Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1959-12-13 / 50. szám

51816 Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. ss. postahivatalnál A 1 te ílig átérni Könyvtár S­Z E *0 'fr D Dugonics tér 12. Az emberarc nyomában Ránk néz az emberarc­ú ut­cákon, villamoson villan fe­lénk. Ránk néz mindenünnét, esküvői képek rendet áhító összesimulásából, mint ahogy ránk néz katakombák mélyé­ről és egyiptomi hieroglifás faliképek merev türelmetlen­ségéből — ezek az alakok mintha mind menetelnének az emberiség jövője felé —, et­ruszk és római halottham­vasztó urnák fagyott mosolyú képeiről, krétai festményekről. Franz Werfel, a katoliciz­mushoz oly közel került író életének utolsó nagy művében — »A meg nem születettek csillaga« ez a regény, amely a Krisztus születése utáni száz­ezredik évben játszódik — azt sejti meg, hogy a világegye­temnek emberalakja van. S hogy a csillagködök végtele­nében valahol, a világegye­temben is kirajzolódik az em­berarc. A világtér is az embert valósítja meg. Advent első vasárnapján ál­dotta meg Shvoy Lajos pápai trónálló, székesfehérvári me­gy­éspüspök az újjápített diós­di katolikus templomot Az ünnepségre érkező megyés fő­pásztort a papság élén Halmos Most, hogy ádventi ködök­ben járunk, termékeny har­matok páráin át száll a lélek. A világ teremtése­ korabeli pá­rából, ködből és homályból bontakozik elénk ez az igazi arc, amely a teljes emberé. A teljes emberarc­ vonásain a ke­reszténység, a megváltottság derűjével: ez volt az emberi­ség ádventi várakozása. Év­ezredeken át várt erre az em­ber az anyagi lét minden rém­ségein át. És végre megvaló­sult: "és az Ige testté len«, emberarccá is lett ama csillag alatt, amely Betlehem fölött ragyogott föl végre, egy min­dennek értelmet adóan tiszta éjszakán. Jégkorszakok foglalták el tízezer éveken át egész nem­zedéksorok életét , s csak a hidegfényű csillagok virrasz­­tottak fölöttük. A megváltás előtti emberarc leborult az Eufrátesz poshadó vizű csa­tornái mentén, kőbálványok előtt, a Nílus iszapdeltái közt, és sok miazmás szigetén a lét­nek. S lassan mégis kirajzo­lódott a csillagot rejtegető fir­­mamentumra a megváltás cso­dája, megjelent a Gyermek megszületésének égi fénye. Megjelent az emberarcúvá is lett Isten, és megjelent az em­bernek, az egész emberiség­nek arcán is vele egy új vo­nás. Az Istennel békében élő ember arca és vágya. Erre az arcra a csodálatos Gyermek véste a maga sze­lídségét és mosolyát. Nem a borzalmas egyiptomi bálvá­nyok, nem az asszír bikaiste­nek, nem a szíriai istennő — Asztarté —, nem a pun Mo­loch, akinek izzó vaskarjai között gyermekeket kellett megsütni elevenen. A megváltás előtti ember­­arcra a rémület, a magány, a szenvedés és a kéj vésték vo­násaikat. Krisztus azzal, hogy megszületett, hogy emberi testté és emberi arccá jőn, fölemelte magához az ember arcát. Rávéste az isteni szere­­tetet. Azóta ennek a szeretet­nek rá­rthatatlan vonása de­reng minden emberarcon. Krisztus azért aláztatott meg, azért verítékezett vérrel hogy példája nyomán egyre följebb emelhesse az ember ar­cát az ember, hogy megszűn­jék minden megaláztatás, min­den vérrel verejtékes és mél­tatlan szenvedés. Immár kö­zel kétezer év óta az emberi megaláztatás fölszámolásának küzdő korában élünk és nap­jainkban újabb nagy lépéssel haladt előre az ember, aki va­lahányszor arcra bukott hosz­­szú történelme során, mindig újra fölkelt. S ha bűneiben Béla plébános fogadta, aki részletesen ismertette a res­taurálás munkáját, rámutatva a hívek áldozatos segítségére. A templom megáldása után a megyéspüspök ünnepi szentmi­sét mutatott be, majd evangé­lium után szentbeszédet mon­dott. Hangoztatta, hogy a templom a lélek otthona, és ezt az otthont elsősorban a hí­vek szeretete és ragaszkodása avatja igazán templommá. Majd az advent jelentőségét méltatta. Az advent. Krisztus születésének megismétlődése lelkünkben, tehát úgy éljük az adventet, hogy lelkünkben valóban megszülessék Jézus, esett is el, szemével mindig egy fénylő pontot vigyázott. Hogy közeleg a karácsony és elárasztja fényével az egész világot s előre elárasztja va­lami belső fénnyel a gyerme­kek szemét, a szülők szemét, az egymást szeretők szemét, ezt a vonást látom mindenütt, utcákon, villamosokon, laká­sokban és boldog vagyok, hogy láthatom: az Isteni Szeretet a saját arcát adta nekünk! 1 —­6. Shvoy Lajos püspök áldotta meg az újjáépített diósdi templomot December írta: Fekete István A kis mókus a nagy fák közül kiszaladt a rétre, far­kát felkunkorította és cso­dálkozott, mert itt a világ tá­gas volt és napfényes. A le­kaszált fa rendekben feküdt és minden mozdulatára szöcs­kék pattogtak széjjel, mint a kőre hulló vízcseppek. Egy kis bokor ágán gébics hintázott s a mókus azon gondolkozott, hogy meg kel­lene talán szólítani, amikor megsuhant a levegő s csak annyi ideje volt, hogy beug­rott a bokorba, helyére pedig zuhanva vágott le egy ölyv. — Hujj!... — vijjogta. A mókus összehúzta magát és várt. Az ölyv ekkor már az erdő fölött vijjogott, arra tehát bizonytalan lett az út, ezért egyik bokor alól a má­sik alá szaladt, amíg egy nyárfához érkezett. A nyár­fa magas volt, biztonságos, s levelei susogva biztatták a mókust, egyik fától a mási­kig, hogy ezen az úton végül is a faluba érkezik, ahol a kertekben sok a dió.... A mókus nem tudta, hogy mi a falu, de azt tudta, hogy mi a dió, s ez döntött. Az út­menti nyárfák valóban a fa­luhoz vezettek, de délután lett már, mire a falu végére érkezett, ahol bokrok voltak és különféle fák. A kis mókus átugrott a nyárfáról egy vadkörtefára, onnét egy vadcseresznyére és ismét kérdőjelet csinált a far­kából, mint mindig, ha ta­nácstalan volt. — Miféle kert ez? Mert ismerte az erdész kertjét, ismerte a csemeteker­ féket, de ez egyikhez sem hasonlított. Szanaszét fehér kövek ... virágos és süppedő halmok ... odébb egy ember nyakig állt a gödörben. A gö­dör szélén pintesüveg ... mel­lette egy álmos öreg kutya. A mókus közelebb ugrott, s a kutya mozogni kezdett. — Mi az? — kérdezte az ember és nagyot húzott az üvegből, amelytől tanácsot szokott kérni. Ekkor meglát­ta a mókust. — Nini! — mondta. — De rendes kis mókus! Mit mo­rogsz, vén szamár — intette a kutyát —, csak nem félsz tőle? A kutya megcsóválta far­kát, ásított és elfordította fe­jét, jelezve, hogy a mókus le­het, ha akar. Az ember hang­jában békesség volt s a sírok között úgy feküdt a nyári délután, mint alvó nyáj kö­zött a pásztor. — Itt nem lehet baj — érezte a mókus, s úgy torná­szott a fák közt, mint aki ott­hon van. Aztán egy kis há­zat talált csúcsos toronnyal, a toronyban apró kis harang­gal. A torony tövében, az ár­nyékban pedig egy kis ba­goly üldögélt. A bagoly na­gyon kicsi volt és nagyon szi­gorúan nézte a mókust. Mi­vel azonban a mókus is kicsi volt, nézése később megeny­hült. — De azért látlak! —mond­ta a szeme. — És én se bántalak — nézett vissza a mókus, azután körülszaglászott a mokos fa­zsindelyeken és bekukucskált egy lyukon, ahol a zsindely hiányzott. Bent homály volt és csend. — Jó hely? — pislogott a mókus, de a baglyocska el­fordította a fejét, mert úgy érezte, a mókus alighanem új lakó ... Ezért odatotyo­gott a lyukhoz, bebújt és el­foglalta helyét, aztán figyelte a mókust, aki később óvato­san beereszkedett. — Nem bánom — mondta a bagoly szeme —, nem bá­nom, de én nappal aludni akarok. — Én pedig nappal nem vagyok itthon — szaglászott a mókus —, elég nagy ez a kert... bár diófát nem lát­tam. — Ez nem kert — pislogott a bagoly —, ez temető. A mókus megvakarta a fü­­le tövét, mert nem tudta, mi az, de nem akart műveletlen­nek látszani. — Mindegy. Diófát nem lát­tam, s most keresek. * Aztán megszokták egymást s azt is, hogy a kis harang né­ha megrándult és siránkozni kezdett. Ilyenkor távoli ének szállt a levegőben. — Mi ez? — pislogott a kis mókus, amikor először hal­lotta. — Temetnek... A mókus kis fejében zűr­zavar lett. — Milyen sokat tudsz te — mocorgott —, nem akarsz mogyorót? Mert diót még mindig nem találtam. A bagoly elfordult. Így járt el az idő. Amikor a kis bagoly becsukta sze­mét a baloldali kuckóban, a mókus akkor ébredt a jobbol­daliban. És amikor a mókus alkonyattal eldugta az utolsó szem mogyorót a deszkare­pedésben és összegömbölyö­dött fészkében, a baglyocska akkor röppent ki a nyíláson puhán és hangtalanul, mint a szélhordta falevél. És erősödtek, nőttek mind a ketten. A mókus szőre nemsokára bolyhos lett, a bagoly tolla alatt vastagodott a pehely, mert hideg szél nyargalt már a kopasz fák közt, felkavarta a holt leveleket és ha felsü­tött a nap, az emlékek mú­landó aránya tétovázott a te­metőben. A Mindenszentek csak egy meleg lobbanása volt az idő­nek, és pár nap múlva már a feledés sójával hintette be a lágy halmokat a dér. Hideg lett. A mókuska most már csak rövid időre ment ki a toronyból, mert kint is voltak titkos raktá­rai és a bagoly összehúzta magát, amilyen kicsire csak lehetett. A fagyos úton ne­héz dörömböléssel jártak a szekerek, de a gyermekek vi­dámak voltak a faluban, a kirakatokban kis fenyők áll­tak, de a felnőttek azt mond­ták, hó nélkül nem ér sem­mit a karácsony, mert a nagy hideg megárthat a vetések­nek. És egy este — olyan est volt ez, mint máskor, mégis egészen más — telt hasú fel­hők jöttek észak felől, és szál­­longani kezdett a hó. A této­vázó kis pelyhek aztán meg­sűrűsödtek és a falu vidám ablakszemei előtt látni lehe­tett, hogy vastag már a csend párnája és szakad a hó még egyre, pedig a feltámadt szél zengve látszik a fagyos ágak hárfáján, benéz az ablakokon és viszi a híreket a temető felé. A kis harang néha mintha megmozdult volna, lent a ká­polnában öreg koszorúk su­sogtak; a szél később meg­szaggatta a felhőket, s ami­kor egy csillag benézett a pókhálós ablakon, egyszerre világos lent odalent. A mókuska kíváncsian oda­ment a repedéshez, ahonnét le lehetett látni a kápolnába, ahol a régi harmónium mel­lett egy öregember ült. A kis mókus szeme tágra nyílta mert a szél belefújt az öreg harmonium sípjaiba, és oda* lent megszólalt a Békesség vágyának halhatatlan orgo­nája. Két kis lábát mellére szó­­rí­totta. — Milyen sokan vannak­. „ Ekkor már a baglyocska is ott leselkedett és most nem törődött vele, hogy tolla a mókus szőréhez ért. — Nagyon sokan — bólin­tott —, és látod azt a kis gyereket? Mindenkihez oda­megy, mindenkit megsimogat és érintésétől fényleni kezd az emberek arca. — Ki az a kicsi, aki mégis nagyobb a többinél? A bagoly erősen gondolko­dott. — Az emberek azt mondják róla, hogy ő a Szeretet. De én nem tudom, hogy mi az... — S az az öreg muzsikus? — Ritkán látom. Mindig öreg és mindig havat hord a fején. Az emberek úgy hív­ják, hogy December. * Ekkor egyszerre ellobbant a világosság, egyetlen sóhajtással elpihent a szél, mintha soha nem lett volna sem fény, sem hang a világban. — Nem értem — kapargált a mókus — és fázni kezdett. — Én sem — pislogott a ba­goly és tanácstalanul néztek a sötétségbe. De a sötétség nem válaszolt: XXIII. János pápa enciklikája 9 micc­int/t­ nl pe hu­; 7orlo 9 caini folonaceónnmal Mint a Corriere della Sera jelenti, XXIII. János pápa november 28-án bocsátotta ki megválasztása óta negyedik enciklikáját. Az új körlevél abból az alkalomból került ki­adásra, hogy most volt negy­ven éve annak, hogy XV. Be­nedek pápa "Maximum it­­lud...« kezdetű körlevelével megszabta a katolikus misz­­sziós munka irányelveit. A mostani körlevél a »Prin­­ceps pastorum* szavakkal kezdődik és bevezetésül meg­emlékezik azokról az évekről, amikor a mostani pápát XV. Benedek pápa Rómába hívta és megbízta őt a hitterjesztési ügyekkel. Az azóta eltelt több mint negyven esztendő alatt jelentős haladást értek el a missziók. Megtudjuk a pápai körlevélből, hogy az első bennszülött püspököt Ázsiá­ban 1923-ban szentelték fel, és az első afrikai bennszülött apostoli vikáriusokat 1939- ben nevezték csak ki. A pápa a­­ körlevélben fel­hívja a misszionáriusokat, hogy minden igyekezetüket arra fordítsák, hogy minél nagyobb számú bennszülött papságot képezzenek ki oly­annyira, hogy azok végül is teljesen átvehessék a hívek lelki ellátását. Erre már csak azért is szükség van, mert mint a Szentatya rámutat, a missziós területeken általános jelenség, hogy a gyarmati né­pek elnyerik függetlenségüket és önkormányzatukat. Ezzel az örvendetes fejlődéssel pár­huzamosan kell haladnia a lelki érdekek védelmének. November 29-én XXIII. János pápa az olasz időszaki sajtó III. nemzeti kongresz­szusának részvevőit fogadta, és hosszabb beszédet intézett Hozzájuk a sajtó felelősségé­ről. Három fő szempont kell, hogy irányítsa a sajtó munká­ját — mondotta a pápa —, mégpedig a felelősségérzet, a becsületesség és az igazság szeretete. A felelősségről szól­va arra figyelmeztette a Szent­atya a sajtó képviselőit, hogy olvasótáborukban ne névtelen és személytelen tömegeket lássanak, hanem azoknak az embereknek sokaságát, akik mindnyájan Isten gyermekei és testvéreink Krisztusban. Lássuk meg soraikban az apá­kat és anyákat, az eligazítást váró ifjakat és úgy írjunk le minden sort, mintha mind­egyikükhöz külön-külön szól­nánk. Ha erre gondolunk, rá­döbbenünk arra a rendkívüli felelősségre, ami a lapok szer­kesztőinek és íróinak vállára nehezedik. A becsületesség parancsa mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy az újságíróknak mindig figyelembe kell vennie az Is­ten törvényeit, és ugyanúgy a világi törvényhozás előírásait. Végül pedig az igazság szere­tete kell, hogy vezessen min­den újságírót, és ez hivatásá­nak egyik legfontosabb ténye­zője. Itt emlékeztetett a pápa arra a beszédre, amelyet még mint velencei pátriárka, négy évvel ezelőtt mondott az előt­te megjelent újságíróknak, és amelyben "az igazság műve­lőinek" nevezte őket Az igaz­ság kell, hogy betöltse az új­ságírók gondolkodását és tol­lát is. Ugyanakkor életükkel is tiszteletre méltó és építő példát kell szolgáltatniuk. Roberts érsek az atomháború ellen Várakozó érdeklődéssel ér­tesültünk arról a nagyszabású akcióról, amelyet egy katolikus főpap, Roberts érsek kezde­ményezett. Az érsek — mint az Universe közli — már he­tekkel ezelőtt levelet intézett Tardini bíboros-államtitkár­hoz, az új egyetemes zsinat előkészítő bizottságának el­nökéhez. Azt kéri ebben, hogy küldjenek ki teológusokból, történészekből és gazdasági szakértőkből összeállított bi­zottságot a nemzetközi béke ügyének, és főleg a különböző béketörekvések koordinálásá­nak megvizsgálására, s a bi­zottság javaslatait vigyék majd megvitatás céljából a zsinat elé. Roberts érsek az­óta ezt a levelét fel is olvas­ta a Hawkesyardban rende­zett Pax-konferencián, amely a magfegyverek erkölcsi vo­natkozásaival foglalkozott. A konferencia határozatot szö­­vegezett meg, amelyet felter­jesztett Tardini bíboroshoz s megküldött a domonkosok és a jezsuiták generálisának. Utóbbiaknak azért, mert a határozat a vezető domonkos és jezsuita teológusokat szó­lítja fel arra, hogy együttesen tanulmányozzák a nukleáris háború kérdését, majd mi­előbb hozzák nyilvánosságra állásfoglalásukat, amely el­igazításul szolgáltat a világ katolikus papságának. Roberts érsek ezzel kapcsolatban han­goztatta, nincs kétsége arról, hogy a nukleáris hadviselést, beleértve az ilyen célú kísér­leti­ robbantásokat is, a kato­likus morál alapján állva nem tekinthetjük megengedettnek. Katolikus hetilap 1959 december 13 évfolyam, 50. szám ,Í£,Ji­rj­e Napbaöl­­tözött Asszony oltára előtt — Te őt várod, ő meg téged — Pistit operálják — Keresz­ténységünk sarkpontja: egyet­értés Krisztussal A Szentatya betegsége A Magyar Kurír jelenti: A Szentatya, mint a Vatikánvá­­rosból jelentik, még mindig a múlt heti megfázás nyomait viseli, hangja fátyolozott, de állapota már lényegesen ja­vult. Betegsége azonban nem gátolja munkájában. Felmentés a karácsony vigiliájának böjtje alól Az ordináriusok legutóbbi körlevelei közül, hogy a ka­locsai érseknek a magyar püs­pöki kar nevében előterjesztett kérelmére a Sacra Congrega­­tio Concilii három évre felha­talmazta a magyarországi or­­dináriusokat, hogy karácsony vigíliáján déltől kezdve fel­mentést adjanak a böjt és a hústól való megtartóztatás alól. A karácsonyi éjféli mise előtti szentségi böjt rendjéről az ordináriusok körlevelei köz­­lik, hogy az éjféli mise előtt 3 órával a szilárd ételek és alkoholos italok fogyasztását, egy órával pedig az egyéb italok fogyasztását kell abba­hagyniuk azoknak, akik ál­dozni akarnak. A svájci kultúrdíjat P. Ru­dolf Henggeler bencés tudós­nak, az einsiedelmi bencés apátság irattárosának ítélték oda.

Next