Typographia, 1902 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-03 / 1. szám
Budapest, 1902. január 3. Inv.c. 35067 1. szám. EGYES SZÁMARA a fővárosban____... 80 fill. a vidéken.........................20 fill. segédmunkásoknak_10 fill.TYPOGRAPHIA A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK POLITIKAI KÖZLÖNYE Szerkesztőség: VIII., Stáhly-utcza 7, I. em. 19 MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. Kiadóhivatal: VIII., Stáhly-utcza 7, I. em. 19 XXXIV. évfolyam. HIRDETÉSEK] soronkint 25 fillér, mely összeg előre beküldendő. KÉZIRATOK nem adatnak vissza. A «Budapesti Könyv- és kőnyomdafőnökök Egyesülete» választmányának deczember 20-án hozott határozata, valamint a deczember hó 2Q-én tartott nyomdászgyűlés határozata értelmében a munkaidő- és munkadíj-szabályzat ig62. évi szeptember hó 30-áig meghosszabbíthatván, az további intézkedésig érvényben marad. Miről a szaktársak értesíttetnek azzal, hogy annak szigorú betartására ügyeljenek és az esetleges árszabálysértéseket haladéktalanul jelentsék be a «Typographia» szerkesztőségének. Elmélkedjünk. Mielőtt a béke esztendeje letűnt volna, még egyszer összejöttek a fővárosi nyomdászok, hogy lássák: váljon az egy évig tartó béke jelent-e javulást sorsukban, vagy legalább nyújt-e kilátást arra, hogy sorsuk javulni fog a jövőben. És a kritika szigorú, lesújtó, de igazságos volt. A szervező bizottság a munkaadók ígéretével jelent meg a gyűlésen. A szaktársak elégedetlenséget, keserűséget hoztak magukkal. Ezt az elégedetlenséget nem oszlatta el, mert nem oszlathatta el a munkaadók ígérete! Leírni nem lehet, látni kellett volna a hatást, melyet ez az ígéret előidézett. Nem volt talán egyetlen ember a gyűlésen, aki fölmelegedett volna arra a hírre, hogy a munkaadók megígérték a 14 frtos minimumot. Csalódás tükröződött az arczokon, — mert nem azt várták a szaktársak, amit a bizottság hozott; bizalmatlanul, úgyszólván síri csöndben fogadták a bizottság javaslatát, mely az ígéret föltételes elfogadására irányult. És látni kellett volna a fölragyogó arczokat, amikor egyik szónok a harczot emlegette, mint egyedüli eszközt, mely a magyar nyomdatulajdonosokkal szemben eredményre vezethet. Aki ezen a gyűlésen jelen volt, az azzal a meggyőződéssel távozott, hogy a béke jegyében csak egy esetben lehet ezután még gyűlést tartani, ha tudniillik a munkaadók megadják, mégpedig minél előbb a segédek méltányos követelését. Máskülönben nincs a világnak az a bizottsága, amely a kitörni készülő szenvedélyeknek parancsolni tudna; nincs az az ékesszájú szónok, akinek a szavára hallgatnának, ha a — békét hirdeti. Jó lesz ezt tudomásul venni a munkaadóknak, — még nem késő! * Tagadhatatlan, hogy a múlt évben lefolyt békés árszabálymozgalom következtében sokan kaptak fizetésjavítást, akik azelőtt árszabályon alul dolgoztak. De tagadhatatlan az is, hogy ezek a nyomdászoknak csak elenyésző részét képezik, míg a túlnyomó nagyrész nem kapott semmit, mert a tanonczskála csak közvetve jelent javulást s ez is csak évek múlva lesz érezhető. És tagadhatatlan végül az, hogy a nyomdászok igen tekintélyes részére nézve minden sztrájk — még a 95-iki bukott sztrájk is — fizetésemelést jelentett, illetve eredményezett. Ha pedig a béke jegyében a szaktársaknak ez az utóbbi része semmit sem kap, akkor csak természetes, hogy a békét félrelökik és előnyben részesítik a harczot, mely a múltban mindig eredménnyel járt. Ezt megérthetik a munkaadók is. A gyűlés jegyzőkönyvének a tanúsága szerint csak nagyon kevés többsége volt a feltételesen meghosszabbított békének és ez is csak annak köszönhető, hogy a szaktársak nagy része tud még magán uralkodni, hallgat a bizottság szavára és bízik annak körültekintő működésében. De ha a bizottság is csalódnék, ha a munkaadók — amit nem akarunk hinni — nem váltanák be adott szavukat, úgy meg lehetnek győződve róla, hogy a fővárosi nyomdászok szótárából hosszú ideig hiányozni fog a béke jelszava. Hogy ez a munkaadóknak hasznára fog-e válni, azt ítéljék meg ők maguk. * Elégedetlenül lépjük át tehát az évforduló küszöbét, mert bizonytalan jövő vár reánk. De módunkban van eloszlatni a ködöt, mely a jövőt szemeink elől eltakarja. Vigyük be az elégedetlenséget a nyomdába, éreztessük a munkaadóval ott, ahol ez legérzékenyebben érinti, — a szekrénynél. Ha nemcsak hangoztatni fogjuk az új évben, hogy a 13 frtból megélni nem lehet, hanem tettekkel is bizonyítjuk olyformán, hogy kevés fizetésért — kevés mulikért szállítunk, akkor rögtön megváltozik a «gazdasági helyzet», a munkaadók azonnal föladják kényelmüket és tárgyalni fognak, sőt be sem várva a szeptembert, megadják munkásaiknak azt, ami őket igazság és méltányosság szerint megilleti. Csak rajtunk múlik és nem a munkaadókon, hogy a béke igazi béke legyen, amellyel mi is meg lehetünk elégedve, mert nekünk is hasznunkra válik. Csak rajtunk múlik, hogy békésen, de határozott akarattal biztosan elérjük azt, amit harcz útján esetleg már elérhettünk volna. Ne legyen egy se a szaktársak között, aki kivonja magát a munkából. Legyen mindenki a szervezet igaz katonája, tegye mindenki kötelességét, akkor, de csakis akkor jobb napokat látunk az új évben, mint az elmúltban. Legyünk elégedetlenek, de ne csak titokban, mert ezzel ártunk önmagunknak, hanem nyíltan, férfiasan a nyomdákban is mutassuk ki elégedetlenségünket. Ezzel a harczczal tovább jutunk, mint azzal a másikkal, a mely a föllobbanás hirtelen kitörése. Úgy legyen! A II-ik orsz. szakszervezeti kongresszus. (Első nap). «És mégis mozog a föld!» Galilei eme szavaival kezdhetjük meg sorainkat, midőn a magyarországi szakszervezetek II-ik kongresszusáról teszünk jelentést. Konstatálhatjuk, hogy a magyarországi munkások szakszervezeti mozgalma mindazon üldöztetés és megpróbáltatások között is, melyekben úgy a vidéken, mint a fővárosban a híres jog, törvény és igazság korában is része van, mégis csak halad és ha lassú léptekkel is, mégis közeledik ama czél felé, mely végeredményében az elnyomott és jogfosztottságukban a szabad kizsákmányolásnak odadobott munkásmillióknak legalább némi védelmet fog biztosítani. Az egy mindért, mind egyért elve kezd átmenni országszerte munkástestvéreink öntudatába, önmagukon érzik, hogy ha nem akarnak teljesen a tőke áldozataivá válni, úgy egymásra, egymás kölcsönös védelmére vannak utalva. Bizonyos az már minden munkás előtt, hogy a munkaadók jóindulata, farizeus kedveskedése, hasonlít a mesebeli farkashoz, mely a nagymama kedveskedő köntösét csak azért vette magára, hogy annál szabadabban lakmározhasson a kis leánykán. Minden szó, mely a szakegyesületek létezéséről elhangzott a kongresszuson, egy-egy fölkiáltó jel, mint az egyiptomi végtelen pusztákon a gúlák, melyeknek minden kődarabjához a rabszolgasereg véres verítéke tapad ugyan, de a pusztában tévelygő vándornak enyhet, védelmet nyújtanak. Itt is mindazon szavak, melyek a cselekvés eredményeiről, módjairól számolnak be, ugyanannyi önmegtagadással kapcsolatos cselekedetei a munkásoknak. Most is, míg a székesfőváros atyái vig mulatozások közt, gondtalanul élvezték a szeretet ünnepeinek gyönyöreit, addig Magyarország szakszervezeteinek vezetői foglalták el helyeiket az uj városháza díszes tanácstermében, hogy legjobb tudásukat latba vetve, kölcsönös tanáccsal lássák el egymást, a tapasztaltabbak a tájékozatlanabbakat, és hogy szorosabbá tegyék egymás között az összekötő kapcsot. Talán jobb is így! Soknak az ott megjelentek közül a «szeretet» ünnepe csak keserűséget hozott volna. Kisebb nagyobb családi körükben nem gyulhattak volna ki a szeretet karácsonyfái, daczára munkában töltött életüknek, hanem elmehettek volna azok fényes ablakai alá, kiknek az ő tőlük igaztalanul eltulajdonított értéktöbblet jólétet, kényelmet biztosit és ott mutathatták volna meg gyermekeiknek: nézzétek! ott megszületett a Názárethi! Ha volna az igazság istenasszonyának itélőszéke, ez a kongresszus hatalmas váddal állhatott volna eléje a mai magyar társadalom ellen. Üldöztetés, elnyomatás, a hatóság s társadalmi tényezők folytonos szekatúrái között állanak fenn a szakegyletek s a munkások — fenkölt lelkületű vezetőik kitartó munkáján fölbuzdulva — ezek szerény körében szerzik meg maguknak ama legszükségesebb műveltséget, melytől a társadalom visszás berendezése folytán meg vannak fosztva. És nem-e az az ország a legboldogabb, melynek művelt munkásnépe verseng az elsőségért ? Kinek volna e művelés kötelessége, nem a társadalom vezető tényezőinek ? A túlcsigázott üzleti spekuláczió, a fékevesztett kapzsiság, tanonczokkal tölti meg az üzemeket, hogy azok végsőig való kihasználásával munkanélkülivé tegyen nagy tömegeket és állandóan munkaerőfölösleg legyen a piaczon. Itt kezdődik meg a szakegyletek társadalmi szükséget képező munkája, midőn segélyt adnak tagjaiknak, hogy azok éhen el ne vesszenek, hogy ne váljon az éhező a börtönök töltelékévé, korgó gyomra veszedelmes izgatása alatt. És kik segélyeznek ma ? A versenytársak egymást kölcsönösen. Megosztják a koldustarisznyáikat egymás közt.* Örömmel konstatálhatjuk, hogy a társadalmi faktorok terrorizmusa nem használt; munkástestvéreink országszerte lobogtatják a szervezkedés fáklyáját. Igaz, nagy részt követelnek maguknak a főváros egyletei, szervezetei, mert a szakmozgalom terjedése nagyrészt az ő fáradhatlan buzgalmuk gyümölcse. Rémséges állapotok vannak. Kárpátoktól Adriáig jaj szavak hangzanak. — 20 kr. napibére van a fiumei állami dohánygyár munkásnőinek, akik este megtöltik az utczákat, kénytelenek prostituáltakká válni! — mondta Barta Vincze, a fiumei 1700 tagot számláló egylet küldötte. Ez az állami dohánygyár legszebb jellemzése. — Naponta érzi az egylet a hatósági szekatúrákat, — folytatja tovább. — 800 dokgyári munkás közül hetenkint 1—2 esik áldozatul. Ilyen a munkásvédelem. Ilyen az iparfelügyelet. Az egylet az egyedüli, mely ezt szorgalmazza. — 50%-ot vont le legutóbb is a munkások béréből Eberhardt gyárigazgató — mondja a resiczai