Új Élet, 1980 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1980-02-10 / 3. szám
r Újesztendő 1850 Hideg volt. A férfi alig vonszolta magát, s a sűrű januári ködben meghúzódó házakat figyelte, mint aki nem ismeri eléggé az utat, s nem bízhatja magát ösztöneire. «Valahol itt kell lennie» — hajtogatta csökönyösen, s már-már attól tartott, hogy eltévesztette az utcát, amikor sárgás fényű ablakot látott, s a zsalugátereken átszűrődő fénynyalábban mintha mozgott volna valaki. Megállt a ház előtt. Messziről kutyaugatás és fagytól csikorgó fák zaja áramlott feléje... «Istenem, add, hogy ő legyen — gondolta a férfi. — Add, hogy itt lakjon még, hisz az sincs, akihez bekopogtak.» Jókai a lobogó tűz felé fordulva olvasott. A kandalló melletti asztalkán gyertyák égtek, s csergébe burkolt lába mellé zizegve hulltak le a kéziratlapok. — Átlátván Esztella kisasszony ezen cselszövését — olvasta a készülő regény mondatát, majd megállt — Nem, ez nem elég zengzetes — gondolta, és átformálta a mondatot — Ezen cselszövés iszonyú kínokat ébreszte Esztella kisasszony finom lelkében, átlátván a fondorlat minden következményét. — Ismét megállt s fél szemmel a tüzet nézve, áthúzta az új mondat egyik szavát — A tűző napon, a rónaság felett játszi délibáb képeszté az urakat, s e tikkadatban Esztella borzongani látszott — olvasta tovább. A falióra elütötte a tizenegyet, s a harangjáték csilingelni kezdett egy szepességi dallamot. Huzat rebbentette meg a gyertyákat, s a kandallóban megroskadt a parázs, szikrázva csapott fel a láng a kürtő felé. Jókai leengedte a kéziratköteget, s az asztalkán álló kalamázisba tette a lúdtollat. Elégedetlen volt a folytatással, s nem tudta, mi szebb, ha most Esztella kisasszonyt jellemezve elmeséli a magányt és a kiszolgáltatottságot, vagy ha a társaság valamelyik tagját vezérli Esztella mellé, s a kialakuló dialógusban mondatja el a felgyülemlett keservet. «Tán úgy sem lenne valótlan, ha idézőjelben elgondoltatnám vele valamely igaz barátnéjához írott levelét» — gondolta Jókai, s felállt. Az íróasztalán, mint vasalatlan fehérnemű, tornyosult az összegyűrt, majd néhány szó miatt újra előkotort kéziratok halmaza. Valamit keresett, maga sem tudta pontosan, hogy mit, s mintha attól tartott volna, hogy esetleg megtalálja azt, ami még órákig e szobához kötné, abbahagyta a keresést .Eh — gondolta —, nem jó előre tervezni semmit a regénybe, mert elviszi a zamatot, letörli még fán lévő korban a gyümölcs hamvát az ember, ha tudja, hogy Esztella boldogan férjhez megy, s már köntörfalazás minden, ami a kínlódás és a végtelen boldogság között nehezíti az olvasó útját.» A szél megrázta a zsalugátert, s talán havat is hozott a platánfáról, mert apró neszekkel telt meg a szoba. Jókai fázósan húzta összébb százgallérosra emlékeztető kabátját, s a gyertyakoppantóval az asztalkához lépett, amikor újra zörrent az ablak, de most hangosabban, s a kandallónál állva mintha nevét hallotta volna. Hátrafordult. — Móric! Nem hallod? — Ki az? — Én vagyok, Sándor. Eressz be, Móric, még megláthat valaki. — Ki az? — kérdezte Jókai hideglelősen. — Én vagyok, Petőfi. — Nem, az nem igaz. Petőfi halott. — Élek, Móric, nyiss ajtót. Álló erőm sincs már. — Petőfi halott — ismételte Jókai, s az órájára nézett, mely már közel járt az éjfélhez. «Távozz tőlem, sátán — mormogta. — Sándor halott.» — Hát nem ismered föl a hangomat? Jókai borzongva szorongatta a gyertyakoppantót, s nem mert az ablakhoz lépni. Félt attól, nem is áll odakint senki, csak formátlanul szétfeszülő képzelete játszatja vele az éjféli órán a lehetetlen játékait. — Te nem lehetsz ő. Látták Fehéregyházán a dombon haránt szaladni a kukoricáshoz. — De, én vagyok. Csak megsebesültem, de élek. Móric, nyiss ajtót! — Nem. Petőfi nem él! — mondta határozottan, s a feszültségtől fásult nyugalom töltötte el. — S ha élne, az sem lenne jobb. — Élek! — Nem. Petőfit gyászolja a nemzet, s mentül mész szebb leszünk Világostól, annál inkább őt fogják siratni, s nem a vert sereget. — Nyisd ki az ablakot legalább. Könyvre való új verset hoztam. — Nem, Sándor — mondta Jókai, s megrezzent a régen ki nem mondott névtől. — Nem hozhattál új verseket. Petőfi műve kész. Azt lezárta a halál, s akárki lennél is, helyed úgysem lehetne. Azt hinnék, komédiás vagy, aki az ő modorában ír és beszél. — De én vagyok. — Uram, hallottunk hírt arról is, hogy távol Szibériában él a költő, s arról is, hogy Párizsban látták volna... Sándor, ha istent ismersz, most menj, s ne tedd tönkre az egyetlen legendát,mely fél századig is életben tarthatja a nemzetet. — De itt vannak az új verseim. — Sándor, egy mártír többet mond az összes ódák iramlásánál, s az elégiák borongó igazságánál is több. Ne törj a csüggedők egyetlen forrása ellen. Ha megjöttél, s valóban az vagy, akinek magadat mondod, tudnod kell, hogy a vágyakozás nemesebb, mint a meghalás. Menj vissza Erdély hegyei közé, vagy bárhová, s neved, meglátod, újra meg újra fölforralja a leget. — Éhes vagyok, és fázom — rázta most már hangosabban a vándor a zsalugátert. — Légy csendben, Sándor. Róza alszik. Havazni kezdett. A Svábhegy felől megújult a szél, s a havazásra kaffogó kutyák, egy elkésetten csilingelő szán meg az ablakhoz vezető lábnyomok hatalmas fehérség alá menekültek. A falióra elütötte a tizenkettőt s a szepességi dal közepén megszólaltak a város harangjai is. Jókai kezébe vette a gyertyákat, s könyökével nyitotta ki a hálóházba vezető ajtót. — Boldogságos újesztendőt, Róza — mondta, s megcsókolta az asszony szemét. — Sándorral álmodtam — mondta az asszony. — Istenem, most lenne huszonhét esztendős. VÁRI ATTILA: (A felszabadulás utáni romániai magyar prózában nem jelentkezett fiatal író, aki ennyire a maga nemzedékének irodalmi exponense lett volna» — állapította meg Fodor Sándor Vári Attila első novelláskötete, A véges nap előszavában. (Forrás sorozat, 1967). Huszonegy éves fiatalember volt akkor a szerző, aki valóban korosztálya friss hangú, rokonszenvesen türelmetlen szószólójaként indult el pályáján. Konvenciókkal, kötöttségekkel bátran szembefeszülő prózájában nemzedékének helykereső nyugtalanságát fejezte ki megnyerő magabiztossággal, olykor kamaszos kihívással, de mindenképpen az eredeti elbeszélő-tehetség erejével. Menet közben Vári Attilát is érlelő élményekben részesítette a sors. Nem mondhatnók azonban, hogy elveszítette hajdani önmagát, ellenkezőleg: máig hű maradt egykori eszményeihez, s a változó világ más minőségű kerete között is őrizni tudja hite az ifjúságban, ragaszkodik az emlékekhez, a régi játszótársakhoz, ismerős utcákhoz, házakhoz, emberekhez, akikről mindig lehet valami új és megragadó mondanivalója. Van egy város, melyhez elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódik: Marosvásárhely. Vannak helye a Maros-partnak és fehé asztalai a főtérnek, ahonnan már kitörölhetetlen az ő jelenléte. Köztudottan Vári Attila a vikendtelepi «cementlapok főszerkesztője». Művészi arculatához illő rang ez, kétségtelenül... Még emlékezhetünk az 1976-ban megjelent középkori villamosjegy játékosan vibráló hangulataira, groteszkbe hajló történeteire. Divatos szóval szövegnek is nevezhetjük a Vári-novellát. Olyanfajta szövegnek, mely szeszélyes vonulatában emlékek és asszociációk dús tenyészete foglalja magába — valamely tudatos írói építkezés szabálya szerint. A próza Vári tolla hegyén olykor versbe lendül át, mintha nem is lenne más útja. Lírába oldódik az aforisztikus fogalmazás, hangulati töltetté telítve a gondoló igazát. (Nem véletlen hát, hogy Vári Attila verseskötetté is bemutatkozott nemrég: a Változatok ütő és védekező hangszerekre 1978-ban látott napvilágot.) Eddigi legjobb novelle (Török elefánt, Lassított lenézés, Élt — 140 centit) mintha egy sajátos hangvételű gyermekkori memoár lazán összefüggő darabjai lennének. Az emlékezés Vári Attila központi problémája. Emlékek prizmáján ő látja az író jelenünket, a huszadik század utolsó negyedét, s egészen bizonyos, hogy ezekről az esztendőkről még fontos közölnivalója van számunkra. Harminc-egynéhány éves korában a prózaíró mindent megpróbálhat, mert övé az idő. (n.p.)