Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
1987-03-08 / 10. szám
Ficánkolás RÁDIÓJEGYZET Pszichodrill Béres Attila rádiókomédiája Rendező: Varsányi Anikó. Dramaturg: Vágó Péter Szereplők: Szabó Éva, Kézdy György, Kállai Ilona, Szerémi Zoltán, Málnay Zsuzsa, Velenczey István, Gáy Györgyi. Az ember befolyásolható. Meghallgatván ezt a rádiókomédiát, fölöttébb jó kedvem kerekedett. Ebből is következik, menynyire nem mindegy, mi befolyásol bennünket. És az sem, hogy kicsoda. Mert minek is hallgatnám el: Béres Attila igazán közkedvelt kollégánk itt a lapnál, már csak eredeti humora miatt is. Amiből, szerencsére, azért jut az írásaiba is. Ez a kis komédiája például nem szűkölködött szellemesen megragadott helyzetekben és ötletesen elővezetett diskurzusokban. Ami egymagában is indokolja, milyen méltánytalan lenne hallgatnunk erről a jóízűen humoros játékról csak azért, mert egy szerkesztőségi társunk követte el. Ha untatott vagy fárasztott volna, talán megfeledkeznék a bemutatóról. Hogy így adjam értésre: „Asszonyom, szóltam én a levesről egy szót is?!” De hát nem csupán mulattam, szinte észrevétlen okultam is. Kezdetben tartottam tőle, hogy a szerző — legalább lélekben annyira ifjan — a fiataloknak, a házba egy ismeretlen lányt bekvártélyozó tizennyolc évesnek ad majd igazat. Aztán attól aggódtam, hogy a másik oldalra áll, ami megint csak nem lett volna ínyemre. Ám Béres Attilánk valóságos bölcs: nekem, a hallgatónak, adott igazat, ami alighanem a legjobb fogás minden tanácstalan szerző részéről. De félre a tréfával. Mert az, hogy enyhe malíciával kezeli az ifjak megveszekedett „tudományosságát” és szüleik bősz ellenállását is, józan életismeretre vall. És ősrégi receptre, amely mindig beválik. Nevetve még saját balgaságunkkal is szembe merünk nézni. A Pszichodrill — amit nevezett ifjak „föltalálnak” és föltálalnak — az önismeret gyakorlatias elsajátítása, humortalan egy eljárás. Csak a bemutatása kacagtató. Hát akkor . .. ? Varsányi Anikó hibátlanul mozgatta színészeit, ezért pontosan láttuk, mi történik ebben a mulatságosan ismerős családban, amelynek minden egyes tagja valamelyes karaktert mutat. Főleg Kézdy György apa és Kállai Ilona nagyifigurája. De nyilvánvaló volt: minden közreműködő élvezettel ficánkolt a komédiában. Még a dramaturg is, hiszen a szerzőt is űberolva komédiázik rádióújságbeli beharangozójában. Kell-e súlyosabb bűnjel szerzőnk „elmarasztalására”? BALOG JÁNOS 30 □ Ugyanaz egészen másként? HORVÁTH ÁDÁM A TÉVÉOPERA-RENDEZÉSRŐL A Magyar Televízió zenei műhelyei idestova huszonegy éve minden esztendőben részt vesznek a szakma legjelentősebb nemzetközi seregszemléjén, a francia tengerparton, Cannes-ban megrendezett MIDEM-en. Könnyűzenei felvételekkel, koncertműsorokkal, képernyőre alkalmazott klasszikus és modern operákkal. Az idei MIDEM-en Horváth Ádám, a televízió egyik legsokoldalúbb rendezője is részt vett, Bánki Lászlóval, a Tv zenés színházának „igazgatójával” együtt. (Horváth Ádám közel három évtizede dolgozik a Szabadság téren, felváltva rendez tévéjátékokat és operafilmeket, riportműsorokat és portréfilmeket, zenei és prózai összeállításokat.) — Huszadik tévéoperámat, Verdi Rigolettóját, illetve annak húszperces részletét mutattuk be a „MIDEm-classic” elnevezésű kategóriában — mondja. — Első ízben jártam ezen a zenei parádén, amelyen a világ legnagyobb televíziós társaságainak zenei szakemberei tekintik meg a legfrissebb választékot, illetve annak egy-egy húszperces „mustráját”, és ha tetszett, úgy megrendelik a bemutatókópiát a teljes produkcióról. Ezt követik aztán — tetszet esetén — az üzleti tárgyalások. Azt dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy a mi Rigolettónk sikert aratott, de „kötésekről”, a dolog természete miatt, még nem számolhatok be. — Milyen zenei előképzettséggel rendelkezik az operarendezéshez? — Gyermekkoromban zongorázni tanultam, szüleim gyakran vittek el az Operaházba, jóval később pedig hosszú éveken át a Landler Jenő Járműjavító férfikarának kórusvezetője voltam. Nem kisebb elődömtől vettem át ezt a munkát, mint Ádám Jenő tanár úrtól. — Van lényeges különbség egy opera színpadra, illetve képernyőre állítása között? — De mennyire! Egy operaelőadás, némi túlzással, hasonlatos a cirkuszhoz. A közönség szinte ugyanúgy izgul: sikerül-e a szereplőnek aznap este is hibátlanul kiénekelnie a magas „c”-t, mint a cirkuszi kötéltáncosnak kecsesen, megingás nélkü végiglibegnie a dróton. A televíziónéző megköveteli a cselekmény logikus felépítését és a látványosságot. Ezért a zenét és az éneket előzetesen hangversenyteremben vagy a rádió 6-os stúdiójában rögzítjük, és az egyes részeket — ha erre szükség van — többször is megismételjük, így a szereplőknek a kamerák előtt ugyan „szabályosan” énekelniük is kell, de nem olyan intenzitással, mint a hangfelvételeken, így több erejük, nagyobb lehetőségük nyílik magára az alakításra, az átélt színészi játékra. — De nem könnyű ám szinkronban lenni a hangszórókból áradó énekhangjukkal! — így van. Már csak azért sem. Hatvanas évek Értetlenül olvasok mostanában sajtóvitákat holmi „nagy generációról”, meglétéről, nemlétéről; döbbenten értesülök arról, hogy nemzedéki meghatározó lehet egy bizonyos lipótvárosi utcában rendszeresített rendezvények látogatása vagy nem látogatása; meg hogy mai negyvenes, vezető értelmiségiek nemzedéktudatához hozzátartozhat, hogy élénken emlékeznek a mostanság magánkereskedést folytató egykori társuk által kiosztott, ugyancsak egykori pofonokra. Értem hát a tévé nemrég sugárzott, s végre a témáról nem mellébeszélő nemzedéki műsorában, a Csoportképben megszólaló politológus aggályát. Ne tukmálja rá a hatvanas évek egykor ifjú generációja a maga hamis mítoszát a mára! Csakhogy én a hatvanas évek valódi továbbsugárzását nem álmítoszokban, álvitákban, történelemhamisító önigazolásokban érem tetten igazán. Hanem mindennapjaink nagyon is megfogható valóságában. Ha a tévé-dokumentumfilm a zenével, jelesen a régi Illésékkel kezdte, hadd kezdjem én is velük. A hetvenes évek elején, induló tanárként én keltettem csodálkozást „kölykeimben” avval, hogy akárcsak ők, magam is nagyon szerettem Illéséket, Koncz Zsuzsát. A nyolcvanas évek derekán aztán én ámultam, hogy akkori egyetemisták egy csoportja, nagyon megcsalatva érezvén magát (vagy talán csak korábban vélve javíthatónak a világot a kelleténél?), mindenesetre halk szomorúsággal énekelni kezdte Illés—Bródy és — aki halhatatlanná tette — Koncz Zsuzsa gyönyörű dalát: „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa ...” Fél éve aztán, hogy a tévé hozta a művésznő koncertjét a Kertészeti Egyetemről, már nem is csodálkoztam a huszonévesek meg a még fiatalabbaknak tűnők gyertyafényes ovációján, kivált e közösen énekelt szám után, amelyet egy ott kapott pazar csokorból kivett két sárga rózsaszállal a kezében adott elő. Csak meghatottan vettem megint tudomásul, hogy az ige újra és újra megfogan. Ez lenne hát a nem létező nemzedék nem létező titkainak a kiárusítása? Okom van feltételezni, hogy az ugyane korosztályhoz tartozó politológus sem így gondolta. És nem hamis mítoszok kiárusításáról szóltak a további nyilatkozók sem. Sőt, arról sem, hogy amaz években itt volt már a Kánaán, mert dehogy volt itt! Hanem — miről is? Az olvasó számára közömbös lehet, ám ha nem kívánok magam is beállni a valóban hamis portékákkal üzérkedők közé, meg kell mondanom: a műsorban szóhoz jutó Kamocsay Ildikó vagy Spíró György nevét nem könyvborítókról ismertem meg legelébb, és Földes László (Hobó) nem megtűrt, majd „befogadott” koncertekről vagy lemezborítókról lett az ismerősöm, hanem — és ez volt a mostani tévéműsor tulajdonképpeni alapja — a hatvanas években is ültek — ültünk — néhányan, vagy mondjuk inkább: nagyon sok százan a pesti bölcsészkaron. Abból a „szépreményű” nemzedékből, amely — Kamocsayt és Spirót idézve — tíz-tizenkét évesen élte meg ötvenhatot. Akinek — a megélt kataklizma folytán korán élőknek — a számára, mint hallhattuk, a társadalmi formációk viszonylagossága hamarosan kiviláglott. Akik — mint Földes is — egyidősek avval a szabadsággal, amelyről csakhamar kiderült, hogy nem valami egyszer odaítélt és örökre szóló járandóság, hanem igencsak romlékony és veszendő lehet, s amelyről csakhamar beigazolódtak az — úgy látszik, mindenfajta szabadságra érvényes — goethes szavak: „szabadság, élet nem jár, csak azoknak, kiknek naponta kell kivívniuk”. Mert ez a nemzedék is csak így juthatott, csak így jutott előbbre. A ma negyvenesztendős és harmadik köteténél tartó írónő is, aki ötvenhat meglétében elásott, bűzlő kutyát vélvén, kerülte annak kihantolását, amíg rá nem jött, hogy alkotói léte számára e kényelmetlen munka elvégzése nélkülözhetetlen. S igaza van akkor is, ha irritálhat kép- és fogalomzavartól nem mentes hasonlata, és akkor is, ha jól tudjuk.