Új Élet, 1982 (24. évfolyam, 1-24. szám)

1982-05-25 / 10. szám

A Nottingham Forest menedzsere mondta: — Sok játékos azt hiszi, hogy már benőtt a feje lágya, és sztárallűröket vehet fel. Pedig ehhez csak a negy­venötödik születésnapja után elég érett az ember. Én negyvenhat múltam az ősszel... Egy sportriporter nemrég így me­rengett . A kosárlabdában túl sok pontot dobnak, a jégkorongban viszont túl kevés gól esik. A megoldás kézen­fekvő: vegyük ki a kapust a jégkorong­ból, és tegyük be a kosárlabdába. Paolo Mazza, az icipici olasz birkózó bevallotta, hogy odahaza kiadós ed­zéseket folytat jóval súlyosabb és erő­teljesebb hitvesével, Francescával. — A súlykülönbséget technikával és fifikával próbálom ellensúlyozni — magyarázta. — Az igazat megvallva éppen ez az edzéslehetőség csábított arra, hogy elvegyem Francescát. Egy okos menedzser nyilatkozata: — Az én szakmámban gyakran igen nehéz dönteni két lehetőség között Ilyenkor megvárom, amíg az egyik lehetőség füstbe megy, aztán kijelen­tem, hogy határoztam. Egy hírneves korongozó így panasz­kodott a televízió riporterének: — Rémes, hogy bennünket mindenki műveletlen, faragatlan fickónak tekint. Pedig az igazság az, hogy én mos­tanáig például csak azért nem olvas­tam el a Karenina Annát, mert túl cikornyásnak találom Dickens stílusát. A tajga hidege Az ötvenes évek elején a Házasság hozománnyal című szovjet darabot ját­szotta a kolozsvári társulat A díszlet: egyszerű falusi szoba volt a háztetőről kétoldalt hatalmas vattacsomók lógtak: a szereplők öltözete: halmnacsizma, pufajka, hálászkendő vagy hatalmas kucsma. A kérők egyikét Sarlai Imre alakította, aki társával együtt bajuszt és hosszú szakállt ragasztott, arcát meg vörösesbarnára festette, hogy je­lezze: kicsípte a szél. A teremben és a színpadon viszont a főpróbán—a darabbeli viszonyoki­­ellentétben — fullasztó meleg volt, mert Gerendi bácsi, a fűtő, alaposan bedurrantott Végre megszólal a gong, megjelennek a kérők, indul az előadás. «Nem jó, nem jó!» — csattan fel az első két szó után a fiatal igazgató hangja, s mindjárt vitatkozni kezd a nála is fiatalabb rendezővel a szocia­lista realizmus színpadi követelmé­nyeiről. «Mi nem jó?» — kérdezi egy idő után Sarlai. «Nem érzem a tajga hidegét! — mondja az igazgató. — Már az első pillanatban éreznem kelle­ne.» «Hozzuk mindjárt — válaszolja Sarlai, kifelé menet meg odasúgja társénak. — Amikor bejövünk, topo­gunk egy keveset, dörzsölgetjük, fúvo­­gatjuk a kezünket.» Úgy is tesznek, topognak, sóhajtoznak, dörzsölgetik a kezüket De mielőtt még a szájukat kinyitnák, újra elhangzik a szentencia «Nem jó! Vissza az egész! Elölről! Újból!» Amikor a jelenet harmadszor is meg­ismétlődik, s a szereplők egyre jobban kezdenek izzadni a pufajkában, Sarlai a legszelídebb hangján szólal meg «Nézd, dirikém, mi annyit hoztunk be a tajga hidegéből, amennyit tudtunk. A többit, légy szíves, hozd be te.» Különös plakát Kis székely faluban vendégszerepelt a harmincas években egy vándortár­sulat s művelődési otthon híján a kocsiszínben tartották az előadást. Az eseményt a következő szövegű plakát hozta az érdeklődők tudomására: «E helyen kedden színdarab lészen, ha eső nem lészen Ha eső lészen, szín­darab nem lészen.» Terefere az öltözőben Vadász Zoltán szokásától eltérően meglehetősen ideges hangulatban ké­szül az előadásra, körülötte meg egyik jobban dicséri a kutyáját mint a másik. «S azt mondom, hogy ugorja át a kerítést átugorja, ha azt hogy ne moccanjon, ott ül mellettem órákon át.» «Mi­kor a fiamnak gesztenyét kellett gyűjteni — mondja a másik —, az enyém fel s alá futkosott a Sétatéren s mindegyre egy-egy szép darabot ho­zott a szájában.» Vadász egy ideig hallgat de a végén csak megszólal: «Az én kutyám is nagyon kedves, engedelmes állat De én nem paran­csolgatok neki. Ha azt mondom: jössz ide, vagy nem jössz ide, — akkor vagy jön, vagy nem. Nekem tudniillik nincs is kutyám.» HU. — P.Á. BÖLÖNI DOMOKOS Betörés a tolvajmúzeumba A városka nevét hiába keresnénk a térképeken, annyira jelentéktelen, hogy fel sem tüntetik. Hogy néhány napig mégis a világsajtó szenzációja volt, azt egyik polgárának, a kishivatalnok J.J.­­nek köszönheti, aki önmagát rövid em­lékiratában Sátán Joe-nak nevezi. Nos, ez a Sátán Joe egész életében példás életet élt, ámbár családot sosem alapí­tott; az említett emlékiratban Gönc Milly néven szereplő hölggyel is jól megfon­tolt érdek alapján élt több mint tizenhat évig derűs vadházasságban. Sátán Joe nem ivott, nem cigarettázott és nem bán­totta az állatokat; számtalan légy tanúsít­hatja, hogy egyáltalán nem ártott nekik. Tette a dolgát, körmölt, iktatott, pecsételt naphosszat, senki sem sejtette, hogy apró madárfejében miféle zseniális öt­letet csiráztat rendkívüli türelemmel. Ám egy napon különös vendégek ér­keztek a kisvárosba: lármás társaság, hírlapírók, rádió- és tévériporterek, im­pozáns technika apparátussal. Egye­nest a Sátán Joe lakására hajtottak, amelynek ajtajánál már várta őket Gönc Milly, idegenvezetői minőségben, így röpült világgá a szenzáció: Sátán Joe küzdelmes élete kitartó munkájának gyümölcseként felavatták az első tolvaj, múzeumot — mint az egyik világlap cikkírója szellemesen elkeresztelte­ lo­­potékát. Sátán Joe ugyanis titokban — lopott. Nyilván azért, mert nyilvánosan ezt nem tehette. A kétszobányi kis múzeumban időrendi sorrendben megtalálható volt minden olyan tárgy, amelyet (kishivatal-­­­oki életének egyhangúságát feloldandó) innen-onnan eltulajdonított. A tárgyak mellé saját gyöngy betű­ivel írott magya­rázó szöveget is szerkesztett, mely tartal­mazta: 1. a lopott tárgy megnevezését, 2. származási helyét, egykori tulajdono­­sa nevének feltüntetésével; 3. a lopás okát; 4. az elidegenítés körülményeit. A tárgyak tulajdonképpen nem képviseltek nagyobb értéket, Sátán Joe egyáltalán, nem használta őket. De különbül őrizte meg őket, mintha gazdáik tulajdonában maradtak volna, íme, néhány a kiállított darabokból :Egy pár kesztyű. Mr. Fairfax, a kesz­tyűgyár igazgatójának tulajdona. Azért loptam el, mert valahányszor hivatali küldetésben nála jártam, sosem húzta le a kesztyűjét, mindig velem húzatta le, oly módon, hogy felém nyújtotta mind­két kezét, és aztán kesztyűi a kezemben maradtak. Egyik ilyen alkalommal elfe­lejtettem az asztalra helyezni őket.» «.Egy darab ünnepi avatóbeszéd. Mr. Solam polgármester úr tulajdona. Az új lakónegyed első társasházának avató­ünnepségén hangzott el. Véletlenül ke­rült a kezembe, amikor a beszéd közepe táján az egyik fal teljesen váratlanul (és pimasz módon) beomlott, Mr. Solam pedig nem is annyira a fal, mint a felhá­borodott tömeg elől hanyatt­ homlok­­el­takarodott.» «Mrs. Sarah Wilkins, hivatali főnö­köm feleségének intim ruhadarabja. Mrs. Wilkins gyakran keresett fel a hivatalban, amikor a kedves férje házon kívül tar­tózkodott. Egy alkalommal váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül visz­­szaérkezett a kedves férj, úgyhogy Mr­s. Wilkins kénytelen volt a vészkijáraton távozni, a kérdéses tárgyat pedig gyor­san a táskámba rejtettem.» «Egy, azaz egy darab tűzoltó-parancs­noki sisak, Mr. Bonkoo büszkesége. Mr. Bonkoo úton-útfélen pimaszkodott velem, nyilvános helyen aktakukacnak titulált. A sisakot akkor vettem magam­hoz, amikor egyik díszfelvonulás utáni banketten Mr. Bonkoo holtrészegen fe­küdt a városi parkban. Előzetesen né­hányszor fejbe vágtam a tárggyal. Mr. Bonkoo fél évet várt, amíg e sisak mása elkészült; ezalatt megtört, magába ros­­kadt ember vált belőle.» «Mr. Goldman bankigazgató pénztár­cája, Mr. Goldman mindig ki szokta rakni az asztalra, azzal a szándékkal, hogy aki tőle nyer kártyán, nyugodtan belenyúl­hat, és a neki járó összeget kiemelheti. Mondanom sem kell, a tárca tartalmában mit sem változva került mindannyiszor Mr. Goldman belső zsebébe. Kivéve e­­gyetlen esetet... Sajnos, a benne levő pár ezer dollárt itt nem taglalható, rend­kívüli okokból kifolyólag személyemmel összefüggésbe hozható közhasznú cé­lokra kellett elköltenem.n Nos, folytathatnók a Lopotéka ismer­tetését, ha még szenzáció volna. De sajnos, már rég nem az. A világ, amely hamar szenzációvá röpítette a dolgot, oly hamar meg is feledkezett Sátán Joe nem mindennapi bravúrjáról. A rádió- és tévériporterek újabb szenzációk után futkorásznak, az újságírók nemkülön­ben, s még a rekordok könyvébe sem került bele az ügy. De a városka atyái sem reagáltak ésszerűen rá. Holott, ha egy csöpp kis üzleti szimattal is rendelkez­nek, ma már a világ összes turistatérké­pein ott szerepelne a helység. Megérde­melné. Sajnos, a Lopotéka megnyitását köve­tő héten szörnyű dolog történt tolvajok törtek be Sátán Joe múzeum­ lakására. Szegény Millyt még csak föl se ébresztve, teljesen kirámolták a felbecsülhetetlen gyűjtemény valamennyi műkincsét. Állítólag a városka egyes polgárai, mint például Mr. Fairfax, a kesztyűgyár igazgatója. Mr. Solam polgármester, Mr. és Mrs. Wilkins, Mr. Bonkoo vagy Mr. Goldman, szolgálhatnának némi felvi­lágosítással. Ám épp ők pillanatnyilag nem hozzáférhetők. Mármint a nyilvá­nosság számára. A vizsgálat folyamatban van. A seriff viszont még nem nyilatkozik. Gönc Milly sem. Csatlakozott ugyanis az anyabap­tisták middlesexi szextájához. Sátán Joe pedig a városka börtönében­­is. Egyetlen világlap vagy nemzetközi tévétársaság sem hajlandó kifizetni érte a kauciót. Ellenben megígérték neki, hogy halála után szobrot kap a városka főterén. Nagyobbat, mint a rock-király. Sátán Joe ebbe fog belero­kkanni.

Next