Turista Magazin, 1983 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Kodály visszaemlékezéseit olvasva egyre jobban érezhetjük, hogy számára a természeti szépségek felfedezése, valamint az ősi népdalkincs felkutatása és összegyűjtése úgyszólván azonos tevékenység. Hogy népdalgyűjtés és természetjárás jól megfér együtt, egymást kiegészíti. Hiszen Kodály a nép ajkán élő legtisztább művészetet szinte természeti adománynak tekinti, amelyből — még az általa használt hasonlat is természeti — mint „tiszta forrásból” meríthetünk. Mindemellett Kodály tudatosan és szorgalommal sportol is. Egykori tanítványa, Molnár Antal így idézi fel egyik látogatását Kodálynál: „1910 nyarán leutaztam az Adriához, Crikvenicába, mert tudtam, hogy Kodály ott üdül. Néhány hétig együtt élveztük a változatlanul derűs időt. Mesterem reggelenként már korán fölvert, s mivel fölösleges szó akkor sem hagyta el ajkát, így késztetett gyors felkészülésre: „Föl! Ki!” Aztán naponta elsétáltunk a tengerpart egyik elhagyott, messzi betegszerű hajlatába, ott mezítelenre vetkőztünk és Kodály megtanított a szerek nélküli tornászás gazdag változataira. Egyik fontos alapelve volt: csakis egészséges, erős, strapabíró testtel lehet a művészetnek hasznosan áldozni. Köztudott, milyen pompás úszó, ugró, korcsolyázó volt Kodály, s mennyire ápolta a turisztikát, életének mindegyik szakaszában, egészen nyolcvan éves koráig. Nekem persze kissé szokatlan volt a nyilvános pőreség ... Említettem is Kodály előtt, mi volna, ha egyszer meglátnának bennünket... Erre Kodály elmosolyodott és így válaszolt: „Azt mondják majd, hogy láttak két embert mezítelenül és mind a kettő félreérthetetlenül férfi volt.” Ő ezt kissé parasztosabban fogalmazta ... Balázs Béla is megörökített naplójában két hetet, amelyet 1911- ben Bartókkal és Kodállyal Svájcban töltött: „Magányos hegytetőn, fenyveserdő közepében, egy vászonajtóval begombolható bódéban laktunk. Egész nap labdázva, tornázva, fürödve. Este ha eső esett, vizes lett a fejünk. Az élet szép volt és egészséges és azonkívül egy kezdődő, üldözött, új kultúra részesének érezhette magát az ember.” Kodály és Emma asszony ekkor már házastársak. A hűvösvölgyi Tündér-szikla tetején épült kis házukból hamarosan a Rózsadombra költöznek. Innen indultak hűvösvölgyi sétáikra Szabolcsi Bencével, aki így emlékezik ezekre a kirándulásokra: „Mert a kert nem is volt olyan fontos, fontosabb volt a hegyvidék, a budai dombok, a Gugger útja, a ferenchegyi fenyves, a józsefhegyi kilátó, meg a hűvösvölgyi Oroszlán-szikla, a Hármashatárhegy, a Kecskehegy (mely önkényesen az Emma-hegy nevet kapta) és minden további rét és hegyoldal. Mind a ketten szenvedélyes sétálók, sőt turisták voltak; akkor már svájci meg osztrák, és főleg Kodály, erdélyi és tátrai tapasztalatokkal. Közte és a hegyvidék között — ezt nyomban lehetett látni — titkos és szoros összefüggések, mély rokonsági szálak szövődtek. Kodály és egész élete, egész műve a szabad levegőhöz, a földhöz, a tájihoz, de főleg a hegyekhez kapcsolódott. Én úgy éreztem, hogy a hegyeken keresztül fogom őt valaha megérteni, őt, a mindenkinél titokzatosabbat, kiismerhetetlenebbet és varázslószerűbbet. Úgy is neveztük akkor őt néhányan: a hegyi varázsló.” És mintha igazolni akarta volna? Jóelőre a mester tanítványa szavait, Kodály egy korai, 1956-os televíziós interjúban a Hegyi éjszakák című kórusművével kapcsolatban ezt mondta: „Világéletemben sokat jártam magas hegyek között, ott éjszakákat töltöttem és észrevettem, hogy a hegyeknek hangja van, mégpedig csodálatos hangja, amit sokszor hallgattam. Abból próbáltam megrögzíteni egy-egy töredéket. Dehát sokkal több és szebb van ottan, mint amit ez a rövid darab mutathat.” Ám Kodály Zoltán a természeti élményekben való örömét, feloldódását talán Nádasdy Alfonz fogalmazta meg a legszebben: „Ha valaki ismerte a tanár úr vonzódását a hegyekhez, nem lepődik meg, hogy azokat is bevonta liturgiájába. Valami kozmikus méretekben akarta az egész világot hangzóvá tenni. Szinte belefülelt a naplementébe, ha valamelyik hegy tetején voltunk. Ahogy csendesedett a világ és hanyatlott a nap, annál zengőbb lett ő belül. Ezek az ihletnek más körülmények között megismételhetetlen pillanatai voltak. Ilyenkor érezte az ember, hogy egyetlen szót sem szabad hozzá szólni.” Élete utolsó tizenöt esztendejében Kodály Galyatetőn érezte magát a legjobban. „Azokon a nagy sétákon — írta Szabolcsi Bence — még valami felderengett számunkra, határozottabb vagy elmosódott körvonalakban: Kodály terve Magyarországgal, vagy inkább álmai Magyarországával...; ki tudja, talán több nagy művet hagy ránk, ha hegyi tájai fogva tartják és nem engedik be a városba, a hajszába, a tömkelegbe.” SZOMORY GYÖRGY A havasokban Biharfüreden a Csodaforrásnál Bartók Bélával és Ioan Busitiaval