Új Élet, 1980 (22. évfolyam, 1-24. szám)

1980-02-10 / 3. szám

r Újesztendő 1850 Hideg volt. A férfi alig vonszolta magát, s a sűrű januári ködben meghúzódó házakat figyelte, mint aki nem ismeri eléggé az utat, s nem bízhatja magát ösztöneire. «Valahol itt kell lennie» — hajtogatta csökönyösen, s már-már attól tartott, hogy eltévesztette az utcát, amikor sárgás fényű ablakot látott, s a zsalugátere­­ken átszűrődő fénynyalábban mintha mozgott volna valaki. Megállt a ház előtt. Messziről kutyaugatás és fagy­tól csikorgó fák zaja áramlott feléje... «Istenem, add, hogy ő legyen — gondolta a férfi. — Add, hogy itt lak­jon még, hisz az sincs, akihez bekopogtak.» Jókai­ a lobogó tűz felé fordulva olvasott. A kandal­ló melletti asztalkán gyertyák égtek, s csergébe bur­kolt lába mellé zizegve hulltak le a kéziratlapok. — Átlátván Esztella kisasszony ezen cselszövését — olvasta a készülő regény mondatát, majd megállt — Nem, ez nem elég zengzetes — gondolta, és átfor­málta a mondatot — Ezen cselszövés iszonyú kíno­kat ébreszte Esztella kisasszony finom lelkében, át­látván a fondorlat minden következményét. — Ismét megállt s fél szemmel a tüzet nézve, áthúzta az új mondat egyik szavát — A tűző napon, a rónaság fe­lett játszi délibáb képeszté az urakat, s e tikkadatban Esztella borzongani látszott — olvasta tovább. A falióra elütötte a tizenegyet, s a harangjáték csilingelni kezdett egy szepességi dallamot. Huzat rebbentette meg a gyertyákat, s a kandalló­ban megroskadt a parázs, szikrázva csapott fel a láng a kürtő felé. Jókai leengedte a kéziratköteget, s az asztalkán álló kalamázisba tette a lúdtollat. Elégedetlen volt a folytatással, s nem tudta, mi szebb, ha most Esztel­la kisasszonyt jellemezve elmeséli a magányt és a kiszolgáltatottságot, vagy ha a társaság valamelyik tagját vezérli Esztella mellé, s a kialakuló dialógusban mondatja el a felgyülemlett keservet. «Tán úgy sem lenne valótlan, ha idézőjelben elgondoltatnám vele valamely igaz barátnéjához írott levelét» — gondolta Jókai, s felállt. Az íróasztalán, mint vasalatlan fehérnemű, tor­nyosult az összegyűrt, majd néhány szó miatt újra előkotort kéziratok halmaza. Valamit keresett, maga sem tudta pontosan, hogy mit, s mintha attól tartott volna, hogy esetleg megtalálja azt, ami még órákig e szobához kötné, abbahagyta a keresést .Eh — gondolta —, nem jó előre tervezni semmit a regénybe, mert elviszi a zamatot, letörli még fán lévő korban a gyümölcs hamvát az ember, ha tudja, hogy Esztella boldogan férjhez megy, s már köntörfalazás minden, ami a kínlódás és a végtelen boldogság között nehe­zíti az olvasó útját.» A szél megrázta a zsalugátert, s talán havat is ho­zott a platánfáról, mert apró neszekkel telt meg a szo­ba. Jókai fázósan húzta összébb százgallérosra emlé­keztető kabátját, s a gyertyakoppantóval az asztalká­hoz lépett, amikor újra zörrent az ablak, de most hangosabban, s a kandallónál állva mintha nevét hallotta volna. Hátrafordult. — Móric! Nem hallod? — Ki az? — Én vagyok, Sándor. Eressz be, Móric, még meg­láthat valaki. — Ki az? — kérdezte Jókai hideglelősen. — Én vagyok, Petőfi. — Nem, az nem igaz. Petőfi halott. — Élek, Móric, nyiss ajtót. Álló erőm sincs már. — Petőfi halott — ismételte Jókai, s az órájára né­zett, mely már közel járt az éjfélhez. «Távozz tőlem, sátán — mormogta. — Sándor halott.» — Hát nem ismered föl a hangomat? Jókai borzongva szorongatta a gyertyakoppantót, s nem mert az ablakhoz lépni. Félt attól, nem is áll odakint senki, csak formátlanul szétfeszülő képzelete játszatja vele az éjféli órán a lehetetlen játékait. — Te nem lehetsz ő. Látták Fehéregyházán a dom­bon haránt szaladni a kukoricáshoz. — De, én vagyok. Csak megsebesültem, de élek. Móric, nyiss ajtót! — Nem. Petőfi nem él! — mondta határozottan, s a feszültségtől fásult nyugalom töltötte el. — S ha élne, az sem lenne jobb. — Élek! — Nem. Petőfit gyászolja a nemzet, s mentül mész szebb leszünk Világostól, annál inkább őt fogják si­ratni, s nem a vert sereget. — Nyisd ki az ablakot legalább. Könyvre való új verset hoztam. — Nem, Sándor — mondta Jókai, s megrezzent a régen ki nem mondott névtől. — Nem hozhattál új verseket. Petőfi műve kész. Azt lezárta a halál, s akárki lennél is, helyed úgysem lehetne. Azt hinnék, komédiás vagy, aki az ő modorában ír és beszél. — De én vagyok. — Uram, hallottunk hírt arról is, hogy távol Szibé­riában él a költő, s arról is, hogy Párizsban látták vol­na... Sándor, ha istent ismersz, most menj, s ne tedd tönkre az egyetlen legendát,mely fél századig is élet­ben tarthatja a nemzetet. — De itt vannak az új verseim. — Sándor, egy mártír többet mond az összes ódák iramlásánál, s az elégiák borongó igazságánál is több. Ne törj a csüggedők egyetlen forrása ellen. Ha megjöttél, s valóban az vagy, akinek magadat mon­dod, tudnod kell, hogy a vágyakozás nemesebb, mint a meghalás. Menj vissza Erdély hegyei közé, vagy bár­hová, s neved, meglátod, újra meg újra fölforralja a leget. — Éhes vagyok, és fázom — rázta most már hango­sabban a vándor a zsalugátert. — Légy csendben, Sándor. Róza alszik. Havazni kezdett. A Svábhegy felől megújult a szél, s a havazásra kaffogó kutyák, egy elkésetten csilin­gelő szán meg az ablakhoz vezető lábnyomok hatal­mas fehérség alá menekültek. A falióra elütötte a tizenkettőt s a szepességi dal közepén megszólaltak a város harangjai is. Jókai kezébe vette a gyertyákat, s könyökével nyi­totta ki a hálóházba vezető ajtót. — Boldogságos újesztendőt, Róza — mondta, s megcsókolta az asszony szemét. — Sándorral álmodtam — mondta az asszony. — Istenem, most lenne huszonhét esztendős. VÁRI ATTILA:­ ­(A felszabadulás utáni romániai magyar prózá­ban nem jelentkezett fiatal író, aki ennyire a maga nemzedékének irodalmi exponense lett volna» — állapította meg Fodor Sándor Vári Attila első no­­velláskötete, A véges nap előszavában. (Forrás sorozat, 1967). Huszonegy éves fiatalember volt akkor a szerző, aki valóban korosztálya friss hangú, rokonszenvesen türelmetlen szószólójaként indult el pályáján. Konvenciókkal, kötöttségekkel bátran szembefeszülő prózájában nemzedékének helyke­reső nyugtalanságát fejezte ki megnyerő magabiz­tossággal, olykor kamaszos kihívással, de minden­képpen az eredeti elbeszélő-tehetség erejével. Menet közben Vári Attilát is érlelő élményekben részesítette a sors. Nem mondhatnók azonban, hogy elveszítette hajdani önmagát, ellenkezőleg: máig hű maradt egykori eszményeihez, s a változó világ más minőségű kerete között is őrizni tudja hite az ifjúságban, ragaszkodik az emlékekhez, a régi játszótársakhoz, ismerős utcákhoz, házakhoz, emberekhez, akikről mindig lehet valami új és meg­ragadó mondanivalója. Van egy város, melyhez elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódik: Marosvásár­hely. Vannak helye a Maros-partnak és fehé aszta­lai a főtérnek, ahonnan már kitörölhetetlen az ő jelenléte. Köztudottan Vári Attila a vikendtelepi «cementlapok főszerkesztője». Művészi arculatá­hoz illő rang ez, kétségtelenül... Még emlékezhetünk az 1976-ban megjelent kö­­­­zépkori villamosjegy játékosan vibráló hangulataira, groteszkbe hajló történeteire. Divatos szóval szö­vegnek is nevezhetjük a Vári-novellát. Olyanfajta szövegnek, mely szeszélyes vonulatában emlékek és asszociációk dús tenyészete foglalja magába — valamely tudatos írói építkezés szabálya szerint. A próza Vári tolla hegyén olykor versbe lendül át, mintha nem is lenne más útja. Lírába oldódik az aforisztikus fogalmazás, hangulati töltetté telítve a gondoló igazát. (Nem véletlen hát, hogy Vári Attila verseskötetté is bemutatkozott nemrég: a Változatok ütő és védekező hangszerekre 1978-ban látott napvilágot.) Eddigi legjobb novelle (Török elefánt,­ Lassított lenézés, Élt — 140 centit) mintha egy sajátos hang­vételű gyermekkori memoár lazán összefüggő da­rabjai lennének. Az emlékezés Vári Attila központi problémája. Emlékek prizmáján ő látja az író jele­nünket, a huszadik század utolsó negyedét, s egé­szen bizonyos, hogy ezekről az esztendőkről még fontos közölnivalója van számunkra. Harminc-egynéhány éves korában a prózaíró mindent megpróbálhat, mert övé az idő. (n.p.)

Next