Új Aurora, 1987 (15. évfolyam, 1-3. szám)

1987 / 3. szám

A puszta bölcsében (1891) pedig a párbeszédet is nélkülözni tudja: nemcsak néma hőse kényszeríti arra, hogy mindent a leírásba és a gesztusba sűrítsen, hanem a gondolat is, amit ki akar fejezni alakrajzában: a némaság és a mindenség összhangja. Ezeknek a novelláknak bizonyára biztosabb helyük van a magyar elbeszélőirodalom alakulástörténetében, mint Justh tanulmányregényeinek. Belső érvényességüket impresszio­nista színezésű tárgyiasságuknak, „vágásos”, tömör kompozícióiknak és stilizált dialógusaik­nak köszönhetik. Amiket balladásnak is nevezhetnénk. Aligha véletlen, hogy Bori Imre és Németh G. Béla egyaránt a balladához érkezik, amikor meg akarja nevezni Justh önfelszabadí­tását a tételesség alól. A puszta könyve azonban azt is bizonyítja, hogy - mint bármelyik műfaj - önmagában a novella sem hitelesíthet minden mondanivalót és anyagot. A Délbent például nemcsak kiáltványszerű végszavai teszik tönkre, hanem parasztmitológiával átitatott leírásai is: „Össze­néznek,egy tekintetbe belelehelve... a forró örökkévalóságot... magasra szárnyaló öntu­datlansággal... Siessetek, hogy későn ne jussatok majd ide is! Mert a poshadó civilizációk undorító gőze rálehelt a fajra...” Mintha Szabó Dezsőt olvasnánk. Halála előtt Justh Zsigmond még összeállított egy harmadik elbeszéléskötetet is (Delelő és egyéb elbeszélések, 1895), ebben azonban csak egyszer éri el A puszta könyve magaslatait. A Gányó-becsületben ugyancsak a kihagyásos, tömörítő jelenetezést alkalmazza. Egy bált mutat be, amelyben három legény kiénekel egy gányó-lányt: a megszégyenített már-már menekülne, amikor táncra kéri megcsalt szeretője, végigtáncolja vele a bált, majd veszi a kalapját és búcsú nélkül elválik tőle. Az egész novella a nótázás és a tánc leírása, s a kettő között egy párbeszéd, amely fölösleges is, mert azt ismétli meg, amit a két leírás sokkal gazdagabban és hitelesebben kifejez: „Nem nézek rá azóta... Csak bánt, hogy elviszik a jó hírnevét”. Ebben a kötetben a főszerepet visszaveszi a beszély. Sőt a címadó Delelőt (1894) Diószegi András kisregénynek tekintheti és Justh regényciklusához sorolja. Némi joggal, mert ’’mesé­jében” a Gányó Julcsa folytatása: egy gazdalány és egy putris legény szerelmének kálváriája a dölyfös szülők áldásáig, melyet — Gányó Julcsa és férje közbenjárására - végül a nazarénus közösség kényszerít ki. Még inkább a Gányó Julcsához kapcsolja ezt a hosszú elbeszélést szemléletmódja és stílusa. Nagy terjedelme ellenére visszafogott a cselekménye, fenntartója és szervezője inkább a leírás. Voltaképpen egy szokásrendet ismerünk meg belőle, s így a falusi hierarchia, az aratás, a leánykérés, a közvélemény alakulása, a nazarénus erkölcstan működése, majd az anya engesztelő útja kiemeli az alakokat és a történetet konkrét esetlegességeik, vagy szociológiai meghatározottságuk közegéből, s megsejtet valamit életük egyetemes tartalmai­ból. A szokásrendben persze a stilizáltság és az artisztikum is vonzza az impresszionizmus és a szecesszió bűvöletében élő írót, akárcsak a paraszti beszédmódban. A Delelő párbeszédeit először népszínművesnek érezzük, de a szorosabb olvasás meggyőz bennünket róla, hogy „természetellenességük” voltaképpen nyelvi toposzok alkalmazása. A következtetés Justh Zsigmond regényietlen tételességéből és hiteles tárgyiasságából csakis az lehet, amit egy Wellek és Warren irodalomelméletéből kölcsönzött tétellel már megfogalmaztunk: „A realizmus és a naturalizmus ugyanolyan irodalmi vagy irodalomfilozó­fiai irányzat, konvenció, stílus, mint a romantika vagy a szürrealizmus. A különbség nem a valóság és az illúzió között van, hanem a valóság különböző felfogásai, az illúzióteremtés különböző módszerei között.” Justh a naturalizmust egy hamissá vált örökséggel szemben vállalta, a hitelesítő közegeket azonban neki kellett megteremtenie. Tételei igazak lehettek (nem voltak mindig azok), de epikájában nem voltak valószerűek. Tárgyiassága stilizált alakot öltött és impresszionizmusa szubj­ektivizmussal telítődött, de műveiben mindkettő hitelesíteni tudta korérzését. Mondanivalói regényt, sőt regényciklust kívántak, s az áldozata lett doktriner koncepcióinak. Hitelesek tehát részletei maradhattak, amelyek kívül esnek regény­szerkezetei és koncepciói hatókörén. Tárgyias leírásai tehát impresszionista képei. Amelyek szerencsés pillanataiban novellái főszerepekhez juthattak. 77

Next