Typographia, 1922 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1922-06-23 / 25. szám

Junius 23 Debreceni levél. Elmúltak • az izgalmas napok — megtörténtek a képviselőválasztások. Az emberi kedély is a régi nyugodt formát kezdi fölülteni. Sok helyen a bizakodó győzőktől elfordult a szerencse,­­jobban mondva a­ v­álasztóközönség. Hiába tör­tént a rettenetes mérvű presszió, a nagy pénz­áldozat. Ahol a szavazás nyíltan történt, ott is nagyrészben tapasztalható volt az ellenzék erős munkája, akaratnyilvání­tá­sa, ahol azon­ban a szavazás titkos volt, ott az eredmény egyenesen kecsegtető. A szociáldemokrata párt törvényes keretek között küzdött az őt kétségtelenül megillető jogokért. Fegyelmezetten, büszke öntudattal, minden befolyástól mentesen lépett az urna elé a munkás és teljesítette becsületbeli kötelezett­ségét. Nem ingadozott, nem volt befolyásolható. Önálló véleménye nem a választási küzdelem­ben alakult ki és nem is ért véget a válasz­tások lezártával. Agitálóképessége pedig messze fölülmúl minden más pártkeretet. De csoda-e ez? Nem! A munkásszervezet nem alkalmi ala­kulat, a szociáldemokrata párt nem életnélkü­li klubhelyiség. Dolgozik, fegyelmez, öntudatra ébreszt ez is, amaz is és a kettő összetétele adja az egy egészet. Nem szabad azonban el­bizakodnunk. A küz­delem csak megkezdődött és nem ért véget. A szervezetnek és pártnak gondját kell hogy képezze a további küzdelemre való előkészítés, a szervező- és fölvilágosítómunka folytatása. Az öntudatos nevelés elsőrangú kötelességtelje­­sítést jelent minden irányban. Városunk három megválasztott képviselője — megszerint dr. Györki Imre, Jánosi Zoltán és dr. hegymegi Kiss Pál —­ az esti­ órákban föl­keresték a Munkásotthon helyiségét. A mun­kások „Ébredés“ dalköre a „Jelige“ és „Föl, szo­cialisták!“ előadásával üdvözölte őket. Szívé­lyes szavakkal köszönték meg a munkásság fáradságát, nem ismerő munkakészségét és ígé­retet tettek, hogy a munkásság ügyeinek min­denkoron lelkes támogatói, bátor szószólói lesznek. Jánosi Zoltán az osztályharcról, későbben pedig a nőkérdésről tartott igen tartalmas, könnyen megérthető előadást. Ezzel az elő­adásával szociálpolitikai képességeiről tett félreérthetetlen bizonyságot. „Az osztályharc — mondotta — végeredményében nem is osz­tályharc, mert a javaknak nem egy másik osztály részére juttatását, hanem az ember­­társadalom közötti igazságos megosztását cé­lozza.“ A nőkérdéssel kapcsolatban rámutatott arra, hogy a választójogi rendelet a munkás­nők nagy részét megfosztotta a jogok gyakor­lásától. Jánosi Zoltán a debreceni munkásság előtt nem új ember, régi ismerős, becsületes jó­barát. Az átélt szenvedések, üldözések, csak’ fokozták a szeretetét, amit ugyan soha nem nélkülözött. Nekünk, nyomdászoknak, különösen nagy ré­szünk volt az örömben. A képviselők felszóla­lásaikban igen hálásan emlékeztek meg­ a szociáldemokrata párt szerény, agilis titkárá­ról, Holló János kollégánkról, aki nagy elfog­laltsága dacára az egész választási mozgal­mat igen helyes taktikai érzékkel irányította. Holló kolléga egyszerűségénél fogva is illusz­tris vezetője a munkásságnak; az ő praxisa, tudása, igazságra törekvő becsületes munkás­sága bizonyára megszünteti a párt beléletét, a szerencsésnek csöppet sem mondható külső be­hatásoktól. Az ünnepélyes estélyen két fölszólalás tör­tént, amiről nem szívesen emlékezünk meg. Az egyiket néh­ány elv­társ kérte, a másik csak úgy jött magától. Ezért kiáltunk föl egy cikk­író­­ szavaival: „Úgy fáj nekünk, hogy valami rosszat, mit halottnak hittünk: élni látunk; valami rossz szellemet, mit eltűnni véltünk: működni érezünk!“ Átéltük az 1918-as forradalmat, éltünk ta­nácsköztársaságban, sőt részünk jutott, egy szomorú emlékű román megszállásból is. Mindez az egyének meggyőződésére és munkás-­ baráti hűségére fényesen reávilágított. Tudjuk, kik voltak ha sáfárok, kik bizonyultak kép­mutató farizeusoknak. Láttuk az önzetlenséget a maga egyszerűségében, a nagyravágyást majmolt pompáival. Tisztában vagyunk tehát azzal, kik bizonyultak a munkásság igaz­i ve­zetőinek, kik azok, akik csupán létrául hasz­nálták és kellő pillanatban szívesen elrúgták. Emlékezünk a történtekre nagyon jól­­ meg­történt tényekkel szemben végzünk, majdan tetemrehívást. Távol áll tőlünk mindennemű intrika, szét­húzásra való törekvés. Tudjuk, hogy a párt- és szakszervezeti mozgalomnak csak a komoly, békés és becsületes munkálkodás szolgáltatja a szükséges erkölcsi tek­intélyt. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a belénk nevelt igazság­­érzetet a múltak fölött ne érvényesítsük és a szerzett szomorú tapasztalatokat rendre el ne mondjuk — éppen a munk­áismozgalom tekin­télyének emelése, megóvása érdekében. Nem az a hibás, aki­­ a bűnt szóváteszi, hanem, alki el­követi. A munkás pedig a maga körében is igazságra törekvő. Békésebb viszonyok között majdan a szigorú mértékkel mindenkit meg kell mérni és csak ezután bizalommal továbbra is megtisztelni. Ne legyen enélkül senkinek sem előjog az átélt TYPOGRAPHIA szenvedés fölemlegetése, mert ez óraműre meg­szerkesztett pokolgép lenne, amely a kártékony robbanóanyagot magával hozná és­ az egész­séges fejlőd­ést károsan befolyásolná­. Magukkal megh­asonlott vezérekre, avagy olyan szociálpolitikusra, aki az elvért csak ked­vezőbb körülmények és kilátások között ra­jong: igazán nincs szükség! Erdélyi Károly: Az első fecskék. A szívünk tűzben ég, csak rajta, rajta még!.... Igen, mert még nem érkeztünk el kitűzött cé­lunk megvalósításához, a népállam megterem­téséhez. De már adva van az út egy szebb, egy jobb korszak, megalapozásához, egy olyan tár­sadalmi rendszer előkészítéséh­ez, amelyben a dolgozók nem nyomorult rabszolgák, nem fizi­kai és politikai kiszolgáltatottjai egyes osztá­lyoknak, nem számkivetettjei a kultúra, a hala­dás, a mindent fölölelő tudás alma materjének, d­e való­ban egyenlőjogú, politikai és világi nézeteit szabadon hirdető polgárai a nemzet egyetemességének. . . . . Ne legyünk azonban optimisták, a mi vilá­­­gunk még igen-igen messze, a távolban bonto­gatja szirmait: még a lassú, de biztos kifejlő­dés állapotában van. Lelki szemeinkkel azon­ban már látjuk magunk előtt leperegni a jövő filmjeit: egy csodálatos, káprázatos világ bon­takozik ki előttünk, az ő tökéletes egyenlősíté­seivel, kiulturfölényével, az Ember megbecsü­lésével. Addig azonban még sokat kell dolgoznunk, még nagyon erős és­ kitartó munka elvégzése vár reánk, hisz ismerjük a múltat, annak reánk nézve viszontagságos eseményeit; ismer­jük a tőke és munka több évtizedes, egyenlőt­len fegyvereikkel vívott harcait. Tudjuk, hogy amíg a­ gyöngébb fél nem rendelkezett a leg­minimálisabb stratégiai eszközökkel sem, addig amaz teljes fölkészültséggel, erejének biztos tudatában, a nála jól bevált módszerekkel kezdte meg előbb átkarol­ási mozdulatait; ha ez nem vált be, harcászati arzenáljának félel­metes szörnyeit vonultatta föl a csupán a szel­lemi fegyverekkel küzdő ellenfele leigázására. A magyar munkásmozgalom maga egy kis világtörténet. Kezd­ve a feudalizmus, a hábér­­állaroot rendszerétől, ettől a legsötétebb, a középkor legem­berietlenebb időszakától és foly­tatva napjainkig, megtaláljuk benne mindazo­kat az összemérkőzéseket, azokat a mélyből, a homályból, a sötétségből, a tudatlanságból ki­törő akarásokat, azokat a föltörekvő emberi igényeket, azokat a magasba világító szellemi erőket, amelyek a magyar dolgozó tömegeket, a proletárságot kiemelték az állati sorból és tudatára ébresztették annak a reális ténynek, hogy az ő munkája nélkül megáll a földgolyón az embergép szerkezete, megszűnik a pompa, a fény, a ragyogás, és a kultúra, az emberiség egyetlen kincse, világítófáklyája, a szellemi tökéletesbülés Aladin-t­ámpája kialszik és az Ember belezuhan Nirvána sötét ködébe. Az önmagát megismerő és a munkáját­ érté­kelni tudó szellemi és fizikai munkásságnak azonban állandóan fölkészültségben kellett maradnia, az ellene intézett támadások kivé­désére. És e titáni harcok és küzdelmek közben hadszínterét a maga szervezetein belül — több évtizedes fölvilágosító munka segítségével — folyton szélesbítette; harcosló, lelkes és öntuda­tos katonáinak száma napról-napra, évről-évre nőtt és nőtt; és ez a körülmény, valamint e lelkes sereg kulturális fejlettsége csak fokozta a magyar munkásmozgalom erejét. Ma már a magyar munkásosztály egy oszt­­hatatlan egész, egy óriási erővel rendelkező tényezője az államnak; egy olyan társadalmi szerv, amely hasznos tevékenységével, fejlett politikai és társadalmi érzékével, morális meg­­bíz­­atóságaival, a közjavak iránti megbecsülé­sével, a tudomány közismert tiszteletben tartá­­sával: biztos támasza, erős pillérje a nemzet egyetemességének. Viszont — mint ilyen — kö­veteli magának a teljes jogegyenlőséget, a fizi­kai létéhez szükséges erőforrásokkal való sza­bad rendelkezés biztosítását, a tudomány köz­­kinccsé való tételét és az állami adminisztrá­cióban való paritásos részesedését; követeli teljes bekapcsolódását a nagy, szerves nem­zeti egységbe, ahol iskolázottságával, pél­dás fegyelmezettségével, szellemi fejlettségével egyik leghasznosabb faktora lehet, az állammnak a közhasznú törvények megalkotásában. Bizakodva saját erőnkben és tudásunkban, jóleső örömmel és el nem­ titkolható büszke­séggel állapítsunk meg, hogy több évtizedes, ki­tartó és fáradságot nem ismerő agilitásunkkal hatalmas építőmunkát végeztünk. És ha most ennek a lankadatlan ambíciónknak első gyü­mölcseiként a magyar munkásosztály,­helyeseb­ben a magyar nép igazi képviselőit látjuk törvényhozókként bevonulni a parlamentibe (ezer év óta először!), csak növekedhet önbizal­munk és mun­kavágyunk. A nép okos számítással, lelke tisztaságának hozzáadásával, megválasztott képviselői pedig meg fogják tenni a néppel és az országgal szem­ben vállalt kötelezettségeiket becsületesen. És mi is csak dolgozzunk tovább!Papi Ferenc: 1922 RÖVID KÖZLEMÉNYEK. Megérkeztek. Meg­­ bizony, még­pedig éppen akkor, amikor „illetékes helyen“ nem várták. Hisz nem is olyan régen lerombolták — illetve csak szeret­ték volna — óriási áldozatok és hosszú évek küzdelmes fáradságával épített fészküket és elvitték mindenüket, amit csak lehetett. Üldöz­ték, verték, alkalmatlankodtak nekik, zaklatták őket mindenféleképen, csak hogy elpusztuljanak vagy elmenjenek. És ime, egy hívó szóra meg­jelennek százezrével, de nemcsak papiroson, ha­nem valóságban és azzal a nemes, fennk­ölt, soha el nem pusztítható eszmével, amely oly tisztán, ragyogóan fénylik, árasztja az emberekre a világosságot, az öntudatra ébredést, mint a nap a melegét. Igen, megjelentek a­ kitagadottak, a százezrek. Hiába volt minden ellentáblás, hiába volt minden fenyegetés, hozta őket az a szép, nemes eszme, amely meghozza ennek az ország­nak a nagyobbodását, minden dolgozó ember­nek a boldogulását, az igazi emb­erszeretetet, a megértést, a békességet és a munkánkért olyan megélhetést fog­ biztosítani, amelyből családunk létf­en­tartása minden tekintetben biztosítva lesz. Ebben az eszmében hiszünk rendületlenül, mert ez erős, m­egd­önthetetlen, ezt nem lehet b­alomibotozni, nem lehet internálni, millió és millió ember agyában nő, terjed napról-napra, kézt a kézbe tévte, összetartva. Ezzel fogjuk visszahozni az ország elvált részeit, ahol sors­üldözött elvtársaim­ se várják, lesik a mi erősödé­sünket, hogy az ő segítségükkel naggyá és bol­­doggá tegyük ezt a sokat szenvedett országot. A nyomdai munkások jól tudják, hogy akik megjöttek, azok a szociáldemokra­ta szavazók százezrei. Azért mondom, hogy megjöttek, mert három év óta egyebet sem hallunk, mint azt, hogy ebben az országban már nincsenek szo­ciáldemokraták, csak keresztény­szo­ciál­is­o­k,r na meg százezer taggal rendelkező keresztény­­szociális szakszervezeteik. És mi történt, amikor az urnák elé kellett volna járulniuk a keresz­tényszociális szavazóknak? Sehol sem voltak. Vagy talán nem voltak tisztában a szavazással és mindannyian szociáldemokratára szavaztak? Nem hiszem. Inkább hiszem azt, hogy a keresz­tén­yszociáli­sok csak papiroson voltak és az „illetékesek“ valami csodára vártak. Igen, a csoda, meg is jött, de nem úgy, amint azt a reakciósok elgondolták. Befejeztetett Azt hiszem, a történtek után az „illetékesek“ nem fognak olyan könnyedén do­­bálódzni a „százezer tag“-gal, hanem csak addig nyújtózkodnak, ameddig a­ takaró ér. Legyünk őszinték. Ha Budapest III. választókerületében meg nem semmítenek mintegy 4000 szavaza­tot, még azt az egy töredékmandá­tumot sem kapták volna. A nyomdai munkások úgy a fővárosban, mint a vidéken derekasan kivették a részüket a vá­lasztási munkából. Ez így is van rendjén. Ha elgondoljuk azt az óriási munkát, amit a vá­lasztási harc megkövetelt tőlünk, büszkén gon­dolunk nemcsak Budapestre, hanem Békés­csaba, Debrecen, Győr, Hódmezővásárhely, Miskolc, Sopron, Szeged városokra, de nem feledkezünk­­ meg Kai­lós­vár, Székesfehérvár, Komárom és egyéb helyekről, ahol a szociál­demokrata szavazók ezrei jelentek meg az urnák előtt. Hiába volt a hatósági ijesztgetés, munka­adói terror stb. a szociáldemokrata öntudat nem ijedt meg, meggyőződésének minden aka­dályon keresztül is érvényt szerzett, megmu­tatta, hogy él és itt van, megmutatta, hogy erő­södik és izmosodik. Minél jobban szeretnék, hogy megsemmisüljön a szociáldemokrata párt, annál erősebb lesz. Embert lehet megsemmisí­teni, de az eszmét soha! A nyomdai munkásokra a jövőben nagy fel­adat vár: tanulni és tanítani. Nincs pihenés. Iratkozzunk be a pártszervezetekbe és szervez­zünk tagokat, hogy minél többen legyünk, mert csak akkor tudunk valamit elérni, ha össze­fogunk és munkástársi szeretettel hozzáfogunk mindannyian a munkához. Tegyünk meg min­dent a párts­ajtó érdekében is. A nyomdai mun­kásoknak úgy a fővárosban, mint a vidéken elől kell járniok a­ szociáldemokrata párt naggyá­ és erőssé tételében. Ha ez így lesz, akkor a legközelebbi választásnál még nagyobb lesz a győzelmünk. Csak akarat és kitartás. Nem mullasztom el végül a megválasztott szo­ciáldemokrata képviselőiket üdvözölni, különös­­képen Peidl, Rothenstein, Jászai és Várnai szaktársakat. Kívánom, hogy az ország mun­kássága érdekében hasznos munkát végezzenek. Lőcsey Lajos: A házipénztárosok figyelmébe! A betűszedés alapismeretei című szakmunka előjegyzéseit junius végéig Grócz Ernő szaktársnak a Pesti Könyvnyomda Rt. nyomdájába (V. Hold­ utca 7) szíveskedjenek beküldeni. Grócz szaktárs köz­lése szerint a gyűjtéshez elegendő egy darabka tiszta papiros is, mert nem szükséges a szemé­lyes aláírás, hanem csak a nevek egyszerű föl­­jegyzése, amit alkalmilag, postaköltség nélkül is megkü­ldhetnek címére. Egy füzet ára körül­belül 30 korona l­esz. A végleges ár egyébként a viszonyoktól , a jelentkezők számától is függ.

Next