Új Élet, 1982 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1982-05-25 / 10. szám
A Nottingham Forest menedzsere mondta: — Sok játékos azt hiszi, hogy már benőtt a feje lágya, és sztárallűröket vehet fel. Pedig ehhez csak a negyvenötödik születésnapja után elég érett az ember. Én negyvenhat múltam az ősszel... Egy sportriporter nemrég így merengett . A kosárlabdában túl sok pontot dobnak, a jégkorongban viszont túl kevés gól esik. A megoldás kézenfekvő: vegyük ki a kapust a jégkorongból, és tegyük be a kosárlabdába. Paolo Mazza, az icipici olasz birkózó bevallotta, hogy odahaza kiadós edzéseket folytat jóval súlyosabb és erőteljesebb hitvesével, Francescával. — A súlykülönbséget technikával és fifikával próbálom ellensúlyozni — magyarázta. — Az igazat megvallva éppen ez az edzéslehetőség csábított arra, hogy elvegyem Francescát. Egy okos menedzser nyilatkozata: — Az én szakmámban gyakran igen nehéz dönteni két lehetőség között Ilyenkor megvárom, amíg az egyik lehetőség füstbe megy, aztán kijelentem, hogy határoztam. Egy hírneves korongozó így panaszkodott a televízió riporterének: — Rémes, hogy bennünket mindenki műveletlen, faragatlan fickónak tekint. Pedig az igazság az, hogy én mostanáig például csak azért nem olvastam el a Karenina Annát, mert túl cikornyásnak találom Dickens stílusát. A tajga hidege Az ötvenes évek elején a Házasság hozománnyal című szovjet darabot játszotta a kolozsvári társulat A díszlet: egyszerű falusi szoba volt a háztetőről kétoldalt hatalmas vattacsomók lógtak: a szereplők öltözete: halmnacsizma, pufajka, hálászkendő vagy hatalmas kucsma. A kérők egyikét Sarlai Imre alakította, aki társával együtt bajuszt és hosszú szakállt ragasztott, arcát meg vörösesbarnára festette, hogy jelezze: kicsípte a szél. A teremben és a színpadon viszont a főpróbán—a darabbeli viszonyokiellentétben — fullasztó meleg volt, mert Gerendi bácsi, a fűtő, alaposan bedurrantott Végre megszólal a gong, megjelennek a kérők, indul az előadás. «Nem jó, nem jó!» — csattan fel az első két szó után a fiatal igazgató hangja, s mindjárt vitatkozni kezd a nála is fiatalabb rendezővel a szocialista realizmus színpadi követelményeiről. «Mi nem jó?» — kérdezi egy idő után Sarlai. «Nem érzem a tajga hidegét! — mondja az igazgató. — Már az első pillanatban éreznem kellene.» «Hozzuk mindjárt — válaszolja Sarlai, kifelé menet meg odasúgja társénak. — Amikor bejövünk, topogunk egy keveset, dörzsölgetjük, fúvogatjuk a kezünket.» Úgy is tesznek, topognak, sóhajtoznak, dörzsölgetik a kezüket De mielőtt még a szájukat kinyitnák, újra elhangzik a szentencia «Nem jó! Vissza az egész! Elölről! Újból!» Amikor a jelenet harmadszor is megismétlődik, s a szereplők egyre jobban kezdenek izzadni a pufajkában, Sarlai a legszelídebb hangján szólal meg «Nézd, dirikém, mi annyit hoztunk be a tajga hidegéből, amennyit tudtunk. A többit, légy szíves, hozd be te.» Különös plakát Kis székely faluban vendégszerepelt a harmincas években egy vándortársulat s művelődési otthon híján a kocsiszínben tartották az előadást. Az eseményt a következő szövegű plakát hozta az érdeklődők tudomására: «E helyen kedden színdarab lészen, ha eső nem lészen Ha eső lészen, színdarab nem lészen.» Terefere az öltözőben Vadász Zoltán szokásától eltérően meglehetősen ideges hangulatban készül az előadásra, körülötte meg egyik jobban dicséri a kutyáját mint a másik. «S azt mondom, hogy ugorja át a kerítést átugorja, ha azt hogy ne moccanjon, ott ül mellettem órákon át.» «Mikor a fiamnak gesztenyét kellett gyűjteni — mondja a másik —, az enyém fel s alá futkosott a Sétatéren s mindegyre egy-egy szép darabot hozott a szájában.» Vadász egy ideig hallgat de a végén csak megszólal: «Az én kutyám is nagyon kedves, engedelmes állat De én nem parancsolgatok neki. Ha azt mondom: jössz ide, vagy nem jössz ide, — akkor vagy jön, vagy nem. Nekem tudniillik nincs is kutyám.» HU. — P.Á. BÖLÖNI DOMOKOS Betörés a tolvajmúzeumba A városka nevét hiába keresnénk a térképeken, annyira jelentéktelen, hogy fel sem tüntetik. Hogy néhány napig mégis a világsajtó szenzációja volt, azt egyik polgárának, a kishivatalnok J.J.nek köszönheti, aki önmagát rövid emlékiratában Sátán Joe-nak nevezi. Nos, ez a Sátán Joe egész életében példás életet élt, ámbár családot sosem alapított; az említett emlékiratban Gönc Milly néven szereplő hölggyel is jól megfontolt érdek alapján élt több mint tizenhat évig derűs vadházasságban. Sátán Joe nem ivott, nem cigarettázott és nem bántotta az állatokat; számtalan légy tanúsíthatja, hogy egyáltalán nem ártott nekik. Tette a dolgát, körmölt, iktatott, pecsételt naphosszat, senki sem sejtette, hogy apró madárfejében miféle zseniális ötletet csiráztat rendkívüli türelemmel. Ám egy napon különös vendégek érkeztek a kisvárosba: lármás társaság, hírlapírók, rádió- és tévériporterek, impozáns technika apparátussal. Egyenest a Sátán Joe lakására hajtottak, amelynek ajtajánál már várta őket Gönc Milly, idegenvezetői minőségben, így röpült világgá a szenzáció: Sátán Joe küzdelmes élete kitartó munkájának gyümölcseként felavatták az első tolvaj, múzeumot — mint az egyik világlap cikkírója szellemesen elkeresztelte lopotékát. Sátán Joe ugyanis titokban — lopott. Nyilván azért, mert nyilvánosan ezt nem tehette. A kétszobányi kis múzeumban időrendi sorrendben megtalálható volt minden olyan tárgy, amelyet (kishivatal-oki életének egyhangúságát feloldandó) innen-onnan eltulajdonított. A tárgyak mellé saját gyöngy betűivel írott magyarázó szöveget is szerkesztett, mely tartalmazta: 1. a lopott tárgy megnevezését, 2. származási helyét, egykori tulajdonosa nevének feltüntetésével; 3. a lopás okát; 4. az elidegenítés körülményeit. A tárgyak tulajdonképpen nem képviseltek nagyobb értéket, Sátán Joe egyáltalán, nem használta őket. De különbül őrizte meg őket, mintha gazdáik tulajdonában maradtak volna, íme, néhány a kiállított darabokból :Egy pár kesztyű. Mr. Fairfax, a kesztyűgyár igazgatójának tulajdona. Azért loptam el, mert valahányszor hivatali küldetésben nála jártam, sosem húzta le a kesztyűjét, mindig velem húzatta le, oly módon, hogy felém nyújtotta mindkét kezét, és aztán kesztyűi a kezemben maradtak. Egyik ilyen alkalommal elfelejtettem az asztalra helyezni őket.» «.Egy darab ünnepi avatóbeszéd. Mr. Solam polgármester úr tulajdona. Az új lakónegyed első társasházának avatóünnepségén hangzott el. Véletlenül került a kezembe, amikor a beszéd közepe táján az egyik fal teljesen váratlanul (és pimasz módon) beomlott, Mr. Solam pedig nem is annyira a fal, mint a felháborodott tömeg elől hanyatt homlokeltakarodott.» «Mrs. Sarah Wilkins, hivatali főnököm feleségének intim ruhadarabja. Mrs. Wilkins gyakran keresett fel a hivatalban, amikor a kedves férje házon kívül tartózkodott. Egy alkalommal váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül viszszaérkezett a kedves férj, úgyhogy Mrs. Wilkins kénytelen volt a vészkijáraton távozni, a kérdéses tárgyat pedig gyorsan a táskámba rejtettem.» «Egy, azaz egy darab tűzoltó-parancsnoki sisak, Mr. Bonkoo büszkesége. Mr. Bonkoo úton-útfélen pimaszkodott velem, nyilvános helyen aktakukacnak titulált. A sisakot akkor vettem magamhoz, amikor egyik díszfelvonulás utáni banketten Mr. Bonkoo holtrészegen feküdt a városi parkban. Előzetesen néhányszor fejbe vágtam a tárggyal. Mr. Bonkoo fél évet várt, amíg e sisak mása elkészült; ezalatt megtört, magába roskadt ember vált belőle.» «Mr. Goldman bankigazgató pénztárcája, Mr. Goldman mindig ki szokta rakni az asztalra, azzal a szándékkal, hogy aki tőle nyer kártyán, nyugodtan belenyúlhat, és a neki járó összeget kiemelheti. Mondanom sem kell, a tárca tartalmában mit sem változva került mindannyiszor Mr. Goldman belső zsebébe. Kivéve egyetlen esetet... Sajnos, a benne levő pár ezer dollárt itt nem taglalható, rendkívüli okokból kifolyólag személyemmel összefüggésbe hozható közhasznú célokra kellett elköltenem.n Nos, folytathatnók a Lopotéka ismertetését, ha még szenzáció volna. De sajnos, már rég nem az. A világ, amely hamar szenzációvá röpítette a dolgot, oly hamar meg is feledkezett Sátán Joe nem mindennapi bravúrjáról. A rádió- és tévériporterek újabb szenzációk után futkorásznak, az újságírók nemkülönben, s még a rekordok könyvébe sem került bele az ügy. De a városka atyái sem reagáltak ésszerűen rá. Holott, ha egy csöpp kis üzleti szimattal is rendelkeznek, ma már a világ összes turistatérképein ott szerepelne a helység. Megérdemelné. Sajnos, a Lopotéka megnyitását követő héten szörnyű dolog történt tolvajok törtek be Sátán Joe múzeum lakására. Szegény Millyt még csak föl se ébresztve, teljesen kirámolták a felbecsülhetetlen gyűjtemény valamennyi műkincsét. Állítólag a városka egyes polgárai, mint például Mr. Fairfax, a kesztyűgyár igazgatója. Mr. Solam polgármester, Mr. és Mrs. Wilkins, Mr. Bonkoo vagy Mr. Goldman, szolgálhatnának némi felvilágosítással. Ám épp ők pillanatnyilag nem hozzáférhetők. Mármint a nyilvánosság számára. A vizsgálat folyamatban van. A seriff viszont még nem nyilatkozik. Gönc Milly sem. Csatlakozott ugyanis az anyabaptisták middlesexi szextájához. Sátán Joe pedig a városka börtönébenis. Egyetlen világlap vagy nemzetközi tévétársaság sem hajlandó kifizetni érte a kauciót. Ellenben megígérték neki, hogy halála után szobrot kap a városka főterén. Nagyobbat, mint a rock-király. Sátán Joe ebbe fog belerokkanni.