Új Élet, 1966 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1966-01-25 / 2. szám
A színházi életből eltűnt egy igen ** szép szokás: a színpadot végleg elhagyó színész búcsúztatása, ünnepélyes keretek között megtartott utolsó fellépése. Az ünnepelt kiválasztott valamit legkedvesebb, s nyilván nem ifjúkori szerepei közül, még egyszer fellépett és elbúcsúzott a színháztól, a közönségtől. Beness Ilonára gondolva jutnak eszembe ezek a dolgok, aki félszázadon át színházi életünk egyik erőssége volt. Mennyi dicsőség, siker letéteményese és észrevétlenül távozott a színpadról. Itt él még közöttünk, néha-néha látni még utcán vagy a színház nézőterén, sötét ruhában. S ahogy elnézem, megelevenednek előttem előbb sötétruhás szerepei, aztán a fiatalabb kor derűsebb színű alakjai. Magam vagy negyedszázada emlékszem rá, az azelőtti negyedszázadot a színjátszás még mindig megíratlan évkönyvei őrzik. Játszott nagy klasszikus drámákban és társalgási színművekben, modern vígjátékokban és népszínművekben. Játszott előadásokat eldöntő vezetőszerepeket és nagy alakítója volt az epizódszerepeknek. Jelentős érdemei vannak a hazai szerzők színpadi bemutatásában. Nem hiszem, hogy túloznék, amikor azt állítom, többszáz darabban játszott, elsősorban a kolozsvári és váradi színpadon. Én most csak néhány szerepére szeretnék emlékeztetni. Azokra, amelyek élményt nyújtóak maradtak számomra, vagy kritikus elődeimre. A népszínművekkel kezdeném, talán azért, mert ezek emléke hagyta a legrégibb nyomokat bennem: feledhetetlen volt Tóth Ede és Szigligeti parasztasszonyaiban. De Jókai Aranyemberében ugyanolyan bensőséges, mint a Süt a nap tekintetes asszonyában, a Hunyady Sándor színműveiben ugyanolyan otthonosan mozog, mint Kodolányi Földindulásában vagy Tamási Csalóka szivárványában. A Hauptmann (Téli ballada), Maeterlinck (Szent Antal csodája), G. B. Shaw (Ördög cimborája, Pygmalion), Osztrovszkij (Farkasok és bárányok) szerepekre ugyanúgy emlékezünk, mint a III. Richard tragikus öreg királynőjére, vagy a Tartuffe-beli nagymamára. És talán csak tíz éve, hogy Móricz Zsigmond vígjátékában láttuk Poór Lilivel, Hegyi Lilivel és Fekete Mihállyal együtt komolyan komédiázni. S szolgálta a román kultúra megismertetésének ügyét is. A kritika 1925-ben Iorga Apáról fiúra című darabjának előadásával kapcsolatosan azt írta róla: „biztos kézzel játszott az anyai érzések végtelen skáláján." Később Lucian Blaga Gyermekkeresztesekjében alakította „pompás sikerrel" a fejedelemasszonyt. Csaknem két évtizeddel ezelőtt pedig a Bányászokban járult hozzá a kezdődő szocialista dráma sikeréhez. És még van egy emlékezetes sikere. Két évvel ezelőtt Bukarest, Kolozsvár és Marosvásárhely közönsége még egyszer gyönyörködhetett Beness Ilona alkotóművészetében. Lovinescu Egy művész halálában a dadát játszotta, hitelesen, teli emberi melegséggel, s az öregkor fiatalokat féltő és megérteni akaró méla rezignációjával Nem teljes, talán még csak nem is vázlatos kép ez a néhány sor Beness Ilona portréjához. Csupán néhány emlékező és emlékeztető vonás a színpadról elvonult művészről, a néző részéről, aki figyelte és szerette benne a művészt és a nyelv mesteri kezelőjét. J. L Beness Ilona Horia Lovinescu Egy művész halála című darabjában Talárszági íróküldöttséget üdvözlő vacsorára hívtak meg a Capşaétterembe. Vagy mit is beszélek? Hosszú évekkel ezelőtt már București lett a neve — ott volt kiírva a nagy sarokablakban !... De persze a bukarestiek, régiek is újak, de még a nem-bukarestiek is csak az egykori néven emlegették. A két vendég: Gáspár Margit, a drámaíró is fordító, Gáli István, a fiatal prózaíró is dramaturg ugyancsak így mondja... Nyilván Eminescu sem nevezhette másként, amikor a lassacskán robottá váló hírlapírás szüneteiben be-benézett ide. Költők, írók, művészek, színészek üldögéltek vele. Azok megszámlálhatatlan sora foglalt helyet ezeknél a kis asztaloknál, a beszéd tompa zsongásában, ételek, italok finom gőzében (persze, egy időben politikusok, pénzemberek, nagymenő szélhámosok, ragyogó ringyók, apró pecsenyelesők is...), csodálom, hogy olyan keveset írtak még róluk! Ha meggondolom, hogy csak én, aki mint kívülálló pillantottam be néha-néha az elmúlt másfél évtizedben, hány emberrel találkoztam itt (is hányat felejtettem el máris, akivel pedig itt üldögéltem !—) SZEMLER FERENC: A Zaharia Stancuval, hogy úgy mondjam: hivatásszerűen ebédeltem együtt a Mezítláb fordítása idején, mert ki kellett kérdeznem a szótárban sem lelhető tájszavai felől. Aurel Baranga is vele érkezett — akkoriban közösen igazgatták a Nemzeti Színházat. Szokás szerint Abafáy Gusztávval kettesben érkeztünk meg az Állami Könyvkiadó szerkesztőségéből — a fővárosba látogatók természetesen mellénk telepedtek Asztalos István alak £5T€K 3UiKAK£ßTB£M ja és leginkább emlékezetemben — ott ül most is a vörös bársonydiványon, alacsonyan és derűsen, mintha közben mi sem történt volna. Így látja az emlékezés Bölöni Györgyöt is, amint együtt vacsorázik Méliusz Józseffel is feleségével — milyen közvetlen, baráti, jómodorú, milyen üdén szellemes is franciásan ételkedvelő!... Késő éjszakáig kell vele maradni s azután gyalogosan ballagni el az Athénie Palace-beli szállásáig, miközben egy váratlan rosszullét hírnökként jelent valamit a nemsokára beköszöntő végről. Trugen Jebeleanu és Cicerone Theo- Ludorescu olykor szintén megjelent a zsongó füstben és a szőnyeges nyu CAPSA galomban. Szegény Florica Cordescut talán csak egyszer láttam itt, amikor az Arkangyalok bukása első fedőlapját rajzolta nekem. Sütő András csak jóval később látogatott el ide , amikor már nem volt bukaresti lakos. Marcel Breslaşu azonban, a világ legnagyobb vendéglőlátogatója, sokszor itt étkezett, pipázott és vitatkozott végeláthatatlanul. Mihai Beniuc és felesége, Emma, külföldi kiküldetésük befejeztével, a saját házvitel megalapozásának zűrzavarai közt tűnt fel többször is az étteremben. Csupán futólag találkoztunk, akár később Graham Greene-nel, akit Petre Solomon, a műfordító kalauzolt. Nagy István viszont egyidőben többször is megjelent ebédre. Peter Hacks, a kitűnő német drámaíró és felesége vacsorázott itt egyszer velünk. Többször azonban a másik drámaíró és másik Peter Karvas — szintén feleségével, a kedves Perrával. Végül pedig egy ízben, de hosszasan Georgij Gulia, a Tavasz Szákenben szerzője... És Simon Magdát is láttam darabjának bukaresti bemutatója után... És Borisz Polevojjal is együtt voltam. Amint most itt üldögélünk, szentben velem Pop Simion, a prózaíró. Ioanichie Olteanu, a költő és Horváth Imre tolmácsolója, Traian lánca, a kitűnő librettista, megint csak arra gondolok, milyen kár, hogy ennek a nevezetes helynek még nincs krónikása ! Aztán kilépünk a higanygőzlámpák fényétől kék éjszakába és látjuk a homlokzaton az új elnevezés arany betűit: „ Braseria Bucureşti".. De azért csak úgy nevezi mindenki, hogy ,,Capsa". Papp Gábor rajza