Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)

1987-03-08 / 10. szám

Ficánkolás RÁDIÓJEGYZET Pszichodrill Béres Attila rádiókomédiája Rendező: Varsányi Anikó. Dramaturg: Vágó Péter Szereplők: Szabó Éva, Kézdy György, Kállai Ilona, Szerémi Zoltán, Málnay Zsuzsa, Velenczey István, Gáy Györgyi. A­z ember befolyásolható. Meg­­hallgatván ezt a rádiókomé­diát, fölöttébb jó kedvem ke­rekedett. Ebből is következik, meny­nyire nem mindegy, mi befolyásol bennünket. És az sem, hogy kicsoda. Mert minek is hallgatnám el: Béres Attila igazán közkedvelt kollégánk itt a lapnál, már csak eredeti humo­ra miatt is. Amiből, szerencsére, azért jut az írásaiba is. Ez a kis ko­médiája például nem szűkölködött szellemesen megragadott helyzetek­ben és ötletesen elővezetett diskur­zusokban. Ami egymagában is indo­kolja, milyen méltánytalan lenne hallgatnunk erről a jóízűen humoros játékról csak azért, mert egy szer­kesztőségi társunk követte el. Ha untatott vagy fárasztott volna, talán megfeledkeznék a bemutatóról. Hogy így adjam értésre: „Asszonyom, szóltam én a levesről egy szót is?!” De hát nem csupán mulattam, szinte észrevétlen okultam is. Kez­detben tartottam tőle, hogy a szer­ző — legalább lélekben annyira if­jan — a fiataloknak, a házba egy is­meretlen lányt bekvártélyozó tizen­nyolc évesnek ad majd igazat. Az­tán attól aggódtam, hogy a másik oldalra áll, ami megint csak nem lett volna ínyemre. Ám Béres Atti­lánk valóságos bölcs: nekem, a hall­gatónak, adott igazat, ami alighanem a legjobb fogás minden tanácstalan szerző részéről. De félre a tréfával. Mert az, hogy enyhe malíciával kezeli az ifjak megveszekedett „tudományosságát” és szüleik bősz ellenállását is, józan életismeretre vall. És ősrégi recept­re, amely mindig beválik. Nevetve még saját balgaságunkkal is szembe merünk nézni. A Pszichodrill — amit nevezett ifjak „föltalálnak” és föl­tálalnak — az önismeret gyakorla­tias elsajátítása, humortalan egy el­járás. Csak a bemutatása kacagtató. Hát akkor . .. ? Varsányi Anikó hibátlanul moz­gatta színészeit, ezért pontosan lát­tuk, mi történik ebben a mulatságo­san ismerős családban, amelynek minden egyes tagja valamelyes ka­raktert mutat. Főleg Kézdy György apa­ és Kállai Ilona nagyifigurája. De nyilvánvaló volt: minden közre­működő élvezettel ficánkolt a ko­médiában. Még a dramaturg is, hi­szen a szerzőt is űberolva komédiá­­zik rádióújságbeli beharangozójá­­ban. Kell-e súlyosabb bűnjel szer­zőnk „elmarasztalására”? BALOG JÁNOS 30 □ Ugyanaz egészen másként? HORVÁTH ÁDÁM A TÉVÉOPERA-RENDEZÉSRŐL A Magyar Televízió zenei mű­helyei idestova huszonegy éve minden esztendőben részt vesznek a szakma legjelentősebb nemzetközi seregszemléjén, a fran­cia tengerparton, Cannes-ban meg­rendezett MIDEM-en. Könnyűzenei felvételekkel, koncertműsorokkal, képernyőre alkalmazott klasszikus és modern operákkal. Az idei MIDEM-en Horváth Ádám, a televízió egyik legsokoldalúbb rendezője is részt vett, Bánki László­val, a Tv zenés színházának „igaz­gatójával” együtt. (Horváth Ádám közel három évtizede dolgozik a Sza­badság téren, felváltva rendez tévé­játékokat és operafilmeket, riport­műsorokat és portréfilmeket, zenei és prózai összeállításokat.) — Huszadik tévéoperámat, Verdi Rigolettóját, illetve annak húszper­ces részletét mutattuk be a „MI­­DEm-classic” elnevezésű kategóriá­ban — mondja. — Első ízben jár­tam ezen a zenei parádén, amelyen a világ legnagyobb televíziós társa­ságainak zenei szakemberei tekin­tik meg a legfrissebb választékot, il­letve annak egy-egy húszperces „mustráját”, és ha tetszett, úgy meg­rendelik a bemutatókópiát a teljes produkcióról. Ezt követik aztán — tetszet esetén — az üzleti tárgyalá­sok. Azt dicsekvés nélkül elmond­hatom, hogy a mi Rigolettónk si­kert aratott, de „kötésekről”, a do­log természete miatt, még nem szá­molhatok be. — Milyen zenei előképzettséggel rendelkezik az operarendezéshez? — Gyermekkoromban zongorázni tanultam, szüleim gyakran vittek el az Operaházba, jóval később pe­dig hosszú éveken át a Landler Je­nő Járműjavító férfikarának kórus­­vezetője voltam. Nem kisebb elődöm­től vettem át ezt a munkát, mint Ádám Jenő tanár úrtól. — Van lényeges különbség egy opera színpadra, illetve képernyőre állítása között? — De mennyire! Egy operaelőadás, némi túlzással, hasonlatos a cirkusz­hoz. A közönség szinte ugyanúgy iz­gul: sikerül-e a szereplőnek aznap este is hibátlanul kiénekelnie a ma­gas „c”-t, mint a cirkuszi kötéltán­cosnak kecsesen, megingás nélkü vé­giglibegnie a dróton. A televízió­­néző megköveteli a cselekmény lo­gikus felépítését és a látványosságot. Ezért a zenét és az éneket előzete­sen hangversenyteremben vagy a rádió 6-os stúdiójában rögzítjük, és az egyes részeket — ha erre szük­ség van — többször is megismétel­jük, így a szereplőknek a kamerák előtt ugyan „szabályosan” énekel­niük is kell, de nem olyan intenzi­tással, mint a hangfelvételeken, így több erejük, nagyobb lehetőségük nyílik magára az alakításra, az átélt színészi játékra. — De nem könnyű ám szinkron­ban lenni a hangszórókból áradó énekhangjukkal! — így van. Már csak azért sem. Hatvanas évek Értetlenül olvasok mostanában saj­tóvitákat holmi „nagy generációról”, meglétéről, nemlétéről; döbbenten értesülök arról, hogy nemzedéki meghatározó lehet egy bizonyos li­pótvárosi utcában rendszeresített rendezvények látogatása vagy nem látogatása; meg hogy mai negyve­nes, vezető értelmiségiek nemzedék­tudatához hozzátartozhat, hogy élén­ken emlékeznek a mostanság ma­gánkereskedést folytató egykori tár­suk által kiosztott, ugyancsak egyko­ri pofonokra. Értem hát a tévé nem­rég sugárzott, s végre a témáról nem mellébeszélő nemzedéki műsorában, a Csoportképben megszólaló polito­lógus aggályát. Ne tukmálja rá a hatvanas évek egykor ifjú generá­ciója a maga hamis mítoszát a mára! Csakhogy én a hatvanas évek va­lódi továbbsugárzását nem álmíto­szokban, álvitákban, történelemha­misító önigazolásokban érem tetten igazán. Hanem mindennapjaink na­gyon is megfogható valóságában. Ha a tévé-dokumentumfilm a zenével, jelesen a régi Illésékkel kezdte, hadd kezdjem én is velük. A hetvenes évek elején, induló tanárként én keltet­tem csodálkozást „kölykeimben” av­val, hogy akárcsak ők, magam is nagyon szerettem Illéséket, Koncz Zsuzsát. A nyolcvanas évek derekán aztán én ámultam, hogy akkori egyetemisták egy csoportja, nagyon megcsalatva érezvén magát (vagy talán csak korábban vélve javítha­tónak a világot a kelleténél?), min­denesetre halk szomorúsággal éne­kelni kezdte Illés—Bródy és — aki halhatatlanná tette — Koncz Zsuzsa gyönyörű dalát: „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa ...” Fél éve aztán, hogy a tévé hozta a mű­vésznő koncertjét a Kertészeti Egye­temről, már nem is csodálkoztam a huszonévesek meg a még fiatalab­baknak tűnők gyertyafényes ováció­ján, kivált e közösen énekelt szám után, amelyet egy ott kapott pazar csokorból kivett két sárga rózsaszál­lal a kezében adott elő. Csak meg­­hatottan vettem megint tudomásul, hogy az ige újra és újra megfogan. Ez lenne hát a nem létező nemze­dék nem létező titkainak a kiárusí­tása? Okom van feltételezni, hogy az ugyane korosztályhoz tartozó poli­tológus sem így gondolta. És nem hamis mítoszok kiárusításáról szól­tak a további nyilatkozók sem. Sőt, arról sem, hogy amaz években itt volt már a Kánaán, mert dehogy volt itt! Hanem — miről is? Az olvasó számára közömbös le­het, ám ha nem kívánok magam is beállni a valóban hamis portékák­kal üzérkedők közé, meg kell mon­danom: a műsorban szóhoz jutó Ka­­mocsay Ildikó vagy Spíró György nevét nem könyvborítókról ismer­tem meg legelébb, és Földes László (Hobó) nem megtűrt, majd „befoga­dott” koncertekről vagy lemezborí­tókról lett az ismerősöm, hanem — és ez volt a mostani tévéműsor tu­lajdonképpeni alapja — a hatvanas években is ültek — ültünk — néhá­­nyan, vagy mondjuk inkább: nagyon sok százan a pesti bölcsészkaron. Abból a „szépreményű” nemzedék­ből, amely — Kamocsayt és Spirót idézve — tíz-tizenkét évesen élte meg ötvenhatot. Akinek — a meg­élt kataklizma folytán korán élők­nek — a számára, mint hallhattuk, a társadalmi formációk viszonylagos­sága hamarosan kiviláglott. Akik — mint Földes is — egyidősek avval a szabadsággal, amelyről csakhamar kiderült, hogy nem valami egyszer odaítélt és örökre szóló járandóság, hanem igencsak romlékony és ve­szendő lehet, s amelyről csakhamar beigazolódtak az — úgy látszik, mindenfajta szabadságra érvényes — goethes szavak: „szabadság, élet nem jár, csak azoknak, kiknek naponta kell kivívniuk”. Mert ez a nemzedék is csak így juthatott, csak így jutott előbbre. A ma negyvenesztendős és harmadik köteténél tartó írónő is, aki ötvenhat meglétében elásott, bűzlő kutyát vél­vén, kerülte annak kihantolását, amíg rá nem jött, hogy alkotói léte számára e kényelmetlen munka el­végzése nélkülözhetetlen. S igaza van akkor is, ha irritálhat kép- és fogalomzavartól nem mentes ha­sonlata, és akkor is, ha jól tudjuk.

Next