Typographia, 1890 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1890-01-03 / 1. szám
Január 3. táj és fáradhatlan testületi szellem szükséges, és hogy e tulajdonságokat magunknak megszerezzük, ide ismét békére és egyetértésre van szükségünk magunk közt, hogy a nyilvánosság ne legyen kénytelen meggyőződni a nyomdászok közt uralkodó viszályról és egyenetlenségről. De nemcsak ezt, hanem a szervezetemben netán előforduló helytelenségek létezésének még csak látszatát is minden időben és minden rendelkezésünkre álló eszközzel határozottan vissza kell utasítanunk. Ha e két szerény kívánságunk teljesül, akkor remélhetjük, hogy harmadik kívánságunk és annak gyümölcsei sem maradnak el. Ezzel átmegyek az optimizmus terére, mert remélem, hogy mégis szerencsés lesz ez uj év reánk nézve. Ha végig tekintek az uj év nagy napirendjén, mit találok? Eldöntetlen kérdéseket, amelyeket azonban a jelen, 1890-ik évben elsősorban kell megfejtenünk. És miből állanak ezek az eldöntetlen kérdések ? E kérdések árszabály-ügyünk rendezéséből, a tengeri kígyóként kísértő tanonczügy szabályozásából, valamint a munkaidőrövidítésből állanak! Aki e kérdésekkel szemben nem veszti el bátorságát, az valóban megérdemli, hogy óriásnak nevezzék; de annak is erős hitűnek kell ám lenni és aczélos idegekkel kell bírnia, a ki azt jósolja, hogy mind a kérdések megfejtése csak olyan simán, minden akadály nélkül fog történni. Részemről azt tartom, hogy az 1890-ik évben sem kerülhetjük ki a harczot, amelyet már életünkben eddig küzdöttünk, de azért mégis remélem, hogy föntebb említett kívánságaink teljesülnek és a most még uj év reánk nézve jól végződik. Reményem mindamellett úgy ingadozik, mint a tenger hullámainak, daczára a jó vezetőnek, kitett, hajó. Az államok lázas sietséggel fegyverkeznek és majdnem az egész világ fegyverben áll, de azért mégis azt mondják, hogy a béke biztosítva van. Hogy ily módon a béke biztosítva van, mi is elmondhatjuk elleneinkkel szemben. Mi is mozgósítunk, fegyverkezünk folytonosan és ezt kétszeres erővel kell tennünk a jövőben is. Az eshetőleg megindítandó harcz folytatására szolgáló eszközöknek mindig készen kell lenni. Ha nem volna rá szükségünk, annál jobb volna reánk nézve és utóbbi esetben csakugyan joggal és örvendve kívánhatnánk egymásnak »boldog1 uj évet!« A T Y P O G R A P H I A fegyver lerakására került a dolog, a büntetések fogananatosithatását is tűrniök kellett egy minden szabad érzelmet arczoncsapó kiegyezésben. Ama példás egyezkedési szellem, mely segédet, és principálist békésen tartott eddig össze, részben megszűnt a szabad Svájcz kebelében. Zürich egészen elveszett az egylet részére. Bem,hol eddig kétszáz szaktárs fönnen lobogtatta az egylet zászlóját, nincs már birtokában ama határozatnak, mely egész Európában híressé tette, hogy csakis egyleti tag állítható a szekrény mellé, az árulók tönkretették ezt, a besereglett sok phylloxera átokként biztos kondícióban marad az általánosság károsítására s miután most a princzipálisnak szabadságában áll nem egyleti tagokat, is foglalkoztatni, az egylet károsítására folytonosan maradnak derék egyleti tagok — munka nélkül. Vagy negyven tag van jelenleg Bernben munka nélkül, kik, mivel az egyleti elv hű őrei voltak, karácsonyi ajándékul megrendszabályoztattak. Zürichben úgyszólván minden elveszett, míg a többi kisebb kerületekben a munkát némileg tűrhető föltételek mellett valamivel előbb újból fölvették. Íme egy 14 napi munkabeszüntetés szomorú képe! A pénz és szabadságot ölő méreg még a legszabadabb államban is sötét eszközként működik. Nem a szaktársak okozták e vereséget, hanem az a körülmény, hogy csekély számuk, körülbelül ötszáz ember könnyen helyettesíthető a külföldön parlagon fekvő munkaerővel. Ideje lesz tehát, ha a segédszövetkezetek megbarátkoznak azzal az eszmével, hogy az árszabályi mozgalmakat általánosan Európaszerte egyszerre kell rendezni, mert csakis így lehet e méregként működő vadak munkálkodásának elejét vertni. Svájczi szaktársaink mindent elkövettek a jó ügy győzelemre juttatására; számos családapa drágán fizette meg nemes közreműködését. Most, rajtunk van a szaktársak a sor, e rendszabályozottakat a nélkülözésektől megóvni, minden magyar kolléga tudja, mi a kötelessége e tekintetben s valószínűleg nem szorul ; a jó ügy nagyobb pártfogásra a fönt előadottak mellett. Mi az egyleti életet illeti, Svájczban az ottani tagok még nagyobb eréllyel lépnek jövőre érte ; sorompóba, azonban egy következménye mégis leendő mozgalomnak, az, hogy az egyletnek nagyobb segélyezésekkel kell megbarátkoznia s ennek következéseként bizonyára nem lehet föltűnő, ha az eddigi svájczi jóviatikum kissé megcsappan. De higyjük a legjobbat. Talán elpusztul a phylloxera sereg és az egylet újból megerősödik. Gentei Géza, 1890. A svájczi árszabálymozgalom. Ugyan mit becsülhet az öntudatra ébredt ember nagyobbra a szabadságnál? Vájjon nem-erezzen meg énje minden izében, ha tudatában lehet annak, hogy akaratja és tette nincs békéba verve, szabadon működhetik meggyőződése szerint, embertársainak hasznára lehet a jó ügy foganatosításával? — Mégis mit látunk ez öntudat mellett ? Nagy sereg szolgalelket, kik életük nagy részét csupán a megélhetés miatt járomban töltik, s ha netán csekélynyi idő mindemellett pihenésre marad számukra, e morzsányi szabadságon is túladunk önző czélból, saját embertársaik károsítására, holott már-már magukhoz rántanának le, ha a szabadság őrangyala nem jönne a hősként küzdők segítségére. És most első kérdésünkre adjuk a feleletet, melyre bizonyára minden szaktárs, ki árszabálymozgalomban közreműködött, a választ azonnal megadta: a szabadságnál még nagyobb értéket is ismer mai társadalmunk s ez — az átkozott pénz ! Nem a középkori karhatalom működik a szabad ember békéba verésére, hanem egy még hatalmasabb eszköz, a pénz, mely önkénytes fogságot kényszerit a hangyaként munkálkodó egyoldalú emberiségre. Tehát pénzért adjuk és vesszük szabadságunkat mig szabadok vagyunk, de meggyőzve csupán a megélhetés miatt leszünk kénytelenek ily áldozatra és ez utóbbi élő bizonyságát képezik az újabban egyfolytában kitörő árszabálymozgalmak. • Svájczi szaktársainkat részben a fizetésemelés, részben az egyesületüket fenyegető veszély állította az ellenség elé. Zürichben fizetésemelés miatt indult meg a mozgalom, mit a princzipálisok egyúttal a svájczi egylet tönkretételére akartak fölhasználni, minek következménye általános sztrájk lön. A segédek kiléptek, míg a főnökök egymást inasokkal és phylloxerákkal segítették ki, mely utóbbiak módjára lepték el a számarányban csekélynyi üresedésben levő helyeket. Hogyis ne hisz 1. osztályú szabadjeggyel és félévi biztos kondíczióval lettek az annyira regényes Svájci» kebelébe átszállítva. Míg egymáshoz tartó svájczi szaktársaink csalódott érzelmekkel látták jó ügyük vesztének közeledtét. Hiábavalónak bizonyult minden ellentét, életükbe utaztak a vasúttal érkező , áruló seregeknek, de hiába, mit törődik a phylloxera, ha a nemes növény elpusztul, csakhogy ő tengethesse átkozott életét. A fenyegető állást foglalt segédek naponként tartott köz- és népgyűléseikbeni: rémülve látták az» árulás, által elvesztett csatát, fölfogták menthetetlenségüket s daczára minden összefüggésüknek és kitartásuknak, az erős testület kénytelen volt mérsékletet erőszakolni magára, sőt midőn a két újság. A »Pesti Hírlap« karácsonyi száma 40, a kolozsvári »Magyarság« szintén 40, a »Budapesti Hírlap« karácsonyi száma pedig 64 oldalon jelent meg — 4 krajczárért. Ez alkalomból az utóbbi lap egy kis párhuzamot von az első magyar hírlap : »A magyar hírmondó« és a »Budapesti Hírlap« előállítása között, mely — ha reklám akar is lenni az illető lapnak — érdekessége miatt megérdemli, hogy kivonatban mi is közöljük. Szent Tamás napján, decz. 29-én ép száztiz esztendeje, egy sáros, ködös alkonyatkor egy hórihorgas, sovány ember ügetett a pozsonyi várhegy felé vezető szűk utczák egyikén. Glattos czipője majd lemaradt a lábáról, hosszú kabátjának két szárnya alig győzött utána lebegni, fölkunkorított ezoptja csapkodott a levegőben, háromszögletű kalapját meg minduntalan igazítania kellett, hogy ne essék le lisztes hajáról. A lámpagyujtogató, a ki ép lajtorjája tetején állott, s azon munkálkodva, hogy megvilágítsa a környéket, igen elcsodálkozott magában, hogy tisztes polgárt ily szokatlan szaladásban lát. Vajjon csak nem kergetik? Azt tán mégse, mert nem tekinget hátrafelé. Vagy fogfájás gyötri és a borbélyhoz nyargal, megszabadulni a gonosz csonttól? Akkor keszkenőt tartana a képén. Ej bizonyosan vajúdik valami szegény asszony, bábát hívni siet ez a futó ember. A lámpagyujtogató ezzel az utóbbi sejtéssel meglehetősen közel járt az igazsághoz. Csakugyan születendő valaki: egy új, eddig nem látott teremtés : az első magyar újság. A derék Rát Mátyás, az ujesztendő első napjára megjelenendő Magyar Hírmondó redaktora sietett Patzko Ferencz uram könyvnyomtató műhelyébe, hogy most, az utolsó perczben még beleírjon az újságába egy legfrissebb hírt: 111. Károly spanyol király ő legkeresztényebb felsége október 13.-án beretválkozás közben ugy meg találta vágni a felső ajakát, hogy három nap múlva fekete lett a fel képe és nem lehetetlen, hogy immár teljes két hónapja a föld alatt nyugoszik. Ezt a nagy hirt épen most hozta meg az Allgemeine Zeitung decz. 22-iki száma, mert hála apostoli királyasszonyunknak, Mária Teréziának, a posta ma már oly csodákat művel, hogy Augsburgból egy hét alatt Pozsonyban az újság. Jó Rát Mátyás még jobban nekilódult, mikor az Utcza végén meglátta egy vén ház kapuja fölött a korcsmaczegér módjára lógó fekete kétfejű sast, a könyvnyomtatók nemesi czimerét. A furcsa madár karmai között a hagyományos kéziraton és szedővason kívül egy bádogszalagot is tartott, amelyen a következő aranyos betűk ragyogtak : Buchdrucker eg des Frantz Patzko. Rát Mátyás, nem is érvén rá, hogy izzadtságát letörülje, berontott a szurtos kis affiizinába, majd feldöntött egy szedőszekrényt és valósággal ldöntött egy szedőgyereket, lelkendezve kórhelyéá: í. — Hol a mester ? Hol van herr von Patzko ? A zajra előkerült a belső szobácskából, ahol a sajtó állott, egy gömbölyű öreg emberke. Domború hasán megfeszült a rézlánczos zöld kötény, feltört ingujjából rövid, erős kar látszott ki. — Nono, mi a baj, herr von Rát? - kérdé a kövérek jóakaratu nyugalmával. — Nagy a baj, mester uram. Egy legújabb madridi levél, de data 20-a octobris, azt a rettenetes hírt hozza, hogy a spanyol királynak megcsuszamlott a beretvája és olyat hasított az ajakán, hogy már olyan az ábrázata, mint a posztó. Tíz sort kell még belevennünk A világnak mostani állapotja titulusu rubrikába ... Patzko mester uram összecsapta festéktől fekete, két húsos kezét: — Szent Isten! Hova gondol a herr Von Rát ? Tudja-e, hogy az újságnak Szilveszter napján, holnapután kész kell lennie? Ha legmagasabb gégéjét vágta volna is el ő spanyol felsége, az se kerülhetne bele többé az újságba . . . — De csak tíz sor, herr von Patzko! — rimánkodott a szegény redaktor. — Futok haza, megcsinálom a manuskriptumot . . . Tíz sor! Nem kell a megírásához több, mint egy jó félóra ... . Tudom, tudom, hogy uraságod igen gyorsan konczipiál ... A birkók mind tízszer sebesebb munkások, mint a tudósok ... De hogy ezt belevegyük a Hirmondóba, az lehetetlenség. Mind a nyolcz oldal zárva, csak sajtóba kell tenni. Emiatt nem bonthatjuk ki, nem késhetünk. Holnapután reggelre készen, összehajtogatva muszáj lennie mind a négyszáz exemplárnak, mert tudja-e? . . . behebe! . . . nem háromszáz, hanem négyszáz exemplárban nyomtatjuk az újságot! A prenumeráns csak úgy dúl! Négyszáz darab Hírmondó, az nyolczszáz nyomás, mert a papirost kétszer kell sajtó alá tenni. Nem tréfa az! Holnap reggel hat órakor kezdem két legényemmel, két inasommal és vájjon elkészülünk-e vele esti harangozásig ? . Jó Rát Mátyás sovány, idejekorán meghervadt arcza kipirult erre a beszédre. Kész az újság! Az első magyar újság! Mind a nyolcz oldal! Az apa és az anya szülői büszkeségének, szeretetének melege egyesült szivében. És türelmetlen vágy fogta el. — Mester uram . . . szólt egy kicsit szégyenkezve, vájjon megtehetné legalább azt, hogy mindjárt kinyomtatná az első oldalt — az én kedvemért? Nagyon szeretném látni az újságot már egy darabba is ... mert a korrektúrából, tetszik tudni, nem itéldeli meg az ember, hogy hogyan fest majd . . . — Mondhatom, olyan gyönyörű lesz, mintha csak remekbe csináltam volna. — monda Patzko uram, a tér hiúságával. Bámulni fog rajta. me Aztán hangon: He újságból legényeihez fordult határozott, parancsoló A magyar A két négy, de Sebastian. Caspar! Form bolen! megcsináljuk az első paginát ! legény fölemelt egy ázurtos, deszkát, melyen Ilikből összerakott kis négyszög volt gondosan összeszorítva és bevitte a másik szobába, ahol két olajos lámpa gyér fényénél egy sötét, formátlan fa-alkotmány magasodott: a sajtó. Beletolták a betűs táblát és a szedésen végigtánczoltattak két nagy bolond fekete gombát: ez a festékezés. Aztán vizét spongyával megnedvesitettek egy fél árkus papirost és csínján ráfektették egy fedeles rámára, a mely olyanformán állott ki a sajtó oldalából, mint egy kinyitott könyv táblája. Majd lehajtották a fedelet s az egészet nagy óvatosan beguritották a prés nehéz tőkéje alá. Azzal belekapaszkodtak az ormótlan bálvány rúdjába, egy erős nekirugaszkodás — recsegett a száraz fa, pattogott a húrkötél, sivalkodott a sróf és a vajúdó hangok között megszületett az első magyar hírlap első oldala, Patzkó Ferencz uram öt percz múlva mosolyogva nyújtott át jó Rát Mátyásnak egy takarosan összehajtogatott fél árkus papirost: — Itt a gyerek!: Legyen hosszú életű és gazdag! A sovány, kopott ember remegő kezébe véve, örömkönyvével fürösztötte meg a kicsi újszülöttet, aztán az égre emelte szemét és egész lelkével monda: — Éljen örökké és legyen nagy az ő késő ivadékaiban !* Ezután elmondja a »Budapesti Hírlap« írója, hogy hogyan készül az ő lapjuk, mi azonban,, mint nyomdászok, azt úgy is tudjuk, hogy hány szedő szükséges .64 oldal kiszedéséhez, s hogy mennyi ideig , tart ugyanennyi oldalnak két rotácziós gépen való kinyomása, valamint azt is, hogy a 30,000 példány expediálása mily roppant személyzetet vesz igénybe. —