Új Ember Magazin, 2001 (2. évfolyam)

2001. február

4 február 3.­­Bodázó-najp A hang áldása A beszéd hangszeréről Nagy-Kálózy Eszter, a Kelemen László Színkör tagja. Aki — például munkája során — nem használja tudatosan a hangját, nem is tudja, hogy tulajdonképpen mindent ki lehet fejezni ezzel a „hang­szerrel". Amikor a főiskolára jártam, sosem értettem, miért kell beszédórák­ra járnom. Ha nem vagyok beszédhi­bás, akkor mit kell megtanulnom? Ké­sőbb jöttem rá, hogy minél inkább ki­dolgozom, és tudatosan használom a hangom, annál több mindent tudok ve­le kifejezni. A színészeknek é­s mind­azoknak, akiknek munkaeszközük a hangjuk — meg kell tanulniuk, ho­gyan használhatják azt a legjobban, mert aki estéket beszél végig, tudnia kell, mi az, ami nem fárasztja a hangját, és az mégis a kívánt érzelmi állapotnak megfelelően szólal meg. Amikor elő­adás után úgy érzem, hogy már nincs hangom, akkor biztos, hogy valamit nem jól csináltam, mert a verekedés egy túlzott erőfeszítés következménye. A darabot — történetéhez, esemé­nyeihez hasonlóan — hanggal is el kell próbálni, mennyit kell belőle adnom egy-egy gondolat, érzelem kifejezésé­hez. Egy-egy tanulási folyamat elején legtöbbször nem találom a megfelelő kifejezési módot, de ez nem baj, hiszen azt nem lehet egyik pillanatról a másik­ra kitalálni. Amikor játék közben fals egy-egy hang, akkor igazából az az ál­lapot volt hamis, amelyből született. Az utóbbi években kezdtem ének­léssel is foglalkozni. Ennek során jöt­tem rá, hogy sokáig rosszul képeztem a hangokat. Most már könnyebb, mert tudom, hogyan kell pontosan szólnia egy-egy énekhangnak. A beszédemre is visszahat, amit megtanulok az éneklésben amihez nyilván még nyi­tottabb torok, még több levegő kell. Kellő figyelemmel most már beszéd közben is ki tudok nyitni olyan csa­tornákat, amelyeket addig nem. Mes­terként kell érteni a hangképzéshez, hogy igazán finoman, árnyaltan tud­juk használni ezt a kifejezőeszközt. Benne van a lelkem... Molnár András a Magyar Állami Ope­raház tagja. Elsősorban Wagner-operák te­norszerepeiben vált nemzetközileg is is­mertté. — A zene iránti érdeklődésem szüle­im és testvéreim hatására már nagyon korán megmutatkozott. Sokszor kérték, hogy énekeljek, tudatosan tereljek ebbe az irányba. Szüleim óhaja is teljesült az­zal, hogy ezt a hivatást választottam. Az énekhangokat előbb ismertem, mint az ábécét. Már négyéves koromban énekel­tem otthon, rokonok, barátok előtt a „Hazám, hazám"-at és a Bordalt a Bánk bánból. Hegedűtanulmányaim is előse­gítették, hogy mind közelebb kerültem a zene és az ének világához. Aztán tagja lettem a Rádió Gyermekkórusának, an­nak egészen korai időszakában. Öt éven keresztül énekeltem a vá­rosmajori templom kórusában. 1976- ban innen kerültem a Rádió Énekkará­ba. Ugyanebben az évben lett az ének­tanárom Kaposi Margit, akivel a mai napig állandó kapcsolatban vagyok. Ő nemcsak szakmai tanácsokkal látott el, hanem — mint minden jó pedagógus — az emberrel foglalkozott, szellemi­lelki értelemben egyaránt. Elsősorban a zeneszerzők miatt sze­retek énekelni, és nem a szereplési vágy hajt. Médiumnak gondolom ma­gam: úgy közvetíthetem egy szerző művészi elképzelését, hogy benne van a lelkem, és ezt a hangomon keresztül továbbadhatom, örömet szerezve má­soknak. Az előadó és hangja eszköz. Fontosnak tartom, hogy „egyetértsek" azzal, amit énekelek, mert ha nem így van, az meglátszik, és az előadás hitel­telenné válhat. P.T. Sz.L. (Fotó: Bugnyár Zoltán)

Next