Ügyvédek lapja, 1888 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1888-01-07 / 1. szám

4 ÜGYVÉDEK LAPJA. Óvatosság telekkönyvi vételnél. Irta: Millálkovics Árpád bonyhádi járásbiró. A b . . . . i kir. járásbíróság mint telekkönyvi ható­ság irattárában a múlt év folyamán árverést tartottak. Ár­verés alá bocsáttatott a sz . . . i 10. sz. tikvben felvett s R. Ilk­a elhalt egyén tulajdonát képező 10. számú ház, melynek udvara a 9. sz. tekvben felvett ház udvará­val közös. Nem igen akadván árverező, többen kedvet kaptak a vételhez, gondolván, hogy a kérdéses községben 6—700 frtot mindig megér egy jó karban levő ház, ha udvara mindjárt közös is. A szerencsés vevő egy n . . . i lakos jön. Mily nagy volt azonban álmélkodása, midőn a házat birtokába venni akarta és annak két szobája közül az egyiket, még pedig a jobbikat, valamint a középen levő konyhát is elfoglalva találta. Laktak pedig benne a telek­könyvi tulajdonos szintén elhalt fivérének gyermekei és azok családja, számra nézve vagy nyolc­an. Annélkül, hogy sokat kérdezgette volna, mit keresnek az elég tisztességes árért megvett házban, bírói bevezetést kért s az illető he­lyiségeket kiürittette. A jogaiban magát sértettnek érző felek, kik egy­előre kénytelenek voltak egy pajtában meghúzódni, ügy­védi segélyhez folyamodtak s előterjesztéssel éltek, előad­ván, hogy ők nem a végrehajtást szenvedett jogán, hanem saját­ telekkönyvi tulajdonjogukon ülnek benn az ősi bir­tokban s kérték a sérelmes eljárásnak megsemmisítését, árverési vevőnek költségekben való marasztalását. A tárgyalás megtartatván, a következők derültek ki: A helyszínelés alkalmával a fennállott szabályok el­lenére egy házat két külön telekjegyzőkönyvbe vettek fel, valószínűleg az akkori birtokosok kívánságára. A két bir­tokos két testvér volt. S miután egy házat két számmal nem láthattak el — ennyi mégis a fejükbe ment — az egyiknek, a 9. sz. tekvben felvettnek 0. számot adtak, a helyszíni felvételi térképen pedig ez absurd viszonyt azzal jelezték, hogy a házat középen egy vonallal elválasztot­ták. A két tekrben természetesen a fekvőség, melyen a ház épült, mindenütt csak 178. helyrajzi számnak, alszám nélkül, van jelezve s annak idején elégségesnek tartották csupán a közös udvarra való hivatkozást, mi azonban sen­kiben sem ébresztene a meglevő állapothoz hasonló gon­dolatot kitüntetni. A tanuk igazolták, hogy a 178. hrsz. fek-Nagy János alattomosan egyet mosolyog, egyet köhint és a vállát hetyke modorban felhúzza, mint aki biztos a maga dolgában. — Nem jöhettem ám be reggelre nagyságos uram ! — Igazolni kell ám azt. — Hát hiszen igazolja azt a „stácziós" tiszt­et. — Valami nagy akadály volt? — Bizony, könyörgöm, nagy akadályom volt. — No, az még szerencse, akkor valami ügyes ügyvéd segít a baján. Mi volt az az akadály? — Hát, kérem alásan, meghibádzott a vonat. — Úgy? Hát minő hiba történt? Sokat késett a vonat? — Nem késett az, nagyságos uram! — Elakadtak valahol ? — Nem akadtunk el. — Vagy valami vasúti szerencsétlenség történt! — Nem történt, kérem alásan. — De hát mi történt? — Hát, ahogy már mondtam is, meghibádzott a vonat, a­miatt nem jöhettem be idejére, pedig ugyancsak igyekeztem a vasúthoz. Gyalogosan voltam, úgy siettem, ahogy csak bír­tam. Nem ért semmit, nagyságos uram, azért csak megtörtént a hiba, mert lemaradtam a vonatról. Ezen tessék segíteni va­lahogy I vőségen emberemlékezet óta csak azon egy ház volt, közé­pen a konyhába egy bejárással s jobbról balról egy-egy szobával, mely jelenleg is ott találtatik. A 0. számú ház tényleg a kihelyeztettek nevén állott. Ily viszonyok között, miután kétségtelenül kiderült az, hogy az elhunyt örökhagyónak nem egy egész, hanem csak egy fél házhoz lehetett jogos igénye s többet neki, illetve az árverési vevőnek még a telekkönyvi hatóság sem adhat, miután továbbá kiderült, hogy a bírói kikül­dött akkor, mikor békés és jogos telekkönyvi tulaj­donosokat és lakókat tulajdon szállásukból kihelyezett, megbízatása körén, melyre­ a tkvi hatóság őt kiküldeni szándékolhatta, kiküldötte és jogosítva volt kiküldeni, két­ségtelenül túlment, az előterjesztésnek helyadásával, a bí­rói bevezetést megsemmisíteni s vevőt a felmerült költsé­gekben marasztalni kellett. A kir. tábla árverési vevő fel­­folyamodásának nem adott helyt. Egyébként nem kell épen ily abnormis viszonyoknak fenforogni, hogy valaki hasonlóképen járjon. Nemrégiben fordult elő egy eset, hogy a végrehajtást szenvedő, kit hi­telezői nagyon szorongatni kezdtek : elcserélte földjét szom­­­szédjával, kinek földje hepehupás és az övénél sokkal ro­­szabb volt. A csere és az árverés között több folyt le, mint egy év. Az árverési vevő, ki a földnek árát busásan megfizette, látva, hogy milyen földet engednek át neki a szíves szomszédok, szintén bírói bevezetést kért, de ez után, természetes, nem vihetett ki semmit, mert a tanuk igazolták, hogy habár más helyrajzi számú fekvőséghez ju­tott is, mint a minőt megvett, az a­mit bir, bírta jogelődje is. Ily viszonyok között vevőt más ingatlanba bevezetni, mint amit végrehajtást szenvedett birt és másnak egy évi és egy napi birtoklással megerősített possessióját peren kívül megháborgatni annyit tett volna, mint a jogi kérdé­sek egész tömkelegét felzuditani s a jogrendet adminisz­tratív utón halomra dönteni. Ugyanazért nem tanácsolható eléggé, hogy az, aki valamit vesz, tájékozza magát minden irányban. Igen, de ha van eset, mikor még a helyszíni felvételi térkép megtekintése sem bizonyul elégségesnek, teszem azt el­­darabolásoknál. Ily esetben meg kell nézni a vázrajzot az iratok mellett. És ha a vázrajz is hibás? Az adók és illetékek elévüléséről. Irta: Kék­i József pénzügyminiszteri fogalmazó. Legközelebb két pénzügyi tisztviselő közt lefolyt ér­dekes vitatkozásnak voltam tanúja. Az egyik egy telivér fináncz — a ki minden adó- és illetékügyi kérdés eldön­tésénél kizárólag csak a kincstár érdekeit tartja szem előtt s a ki a törvényeknek csak azon intézkedéseit látja, érti, a­melyek azt mondják, hogy „fizess !“ — azt állította, hogy az adó- és illetéktörvényeknek az elévülésre vonatkozó intézkedései hivatalból nem veendők tekintetbe. A másik pénzügyi tisztviselő — a­ki azt tartja, hogy miután a kincs­tár magáé az adózó közönségé, azt mint közvagyont az egyesek rovására törvényellenesen szaporítani nem szabad, továbbá, hogy az egyes adózó törvényes igazait csak költ­séges utánjárással érvényesítheti, ellenben a kincstárnak van elég közege, a­kik az ő érdekeit előbb-utóbb kielégí­tik — azt vitatta, miszerint a törvénynek minden intézke­dése, hacsak az ellenkező világosan ki nem mondatott, hivatalból figyelembe veendő és alkalmazandó. Az igazi „finácznak“ légből kapott állításai oly sem­­mit mondók voltak, hogy azokat teljesen mellőzhetőknek találtam. Érdekesnek tartom azonban ismertetni azokat az érveket, melyekkel állításait emez támogatta. A vitatkozásra azon eset szolgáltatott alkalmat, hogy valahol oly hagyatékok megilletékezése rendeltetett el, mely hagyatékok illetékszabás végett már 10—15 év előtt szabály szerint bejelentettek. Az 1876. évi XV. t.-cz. 68. §-a

Next