Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)

1957-08-25 / 13. szám

PENCZ ANNÁÉK TITKA — Én egy nagy szenvedő vagyok. Már negyvenedik éve, hogy megbetegedtem. Az orvosi tudomány megszűnt rajtam. Sem kezemet, sem lábamat használni nem tudom. Azóta hanyatt fekszem az ágyban. Úgy kell etetni, mint egy csecsemőt. Azóta nincs és nem is volt egy perc sem, hogy nem éreztem volna fájdalmat. Szüleimet elvesztettem, tíz éve már, hogy hadiözvegy testvérem vett gondozásba, áldja meg érte a jó Isten ... Tizenhárom esztendeje diktálta egyik levelébe e vallomását Móron Pencz Anna. összesen ötvenhárom esztendőt töltött szüntelen kínlódásban, lassú haldoklásban, betegágyon. Minthogy a nagy szenvedők betegágya egyike azoknak az ablakoknak, amelyeken az élet végső és nagy titkaira lehet rálesni, felkerekedtem, hogy elzarándokoljak hozzá. Ahogy azonban a móri állomáson leszállva érdeklődni kezdtem utána, két barátságos helybeli asszony sajnálkozva közölte: — Ó, az Anna! Hiszen most temettük el, vasárnap. Elszontyolodtam. Pencz Anna elvitte előlem a titkát oda, ahova földi szemmel nem lehet ellátni. Az asszonyok, látva elkedvetlenedésem, bíztatóan folytatták: — De csak menjen el a házhoz, ahol ápulták. A nővére, aki gondját viselte, otthon van. Az sem akárki ám ! Nekibátorodtam tehát és bekopogtattam a hadiözvegy Katalin aszszonyhoz, aki huszonhárom éven át ápolta édestestvérét. Faggatni kezdtem. A kicsi, kövérkés özvegy, akinek hetven esztendős korára is olyan tiszta kék a szeme, mint azok a virágok, melyek a közeli Vértesben teremnek, a fejét rázta. Titok? Miféle titka lehetett volna Annának? Szegények voltak ők ahhoz egész életükben. Mint fiatal leányok, Istennek szerették volna szentelni az életüket. De nem volt hozzá hozomány és kelengye. A szülők is ellenezték. Aztán egy napon, huszonegy esztendős volt akkor Anna, megszórta kezét egy szálkával. És vérmérgezést kapott. Kezelték, gyógyították, de semmi sem használt neki, sőt egyre csak rosszabb lett az állapota. És ő mindezt végtelen türelemmel viselte. Őt, Katalint, férjhez adták. Gyermekei születtek. Aztán kitört az első világháború és elesett az ura. Azóta egyedül küzd. Megtartotta ura műhelyét. Egy elhagyatott öreg segédet fogadott, ápolta, s az tanította apja mesterségére egyik fiát. Katalin mindig szeretett ápolni, betegeket gondozni. A megboldogult Lambert doktor könnyebb betegei, akiket megoperált, nála találtak menedékre. Néha tizen feküdtek a házban, ő meg a földre heveredett, hiszen virrasztania kellett... — Mindez szép, Katalin asszony — ellenkeztem vele —, de mi adta hozzá az erőt mindkettőjüknek. A szekrényhez lépett és papírlapot nyomott a kezembe. Címe: »A szenvedő leány imája.« — Ő izgalmas Jézus, kérlek, el ne hagy, szegény szenvedőnek vigasztalást adj. Szomorú a szívem-lelkem, ne hagyj el édes Istenem. Évtizedek óta betegen fekszem. Te akartad így, édes Istenem. Belenyugszom végzésedbe, nyújts hát segélyt szükségemben. Szenvedéssel teli érem, nappalom, könyörülő Jézus, könyörülj rajtam. Nyisd meg szent Szived ajtaját, fogadd be a szenvedő leányt. Szenvedéseimet neked ajánlom a sok bántalomért engesztelésül. Fogadd el édes Jézusom, jelenjél meg végső órámon ...« — Szüntelen imádkozott — tette hozzá. — Minden percét beosztotta. Reggel lélekben misére ment. Aztán azokért könyörgött, akik erre kérték. Délután keresztutat végzett.. Maga készített ahhoz is imádságot. Lélekben mindig Jézussal volt... Mikor matracra akartam tenni, tiltakozott. Jézus is szalmán feküdt, ő is azon akar. Pedig úgy összehúzta a görcs, hogy nem is tudtam, hogy teszem a koporsóba... A titok, a szenvedők és az ápolók titka nem hagyott nyugton erre sem. — Milyen volt a halála? — kérdeztem. Szenvedése minden addigit felülmúlt. Három napig tartott az agóniája. Egyszer felriadt és egy kis bort kért. De csak egy kortyot nyelt. Felsóhajtott: — Nehéz, nagyon nehéz ez a kereszt. Jó lesz már aludni. Nővérére fordította a szemét és elbúcsúzott: — A sok áldozatért csak egyet kívánok neked, édes testvérem, a legnagyobbat: a teljes Szentháromság adjon neked türelmet. S Katalin asszony kömnytelenül emlékezve bólintott végezetül: — Mert ez kell legjobban annak, akit úgy szeret Isten, hogy szenvedéssel látogatja... Első pénteken halt meg. Visszafelé a vonaton Móra egyik szép könyvét olvasgattam, melyben gyermekkora szenvedéseiről ír. Egyik lapon egy keserves mondat ütött szíven: »...És akkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondolat, hogy van egy téli Isten is, aki más, mint az az Isten, aki a nyarat mosolyogja.« Pencz Annáéknak, úgy érzem, az a titka: tudják hogy az Isten mindig ugyanaz. És hogy a télben is nyarat mosolyog. TÉNYŐ ÜNNEPE A Bakony Kisalföld felé kitárt karjainak belső völgyében szerényen meghúzódva él és dolgozik Tényő szorgalmas népe. Büszkék falujuk hírnevére. Itt terem a »Tényői vörös«, a három szőlőfajtából kevert bor, melynek híre és zamata bejárta az egész világot és becsületet szerzett a falunak. Persze, hogy a burgundiból, oportóból és karbonéiból — Tiberisi kagylók! — szólt diadalittasan. Még fel is emelte a fedőt. ő maga. Én pedig csak néztem a Tiberis sárszínű vízéből szintúgy zöldmohásan kifogott nagy kagylókat — a Tiberisbe többek között egy milliós világváros is ontja csatornáit — ott ültem a mosolyok és öröm kereszttüzében, s szédülve gondoltam arra, hogy itt nincs mentség, ennek az örömnek és szeretetnek unszolására nekem ezt meg kell ennem. A római november alkonyatának tüzes ragyogványai alatt, a vért, tüzet, aranyat és lilát hullató felhőhegycsúcsok alatt, a fellegkatedrálisok színharsogása alatt, de ezt itt nekem most meg kell ennem. Ezt. Itt. Most. Nekem. És bocsássanak meg a katakombák szentjei, akiknek csontjai köröskörül kilométerekre sorakoztak alattam a föld alatti folyosókon, bocsássanak meg azok, akiknek sírkövére nyíl volt vésve, mert itt végezték ki őket, vagy kard, vagy bárd, vagy máglya, bocsássanak meg azok a lánykák, akiknek sírlapjára liliomot, vagy olajágat karcoltak annak jeléül, hogy a test minden szenvedélyét leküzdve, tisztán mentek a Paradicsomba, de én most hozzájuk fohászkodtam, s oly lassú mozdulatokkal, mintha ólom folyna ereimben, a többiek segítségével felnyitva a Tiberis kagylóit, megettem közülük négyet, kettő megmaradt, mert egy adarhoz hat jár, mert ugye hat egy fél tucat... De azért Rómából mégiscsak ez az életem egyik legemlékezetesebb pillanata! hogyan keveredik ki a »Tényei«, az titok. Most azonban nem a hírneves vörösbor titka csalogatott bennünket Tényőre, hanem egy másik titok. A falu ugyanis teljes titokban készült elő papjának 25 éves plébánosi jubileumára. Augusztus 4-én volt huszonöt éve, hogy Wlasics R. Ernő plébános először ment fel a tényői szószékre, hogy elmondja itt első szentbeszédét, ígérve Szent Pál szavai szerint, hogy mindenkinek mindene akar lenni. A jubileumi ünnepség kivételes hangulata, a hívek ragaszkodó szeretete bizonyítja, hogy a negyedszázad alatt tetté is váltotta ígéretét. A falu apraja-nagyja ott szorongott az ünnepi szentmisén, melyet a jubiláns maga mutatott be javakorban levő ministránsaitól körülvéve, akiket még mint kisgyermekeket tanított meg ministrálni. Az ünnepi szentbeszédet a kerület esperese mondotta, emlékeztetve a híveket arra a sokat érő munkára, melyet lelkipásztoruk végzett a 25 év alatt. 366 jegyespárt esketett meg a házasság szentségének kötelékében, 480 hívét kísérte ki a temetőbe és 858-nak nyitotta meg a mennyország ajtaját a keresztség szentségében. A Te Deummal zárult szentmise után a hívek a plébánia udvarán lelkes ünnepség keretében fejezték ki hálájukat és ragaszkodásukat szeretett plébánosuk iránt. Josos Pizzardo bíboros a leánynevelésről Pizzardo bíboros köriratot intézett az apácarendek főnöknőihez és ebben a szerzetesnők korszerű kiképzéséről és a leánynevelésről ir. A körirat a következő mondattal fejeződik be: »Ma, amikor a nők előtt szabad minden magasabb fokú pálya is, kívánatos, hogy a leányok a katolikus intézetekben olyan kiképzést nyerjenek, amely lépést tart a szociális fejlődéssel.« (M. K.) is AUGUSZTUS írta : FEKETE ISTVÁN Poros út, poros virág, fáradt rét, Most már vágyunk a suttogó őszre, Kopogó esőre az ablakon, Néma ködre a domboldalakon S a makkhullató arany erdőkre. Múlik a nyár, poshadt malomalja, Kemény gyalogút és szikkadt árok. Dér vágyik már reggel a mezőre, Kikerics a fakult legelőkre, Hol a jegenyéken varjú károg. Aztán úgyis tél jön s ködkezével Az erdőkben az éj zúzmarát sző. A patak némán fut elmenőben, Lassul a szív s a dermedt időben, Elénk áll majd — a temető. 0000~·›·00~·0›%‹X%·X%0000›X%0~‹› FIATALOK Tizenhét-tizennyolc éves fiatalok mennek az utcán, élénk beszélgetésben. Nem tesznek hangfogót, minden szavukat messzire hallani. íme egy foszlány a lelkes csevegésből: — Öregem, az olyan baromi klassz volt... — Az semmi, barátom, az volt csak az állati jó... — Aztán jött az a marha stramm pacák... Perceken át, egyetlen emberi jelző el nem hangzik. Mi ez? Lelki eldurvulás tünete? Hanyag kamasz-zsargon? Nyelvészek állapítják meg, hogy a nyelv világszerte az állati felé tolódik el — a francia »béte« sem ugyanazt jelenti ma már a közbeszédben, mint egy századdal, vagy akár félszázaddal ezelőtt, akárcsak a magyar »állati«. Hogy ez a nyelvészeti jelenség mit jelent, annak magyarázatát bízzuk a nyelvészekre és a kultúrfilozófusokra. Ez az ő dolguk. A miénk, hogy igyekezzünk emberien beszélni. Utóvégre emberek volnánk. És nemcsak a szem a lélek tükre. A beszéd is.* De azért ne legyünk egyoldalúak. Sokan, idősebbek, akik hallják a fiatalok henyén »állati« csevegését, megbotránkozva csóválják a fejüket. Ej, ej ez a mai fiatalság! Bezzeg a mi időnkben... Persze könnyű dolog, mint a latin mondja, laudator temperis actinak, a »régi jó idők«, »hajdani tisztes erkölcsök« dicsérőjének lenni — a mindenkori jelen, a mindenkori fiatalok rovására. Mindenkor is így volt: méltatlankodó idősebb nemzedékek mindig »a mi időnket« dicsérik. Pedig hát ezek a fejcsóválva nézett mai fiatalok ... állapítsuk meg: ezek se rosszabbak a régieknél. Hajdani érettségi képeken látni nagybajuszú nyolcadikosokat, tisztes családapa-külsővel a mai érettségizők valóban tejfölösszájúaknak tűnnek hozzájuk képest. De tegyük a szívünkre a kezünket: ezek a mai fiatalok nem többet tanulnak-és nem többet dolgoznak-e? nem közvetlenebb, derűsebb viszonyban vannak-e a munkával? nem nagyobb-e bennük a kultúra iránti érdeklődés? Mikor járt például annyi fiatal hangversenyre? tárlatra? múzeumba? Neveletlenek! tiszteletlenek! — dohognak az idősebbek. Persze, persze, a mai fiatalok sem angyalok, vannak hibáik. De talán kevesebb hiba s az idősebbek iránt több tisztelet van bennük, ha az idősebbek is több szeretettel, megértéssel, nyílt segítő szándékkal fordulnának feléjük. Kevesebb fejcsóválással bírálnák, és több baráti példával segítenék őket. Mindez persze elvont bölcselkedés; ez is »életből ellesett« dolog, fiatalok beszélgetéséből. Egy problémájukon vitatkoznak; egyikük azt ajánlotta, kérjenek tanácsot egy nagybátyjuktól. — Ugyan! — legyint rá keserűen a másik. — Ezek csak szidni tudnak mindkét, de segíteni, megérteni, azt nem! Ilyen egyedül vagyunk, ni! És fölemelte mutatóujját a levegőbe. A többi pedig helyeselt. Szülők, nagybácsik, idősebbek! Ne hagyjuk ilyen egyedül őket. Ilyen állattan egyedül... így. KÉRDÉSEK 1. Mikor áldozhatik a hivő kétszer is ugyanannak a napnak folyamán? 2. Területileg milyen egységekre oszlik az egyház? 3. Hol találjuk röviden mindazt, amit hinnünk kell? (Válaszok a 4. oldalon.) Az albertirsai torony neonkeresztje Késő az este, már majdnem éjszaka van, amikor az utas előtt, beérve Albertirsán az ófaluba, ma is a község életének középpontjába, a házak fölött, a plébániatemplom tornyán, neonszínű fénnyel dereng fel a kereszt Neonkereszt egy alföldi falu éjszakájában ... Akármilyen meglepő is először, a következő pillanatban tulajdonképpen már meg is szokta az ember, mint ahogyan az irsaiak, akik büszkék erre a még alig egynéhány napos neonkeresztjükre, szinte úgy érzik, mintha mindig ott lett volna. Mint ahogyan a kereszt és annak minden tanítása századok óta világít Albertirsa fölött. — Kevesen tudják, pedig érdekes számon tartani — tájékoztat Molnár Béla, a templomnak már mintegy másfél évtized óta plébánosa —, hogy ez a mi templomunk a legrégibbekhez tartozik az Alföldön. Csak a késő-középkori része is több mint ötszáz éves és román bazilika stílusú voltáról nemcsak XIII. századi okiratok tájékoztatnak, hanem a magunk szemével láthattuk falrészeit most nemrégiben, amikor, az épület egész külsejéről le kellett vezetnünk a már teljesen romlott állapotba jutott vakolatot, hogy a templom külsejét teljesen restauráljuk. Ennek a restaurálásnak körülményei után nézve olyan dolgokról értesülünk, amik ugyanolyan szépséggel és hatással érintik az embert, mint a neonkereszt ragyogása. A község lakosainak száma tizenkétezer, ebből mintegy hétezer a katolikus, a hívők kisebb fele — a tanyavilágban lakik, tíz kilométerre innét. Miséket ott künn most még csak a tanyaházak tornácain tartanak nekik, később majd lesz filia-kápolnájuk is. De most még az ősi templomhoz húznak ők is. Annak a falát pedig több mint ötven éve vakolták utoljára, úgyhogy vészes leromlásban állott. Húsvétkor hirdette meg Molnár Béla plébános a teljes külső restaurálás elhatározását és fogott hozzá; a munkatársak mind mondják mekkora szerepe volt e központi elhatározás és akarat szívósságának, szervezőkészségének, következetességének a sikerben. A plébános azonban mindent visszahárít híveire. — A hétezer hivő, a bentiek és a tanyaiak összefogva, három hónap alatt teremtették elő azt a nem kis összeget, ami a belső templomfalaknak szinte újjáépítéséhez kellett. Augusztus 11-én, a templom búcsúnapján tartotta a megújított templom újjászentelését Kovács Vince püspök, az egyházmegye vicarius generális«. A szertartás után, a szentmise előtt, a főoltártól főpásztori szózatot intézett a hívőkhöz. Ebben többek között a következőket mondotta: — Valamiképpen természetes dolog, hogy az ember örül annak, ha új és tiszta ruhába öltözhet, s ugyanígy öröm, ha ugyanazt teheti lakásával, otthonával. De megvan az otthona nemcsak az egyes embernek, hanem a közösségnek is — egy plébánia hivőinek lelkileg a templom az otthona. Ide jönnek a kegyelmi életben megújhódni, s Istennel minden más módon is kapcsolatba lépni. A temlom újjáalkotását, megszépítését megokolttá tehetné maga ez is. Ám nekünk, katolikus hívőknek, ez olyan szempont, ami ha szép is, igaz is, de amelyet mégis megelőz egy másik, mégpedig az, hogy minden templom, így ez is, elsősorban a mi Istenünk otthona. Azé, aki valóságos Isten, de valóságos ember is, és itt él közöttünk az Oltáriszentségben. Köszönöm a híveknek azt a szeretetet, amelyet templomuk iránt mutattak, amikor saját buzgóságukból és erejükből újjáépítették. Isten, aki maga a Szeretet és a leghálásabb és legbőkezűbb Nagyúr, viszonozni fogja ezeket a névtelen áldozatokat, külön-külön mindenkinek, lelki ajándékokkal, mégpedig olyan túláradó mértékben, hogy azt az emberek alig tudják elképzelni Ezután pontifikális csendes misét mondott, amelynek evangéliuma után Petróczi Sándor püspöki titkár mondott szentbeszédet, amelyben a váci levéltár középkori okmányai szerint ismertette a templom történetét, s a templom búcsúnapjának gondolatai kapcsán azt kívánta, hogy a szülőket buzgóságukért érje az a jutalom, hogy miképp templomépítő őseik után ők újították meg a templomukat, ugyanígy gyermekeik is hasonló lelkülettel újíthassák meg majd lelkük otthonát. A szentmise végeztével a főpásztor apostoli áldását adta a hívőkre, akik késő estig együttmaradtak még a templom és a plébánia kerti ünnepélyén. (I—s A—I) Kilenc milliós költséggel huszonhét fővárosi templomot restaurálnak Mint ismeretes, számos katolikus templom, szenvedett a fővárosban kisebb-nagyobb sérüléseket. A károk rendbehozatala és a templomok helyreállítása haladéktalanul megkezdődött. A szükséges anyagi fedezetet nagyrészt a főváros, a Beruházási Bank és az Állami Biztosító teremtette elő. Most néhány adattal tudunk szolgálni, mekkora összegeket vesz igénybe a hatalmas újjáépítő munka. A főváros területén 27 templomot kell inoválni. Közülük öt már el is készült: a Mártírok útjai, a Jézus Szíve, a Pongrác úti, a Hermina mezei és a Szent Imretemplom. A legnagyobb pénzösszeget az örökimádás emészti fel; az év végéig 1 850 000 forintot fordítanak rá, az óbudai Szent Péter-templom költségvetési kerete az év végéig 823 ezer, a Belvárosi templomé 206 ezer, az Egyetemi templomé 300 ezer, a Józsefvárosié 771 ezer, a Rókus-kápolnáé 235 ezer, a Ferencvárosié 596 ezer; ugyancsak hatalmas összegeket emészt fel a középső és külső ferencvárosi templom újjáépítése: 300, illetve 338 ezer forintot, a Huba utcai 553 ezer, a Thököly úti 500 ezer, a Szent Margit 300 ezer, a kőbányai 266 ezer, a csepeli plébánia 320 ezer forintot. A többi templom kisebb összegeket vesz igénybe. A tabáni templom helyreállítására eredetileg csupán 50 ezer forintot irányoztak elő, a minap azonban tüzetesebb mérnöki vizsgálat megállapította, hogy életveszélyes, a boltozat nagy részén beszakadással fenyeget. A szükséges munkálatok elvégzéséhez a pénzügyi keretről itt utólag kellett gondoskodni. A 27 templomra az év végéig öszszesen 8 millió 797 ezer forintot irányoztak elő; természetesen elsősorban a műemléknek számító templomokat állítják helyre. A munkálatok oly nagyszabásúak, hogy az év végéig nem lehet mindenütt befejezni őket. Az illetékesek részéről megvan a legteljesebb jóindulat hozzá, hogy a további helyreállítási munkához szükséges pénzösszegeket is biztosítsák. Apróságok Szent Lajosról (Augusztus 25.) Az első parókát állítólag Szent Lajos francia király viselte. Egyik keresztes hadjáratából, Palesztinából egészen megkopaaszodva tért vissza. Anyja, Kasztíliai Blanka, aki a fiát rajongásig szerette, kétségbeesett emiatt, s úgy segített rajta, hogy minden udvari lovag hajából, mely fia hajszínéhez némileg hasonlított, levágott egy fürtöt, s ezeket ügyesen összeillesztve, fia fejére helyezte. A fodrászok ezért választották Szent Lajost védőszentjüknek. Sajnos, késői utódai csak nevét és a paróka-divatot örökölték tőle, de annál kevésbé az életszentségét. * A vakokról történt első intézményes gondoskodás is Szent Lajos nevéhez fűződik. Keresztes hadjárata alkalmából 1260-ban alapítványt tett, melynek jövedelméből 3000 megvakult lovag ápoltatott. Ez volt az első vakintézet. * A szekfű virágot is Szent Lajos király hozta Európába Tuniszból az 1270-es kereszteshadjárat idején, így 1629-es kertészeti jegyzékben már húsz faja van felsorolva, 1702- ben már 360.* Szent Lajos uralkodói igazságosságát világítja meg az alábbi anekdota: Egy alkalommal meghallotta, hogy az egyik főúr megütötte a jobbágyát. Meghívta magához az illetőt vacsorára, s meghagyta szolgáinak, hogy lássák el a legkitűnőbb falatokkal, de kenyeret ne adjanak hozzá. A főúr elcsodálkozott, sehogyan sem értette ezt a figyelmetlenséget, de nemsokára fény derült e rejtélyre. Vacsora után ugyanis hozzá lépett a király, és megkérdezte, hogyan volt megelégedve a vendéglátással. — Felség, kitűnő volt a vacsora, mégsem lakhattam jól, mert nem kaptam hozzá kenyeret. — Értse meg hát a leckét — szólt szigorúan Szent Lajos — és mivel kenyér nélkül nem tud meglenni, máskor gondoljon arra, hogy mindig emberségesen bánjék azokkal, akiknek a kenyeret köszönhetjük. * Scultéty Mária Hildeberta iskolanővér életének 69. évében elhunyt Budapesten. • Szép Adél Paloznakon, Róth Klementina Bécsben, Réthy Rajmund a Wettenhausenben meghalt.