot, zsidó és szerb misztikát sugárzó és sugalló környezetben, meg is töltik a maguk tragikusan nyugtalan szellemével. Csaknem teljes áttekintést ad Vajda életművéről az egerszegi kiállítás, jól mutatva be a 33 esztendőre kiszabott élet utolsó termését, a zsidótörvény, a háború és a tbc veszélyeinek közvetlen közelében utolsó erőfeszítésével készített nagy rajzokat. A szabadjára engedett szürke és fekete vonaláradásoktól, foltoktól és struktúrává szerveződő halmazokból a világ riasztó képe bontakozik ki. Egyszerre érzékletes és elvont jelek Vajda kompozíciói, mint sok ezer évvel korábbi őseink sziklába karcolt-rajzolt üzenetei. Hová vezettek volna ezek a tárgytalannak látszó, mégis az életre utaló rajzok? Formakísérletek csupán? De hát van csak formakísérlet ott, □ 3