Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)

1987-01-18 / 3. szám

Leláncolt Prométheusz „Tisztelt Doktornő! Tízéves háza­sak vagyunk. Van két szép kis­fiúnk, lakásunk, kocsink, telkünk, csak nyugalmunk nincs. Feleségem, akit szerelemből vettem el, hirte­len, békétlen természetű, önmagán nem, csak rajtam és a gyerekeken tud uralkodni. Állandóan rágja a májaimat. Mindig kitalál valamit, amivel felmérgesít, s amikor dühös leszek, már én sem vagyok ura a gondolataimnak, szavaimnak. Csú­nya veszekedések dúlnak köztünk mindennap. Apróságokon ugrunk össze. Haragtartók nem vagyunk, de a gyerekek ezt nem tudhatják, és nem érthetik, hogy vannak a há­zastársak között olyan dolgok is, amik minden egyenetlenséget ké­pesek kisimítani, ők csak azt lát­ják és hallják, hogy mi örökké ve­szekszünk, ez biztosan nem tesz jót nekik. Nem szeretném, ha ők is — felnőttként — ilyen családi életet élnének, mint amilyenhez mi adjuk nekik a példát. Elválni nem aka­rok, de úgy érzem, nem bírom már sokáig ezt az áldatlan állapotot. Ide vagyok láncolva a családomhoz, sze­retem is őket, de azt nem bírom el­viselni, hogy nap mint nap ebben a forró katlanban éljek. Mit tehet­nék?” A görög mitológia egyik titánja ellopta az istenektől a tüzet az em­berek számára. Zeusz, a főisten egy kietlen tájon a sziklához lán­col­tatta, s büntetését azzal tetézte, hogy mindig újra növő máját sas­keselyű rágta. Prométheuszt, az em­beriség egyik legnagyobb jótevője­ként tisztelte az ókor, és alakja szimbólummá vált. A házasság megannyi Promé­­theusz-utódot láncol párjához, aki „rágja a máját”. Az együttélés, az egymáshoz való alkalmazkodás nem mindig örömteli állapot. A tűz az egymás iránt érzett szeretet és sze­relem szimbóluma is lehetne. En­nek a tűznek birtoklásáért, újra­élesztéséért sokan áldozták már a kényelmüket, szabadságukat, mióta világ a világ. A tűz azonban előbb­­utóbb már nem lobog olyan emész­tő lánggal, mint amikor kigyulladt két ember között. Pislákol, el-elal­­szik, újraéledve perzsel, van, akit megpörköl, de olyan is akad, aki mégis megfagy mellette. Az egymást választók, sokszor a szülők akarata ellenére — „az iste­nek háta mögött” — szövetkeznek hosszabb-rövidebb időre. A házas­ság sokszor két eltérő neveltetésű és karakterű ember alkalmazkodási próbája. Napjainkban egyre kevés­bé sikerül a hosszú távú alkalmaz­kodás. A házasság hétköznapjai gyakran kikezdik az ember idegeit. Nem biztos, hogy a társ egyben mindenben jó partner is. A gyere­kek sem mindig szívet melengető örömforrások. Ma egyre gyakorib­bá válik, hogy a családi háborúsá­gok a gyermekek szeme láttá­ra, fü­le hallatára zajlanak. Ebben nagy szerepe van a modern lakások zárt tereinek, ahonnan nehéz a gyerme­ket eltávolítani, az udvarra küldeni — főleg, ha nincs is udvar —, amíg a szülők vitáznak. Nem írta meg, hogy konkrétan mi is a baj, miért is olyan feszült az otthoni légkör. Minden apróság kihozza önöket már a béketűrés­ből — de azt hiszem, hogy ezek a „semmiségek” valamilyen lényeget takaró funkciót töltenek be. Bizto­san van kettőjük között olyan jelen­tősebb ok, amelynek szerepe van abban, hogy a legkisebb ingerre is nagy és indulatig fokozódó reakció keletkezik. Mit is lehetne tenni, hogy oldódjék feszültségük és ne állandó robbanások, apró petárdák zaklassák életüket? Azt hiszem, egyszer le kellene ülniük egymás­sal, és önmagukkal is szembenézve bátran feltárni a lehetséges okokat, amelyek igazából mérgezik házas­ságukat. Nem könnyű az embernek önma­gával szembenézni, és a másik előtt is leleplezni azt, amit — esetleg — az ember önmagának sem akar be­vallani. Vállalnia kellene, hogy tü­relmesen kérdez, és a kérdéseikre kapott válaszokat is új kérdések feltevésére hasznosí­tja. A karakter­beli eltérések nyilván kapcsolatuk elején is megvoltak már, bár lehet, hogy az egymás iránti érzelem sok tulajdonságot elfedett. Az érzelem torzítja a tudatot, de ez nem csak pozitív érzelem esetén igaz. A sok válás igazi eredete talán éppen abban rejlik, hogy a házas­társak nem tudják elfogadni — egy idő után — párjukat olyannak, amilyen ő a valóságban. Igazságot tenni két ember között nehéz lenne úgy, hogy az ember csak az egyik felet hallgatja meg. S nem is más­nak kell megoldania két ember problémáját. Az őszinte szó, az egy­más megértésére való törekvés, az önlegyőzést is magába foglaló al­kalmazkodás kulcsfontosságú esz­köze a két ember békés egymás mellett élésének. Az egysejtűből so­ha nem fejlődhetett volna olyan be­nyúlt élőlény, mint amilyen az ember, ha nem tanult volna meg a környezeten kívül egymáshoz is al­kalmazkodni. DR. LUX ELVIRA A Déli pályaudvaron vár­tam a vonat indulását és közben az ablakon át a sínek között sétáló var­júkat figyeltem. Szorgalmasan keresgéltek, néha felcsíptek va­lamit, talán egy kenyérdarabkát vagy kiflivéget, amit szórakozot­tan elhajított valaki. Egy jókora almacsutkán ketten is hajba kap­tak. Egyszerre vágtak feléje nagy fekete csőrükkel. Egyikük a jobb sarkát csípte meg, a má­sik a bal felébe kapaszkodott és ezzel furcsa kötélhúzás kezdő­dött a két madár között. Ide-oda topogtak, erőlködtek, húzták vol­na maguk felé a csutkát, de se­hogy sem bírtak egymással. Ha az egyik előbbre kényszerült, megfeszítette minden erejét és visszahúzta a másikat, míg csak egyszer az ügyetlenebb csőréből ki nem csúszott a csutka vége. Ez váratlan fordulat volt. Egy pillanatra mindketten hátratán­­torodtak, szárnyukkal egyensú­lyozták magukat, azután a sze- Szállnak a varjak rencsésebb gyorsan fellibbent a közeli tartóoszlopra, és zsákmá­nyát még mindig a csőrében tart­va visszanézett a másikra. Mint­ha csak mulatott volna magá­ban. Kíváncsi voltam, ennyiben marad-e a dolog, de a vonat el­indult, és így már soha nem tud­hatom meg, vajon a hoppon ma­radt fekete legény visszakövetel­­te-e legalább felerészben megér­demelt jussát vagy beletörődött a megváltoztathatatlanba. Október derekán, november elején, amikor az első hűvös, kö­dös napok ránk köszöntenek, a mindig elegáns, feketébe öltözött vetési varjak egyszerre csak megjelennek a fővárosban. A Gellérthegyen, a Ligetben, a Vérmezőn és a pályaudvarokon, mindenütt, ahol táplálékot re­mélhetnek. Ezzel együtt megin­dul a varjúhúzás is Budapest felett. Alig kezd világosodni, a fekete madarak százai, ezrei re­pülnek magasan a város felett, csapat csapat után, mintha csak egy soha ki nem ürülő mesebeli zsákból öntenék őket. Aztán, ha vonattal utazunk valahová, mondjuk Hatvan vagy Szolnok felé, ott látjuk a csapongó var­júfelhőket a földeken és az ál­lomások környékén. Százával ül­dögélnek a zúzmarától fehér akácfákon, az elárvult szőlőka­rókon, sétálnak megfontolt lép­tekkel a sárguló réten vagy a friss porhóban eleség után ku­tatva. A téli varjúcsapatokat nézve mindig elgondolkozom rajta, mit is találhat a szűkös időkben ez a seregnyi madár. A hazai fész­kelő állomány a becslések sze­rint több mint százhúszezer párt számlál, de hozzájuk telente még azok az óriási csapatok társul­nak, amelyek minden ősszel me­netrendszerűen érkeznek a Szov­jetunió nyugati tájairól, hogy a Kárpát-medencében töltsék a té­li hónapokat. Ezt a valószínűleg századokra vagy még távolabbra visszanyúló rendszeres vonulást az újabb időkből számos gyűrűs példány igazolja. A „Moszkva” feliratú alumíniumkarikákat a nagy ukrajnai vetési varjútele­­peken erősítették a fészekben ülő fiókák csüdjére, és a felnö­vekedett madarak ősszel onnét érkeztek az alföldi legelőkre és a Dunántúlra. A vetési varjú mindenevő ma­dár, azaz növényi és állati ere­detű táplálékot egyaránt fogyaszt. Felszedi a tarlókon maradt ku­koricát, de az ott talált rovaro­kat is. Kemény csőrével nyakon csípi a föld alatti rejtekét köny­­nyelműen elhagyó pockot, de nem veti meg a dögöt sem. Az őszi hónapokban nincs is baj a táplálékkal, de amikor beköszönt az igazi tél, és vastag hótakaró borítja a határt, ugyancsak ne­héz a körülbelül félkilónyi varjú­testet legalább úgy-ahogy jólla­katni. Nem véletlen, hogy télen a legtöbb vetési varjút a vasúti állomások közelében, forgalmas utak mentén, falvakban, váro­sokban figyelhetjük meg, hiszen ezeken a helyeken juthatnak leg­könnyebben hasznosítható hulla­dékhoz. Óvatos, de amellett okos ma­darak a vetési varjak. Legutóbb a Margitszigeten járva kenyér­­héjdarabkákkal próbáltam ked­veskedni nekik. Amikor az első adagot feléjük hajítottam, ijed­ten szárnyra kelt valamennyi, de távolabbról visszanézve észrevet­tem, hogy azért nem menekültek messzire, és már javában vesze­kednek a váratlan ajándékon. Megint közelebb mentem és né­hány próbálkozás után gyorsan rájöttek arra, hogy nem aka­rom bántani őket. Egy óra múl­va már egészen jó barátok vol­tunk. Félkörben álltak a fagyos fűben, és a szükséges óvatosság diktálta távolságot megtartva szé­pen megvárták, amint elhajítom a kenyérhéjdarabkákat. Aztán ahogy én húzódtam hátrafelé, ők jöttek előre, egyre gyorsuló lép­tekkel, fél szemmel már nem is engem, hanem a szomszédot, a konkurenciát figyelve. Amikor a csemege szinte pillanatok alatt elfogyott, újra kezdtük a játékot. Egészen addig, míg csak ki nem ürült a magammal hozott nagy papírzacskó. Amikor, most már végleg, elmentem onnét, némi lel­­kiismeret-furdalást éreztem. Mert a varjak ott maradtak. Türel­mesen álldogáltak a fűben, va­lamennyien felém néztek és vár­ták a további falatokat. De saj­nos, azt, hogy a zacskó — még a legnagyobb is — mindig kiürül egyszer, bármilyen okos mada­rak is különben, nem tudtam ne­kik megmagyarázni. SCHMIDT EGON 44 □

Next