Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1959-12-13 / 50. szám
51816 Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. ss. postahivatalnál A 1 te ílig átérni Könyvtár SZ E *0 'fr D Dugonics tér 12. Az emberarc nyomában Ránk néz az emberarcú utcákon, villamoson villan felénk. Ránk néz mindenünnét, esküvői képek rendet áhító összesimulásából, mint ahogy ránk néz katakombák mélyéről és egyiptomi hieroglifás faliképek merev türelmetlenségéből — ezek az alakok mintha mind menetelnének az emberiség jövője felé —, etruszk és római halotthamvasztó urnák fagyott mosolyú képeiről, krétai festményekről. Franz Werfel, a katolicizmushoz oly közel került író életének utolsó nagy művében — »A meg nem születettek csillaga« ez a regény, amely a Krisztus születése utáni százezredik évben játszódik — azt sejti meg, hogy a világegyetemnek emberalakja van. S hogy a csillagködök végtelenében valahol, a világegyetemben is kirajzolódik az emberarc. A világtér is az embert valósítja meg. Advent első vasárnapján áldotta meg Shvoy Lajos pápai trónálló, székesfehérvári megyéspüspök az újjápített diósdi katolikus templomot Az ünnepségre érkező megyés főpásztort a papság élén Halmos Most, hogy ádventi ködökben járunk, termékeny harmatok páráin át száll a lélek. A világ teremtése korabeli párából, ködből és homályból bontakozik elénk ez az igazi arc, amely a teljes emberé. A teljes emberarc vonásain a kereszténység, a megváltottság derűjével: ez volt az emberiség ádventi várakozása. Évezredeken át várt erre az ember az anyagi lét minden rémségein át. És végre megvalósult: "és az Ige testté len«, emberarccá is lett ama csillag alatt, amely Betlehem fölött ragyogott föl végre, egy mindennek értelmet adóan tiszta éjszakán. Jégkorszakok foglalták el tízezer éveken át egész nemzedéksorok életét , s csak a hidegfényű csillagok virrasztottak fölöttük. A megváltás előtti emberarc leborult az Eufrátesz poshadó vizű csatornái mentén, kőbálványok előtt, a Nílus iszapdeltái közt, és sok miazmás szigetén a létnek. S lassan mégis kirajzolódott a csillagot rejtegető firmamentumra a megváltás csodája, megjelent a Gyermek megszületésének égi fénye. Megjelent az emberarcúvá is lett Isten, és megjelent az embernek, az egész emberiségnek arcán is vele egy új vonás. Az Istennel békében élő ember arca és vágya. Erre az arcra a csodálatos Gyermek véste a maga szelídségét és mosolyát. Nem a borzalmas egyiptomi bálványok, nem az asszír bikaistenek, nem a szíriai istennő — Asztarté —, nem a pun Moloch, akinek izzó vaskarjai között gyermekeket kellett megsütni elevenen. A megváltás előtti emberarcra a rémület, a magány, a szenvedés és a kéj vésték vonásaikat. Krisztus azzal, hogy megszületett, hogy emberi testté és emberi arccá jőn, fölemelte magához az ember arcát. Rávéste az isteni szeretetet. Azóta ennek a szeretetnek rárthatatlan vonása dereng minden emberarcon. Krisztus azért aláztatott meg, azért verítékezett vérrel hogy példája nyomán egyre följebb emelhesse az ember arcát az ember, hogy megszűnjék minden megaláztatás, minden vérrel verejtékes és méltatlan szenvedés. Immár közel kétezer év óta az emberi megaláztatás fölszámolásának küzdő korában élünk és napjainkban újabb nagy lépéssel haladt előre az ember, aki valahányszor arcra bukott hoszszú történelme során, mindig újra fölkelt. S ha bűneiben Béla plébános fogadta, aki részletesen ismertette a restaurálás munkáját, rámutatva a hívek áldozatos segítségére. A templom megáldása után a megyéspüspök ünnepi szentmisét mutatott be, majd evangélium után szentbeszédet mondott. Hangoztatta, hogy a templom a lélek otthona, és ezt az otthont elsősorban a hívek szeretete és ragaszkodása avatja igazán templommá. Majd az advent jelentőségét méltatta. Az advent. Krisztus születésének megismétlődése lelkünkben, tehát úgy éljük az adventet, hogy lelkünkben valóban megszülessék Jézus, esett is el, szemével mindig egy fénylő pontot vigyázott. Hogy közeleg a karácsony és elárasztja fényével az egész világot s előre elárasztja valami belső fénnyel a gyermekek szemét, a szülők szemét, az egymást szeretők szemét, ezt a vonást látom mindenütt, utcákon, villamosokon, lakásokban és boldog vagyok, hogy láthatom: az Isteni Szeretet a saját arcát adta nekünk! 1 —6. Shvoy Lajos püspök áldotta meg az újjáépített diósdi templomot December írta: Fekete István A kis mókus a nagy fák közül kiszaladt a rétre, farkát felkunkorította és csodálkozott, mert itt a világ tágas volt és napfényes. A lekaszált fa rendekben feküdt és minden mozdulatára szöcskék pattogtak széjjel, mint a kőre hulló vízcseppek. Egy kis bokor ágán gébics hintázott s a mókus azon gondolkozott, hogy meg kellene talán szólítani, amikor megsuhant a levegő s csak annyi ideje volt, hogy beugrott a bokorba, helyére pedig zuhanva vágott le egy ölyv. — Hujj!... — vijjogta. A mókus összehúzta magát és várt. Az ölyv ekkor már az erdő fölött vijjogott, arra tehát bizonytalan lett az út, ezért egyik bokor alól a másik alá szaladt, amíg egy nyárfához érkezett. A nyárfa magas volt, biztonságos, s levelei susogva biztatták a mókust, egyik fától a másikig, hogy ezen az úton végül is a faluba érkezik, ahol a kertekben sok a dió.... A mókus nem tudta, hogy mi a falu, de azt tudta, hogy mi a dió, s ez döntött. Az útmenti nyárfák valóban a faluhoz vezettek, de délután lett már, mire a falu végére érkezett, ahol bokrok voltak és különféle fák. A kis mókus átugrott a nyárfáról egy vadkörtefára, onnét egy vadcseresznyére és ismét kérdőjelet csinált a farkából, mint mindig, ha tanácstalan volt. — Miféle kert ez? Mert ismerte az erdész kertjét, ismerte a csemeteker féket, de ez egyikhez sem hasonlított. Szanaszét fehér kövek ... virágos és süppedő halmok ... odébb egy ember nyakig állt a gödörben. A gödör szélén pintesüveg ... mellette egy álmos öreg kutya. A mókus közelebb ugrott, s a kutya mozogni kezdett. — Mi az? — kérdezte az ember és nagyot húzott az üvegből, amelytől tanácsot szokott kérni. Ekkor meglátta a mókust. — Nini! — mondta. — De rendes kis mókus! Mit morogsz, vén szamár — intette a kutyát —, csak nem félsz tőle? A kutya megcsóválta farkát, ásított és elfordította fejét, jelezve, hogy a mókus lehet, ha akar. Az ember hangjában békesség volt s a sírok között úgy feküdt a nyári délután, mint alvó nyáj között a pásztor. — Itt nem lehet baj — érezte a mókus, s úgy tornászott a fák közt, mint aki otthon van. Aztán egy kis házat talált csúcsos toronnyal, a toronyban apró kis haranggal. A torony tövében, az árnyékban pedig egy kis bagoly üldögélt. A bagoly nagyon kicsi volt és nagyon szigorúan nézte a mókust. Mivel azonban a mókus is kicsi volt, nézése később megenyhült. — De azért látlak! —mondta a szeme. — És én se bántalak — nézett vissza a mókus, azután körülszaglászott a mokos fazsindelyeken és bekukucskált egy lyukon, ahol a zsindely hiányzott. Bent homály volt és csend. — Jó hely? — pislogott a mókus, de a baglyocska elfordította a fejét, mert úgy érezte, a mókus alighanem új lakó ... Ezért odatotyogott a lyukhoz, bebújt és elfoglalta helyét, aztán figyelte a mókust, aki később óvatosan beereszkedett. — Nem bánom — mondta a bagoly szeme —, nem bánom, de én nappal aludni akarok. — Én pedig nappal nem vagyok itthon — szaglászott a mókus —, elég nagy ez a kert... bár diófát nem láttam. — Ez nem kert — pislogott a bagoly —, ez temető. A mókus megvakarta a füle tövét, mert nem tudta, mi az, de nem akart műveletlennek látszani. — Mindegy. Diófát nem láttam, s most keresek. * Aztán megszokták egymást s azt is, hogy a kis harang néha megrándult és siránkozni kezdett. Ilyenkor távoli ének szállt a levegőben. — Mi ez? — pislogott a kis mókus, amikor először hallotta. — Temetnek... A mókus kis fejében zűrzavar lett. — Milyen sokat tudsz te — mocorgott —, nem akarsz mogyorót? Mert diót még mindig nem találtam. A bagoly elfordult. Így járt el az idő. Amikor a kis bagoly becsukta szemét a baloldali kuckóban, a mókus akkor ébredt a jobboldaliban. És amikor a mókus alkonyattal eldugta az utolsó szem mogyorót a deszkarepedésben és összegömbölyödött fészkében, a baglyocska akkor röppent ki a nyíláson puhán és hangtalanul, mint a szélhordta falevél. És erősödtek, nőttek mind a ketten. A mókus szőre nemsokára bolyhos lett, a bagoly tolla alatt vastagodott a pehely, mert hideg szél nyargalt már a kopasz fák közt, felkavarta a holt leveleket és ha felsütött a nap, az emlékek múlandó aránya tétovázott a temetőben. A Mindenszentek csak egy meleg lobbanása volt az időnek, és pár nap múlva már a feledés sójával hintette be a lágy halmokat a dér. Hideg lett. A mókuska most már csak rövid időre ment ki a toronyból, mert kint is voltak titkos raktárai és a bagoly összehúzta magát, amilyen kicsire csak lehetett. A fagyos úton nehéz dörömböléssel jártak a szekerek, de a gyermekek vidámak voltak a faluban, a kirakatokban kis fenyők álltak, de a felnőttek azt mondták, hó nélkül nem ér semmit a karácsony, mert a nagy hideg megárthat a vetéseknek. És egy este — olyan est volt ez, mint máskor, mégis egészen más — telt hasú felhők jöttek észak felől, és szállongani kezdett a hó. A tétovázó kis pelyhek aztán megsűrűsödtek és a falu vidám ablakszemei előtt látni lehetett, hogy vastag már a csend párnája és szakad a hó még egyre, pedig a feltámadt szél zengve látszik a fagyos ágak hárfáján, benéz az ablakokon és viszi a híreket a temető felé. A kis harang néha mintha megmozdult volna, lent a kápolnában öreg koszorúk susogtak; a szél később megszaggatta a felhőket, s amikor egy csillag benézett a pókhálós ablakon, egyszerre világos lent odalent. A mókuska kíváncsian odament a repedéshez, ahonnét le lehetett látni a kápolnába, ahol a régi harmónium mellett egy öregember ült. A kis mókus szeme tágra nyílta mert a szél belefújt az öreg harmonium sípjaiba, és oda* lent megszólalt a Békesség vágyának halhatatlan orgonája. Két kis lábát mellére szórította. — Milyen sokan vannak. „ Ekkor már a baglyocska is ott leselkedett és most nem törődött vele, hogy tolla a mókus szőréhez ért. — Nagyon sokan — bólintott —, és látod azt a kis gyereket? Mindenkihez odamegy, mindenkit megsimogat és érintésétől fényleni kezd az emberek arca. — Ki az a kicsi, aki mégis nagyobb a többinél? A bagoly erősen gondolkodott. — Az emberek azt mondják róla, hogy ő a Szeretet. De én nem tudom, hogy mi az... — S az az öreg muzsikus? — Ritkán látom. Mindig öreg és mindig havat hord a fején. Az emberek úgy hívják, hogy December. * Ekkor egyszerre ellobbant a világosság, egyetlen sóhajtással elpihent a szél, mintha soha nem lett volna sem fény, sem hang a világban. — Nem értem — kapargált a mókus — és fázni kezdett. — Én sem — pislogott a bagoly és tanácstalanul néztek a sötétségbe. De a sötétség nem válaszolt: XXIII. János pápa enciklikája 9 miccint/t nl pe hu; 7orlo 9 caini folonaceónnmal Mint a Corriere della Sera jelenti, XXIII. János pápa november 28-án bocsátotta ki megválasztása óta negyedik enciklikáját. Az új körlevél abból az alkalomból került kiadásra, hogy most volt negyven éve annak, hogy XV. Benedek pápa "Maximum itlud...« kezdetű körlevelével megszabta a katolikus miszsziós munka irányelveit. A mostani körlevél a »Princeps pastorum* szavakkal kezdődik és bevezetésül megemlékezik azokról az évekről, amikor a mostani pápát XV. Benedek pápa Rómába hívta és megbízta őt a hitterjesztési ügyekkel. Az azóta eltelt több mint negyven esztendő alatt jelentős haladást értek el a missziók. Megtudjuk a pápai körlevélből, hogy az első bennszülött püspököt Ázsiában 1923-ban szentelték fel, és az első afrikai bennszülött apostoli vikáriusokat 1939- ben nevezték csak ki. A pápa a körlevélben felhívja a misszionáriusokat, hogy minden igyekezetüket arra fordítsák, hogy minél nagyobb számú bennszülött papságot képezzenek ki olyannyira, hogy azok végül is teljesen átvehessék a hívek lelki ellátását. Erre már csak azért is szükség van, mert mint a Szentatya rámutat, a missziós területeken általános jelenség, hogy a gyarmati népek elnyerik függetlenségüket és önkormányzatukat. Ezzel az örvendetes fejlődéssel párhuzamosan kell haladnia a lelki érdekek védelmének. November 29-én XXIII. János pápa az olasz időszaki sajtó III. nemzeti kongreszszusának részvevőit fogadta, és hosszabb beszédet intézett Hozzájuk a sajtó felelősségéről. Három fő szempont kell, hogy irányítsa a sajtó munkáját — mondotta a pápa —, mégpedig a felelősségérzet, a becsületesség és az igazság szeretete. A felelősségről szólva arra figyelmeztette a Szentatya a sajtó képviselőit, hogy olvasótáborukban ne névtelen és személytelen tömegeket lássanak, hanem azoknak az embereknek sokaságát, akik mindnyájan Isten gyermekei és testvéreink Krisztusban. Lássuk meg soraikban az apákat és anyákat, az eligazítást váró ifjakat és úgy írjunk le minden sort, mintha mindegyikükhöz külön-külön szólnánk. Ha erre gondolunk, rádöbbenünk arra a rendkívüli felelősségre, ami a lapok szerkesztőinek és íróinak vállára nehezedik. A becsületesség parancsa mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy az újságíróknak mindig figyelembe kell vennie az Isten törvényeit, és ugyanúgy a világi törvényhozás előírásait. Végül pedig az igazság szeretete kell, hogy vezessen minden újságírót, és ez hivatásának egyik legfontosabb tényezője. Itt emlékeztetett a pápa arra a beszédre, amelyet még mint velencei pátriárka, négy évvel ezelőtt mondott az előtte megjelent újságíróknak, és amelyben "az igazság művelőinek" nevezte őket Az igazság kell, hogy betöltse az újságírók gondolkodását és tollát is. Ugyanakkor életükkel is tiszteletre méltó és építő példát kell szolgáltatniuk. Roberts érsek az atomháború ellen Várakozó érdeklődéssel értesültünk arról a nagyszabású akcióról, amelyet egy katolikus főpap, Roberts érsek kezdeményezett. Az érsek — mint az Universe közli — már hetekkel ezelőtt levelet intézett Tardini bíboros-államtitkárhoz, az új egyetemes zsinat előkészítő bizottságának elnökéhez. Azt kéri ebben, hogy küldjenek ki teológusokból, történészekből és gazdasági szakértőkből összeállított bizottságot a nemzetközi béke ügyének, és főleg a különböző béketörekvések koordinálásának megvizsgálására, s a bizottság javaslatait vigyék majd megvitatás céljából a zsinat elé. Roberts érsek azóta ezt a levelét fel is olvasta a Hawkesyardban rendezett Pax-konferencián, amely a magfegyverek erkölcsi vonatkozásaival foglalkozott. A konferencia határozatot szövegezett meg, amelyet felterjesztett Tardini bíboroshoz s megküldött a domonkosok és a jezsuiták generálisának. Utóbbiaknak azért, mert a határozat a vezető domonkos és jezsuita teológusokat szólítja fel arra, hogy együttesen tanulmányozzák a nukleáris háború kérdését, majd mielőbb hozzák nyilvánosságra állásfoglalásukat, amely eligazításul szolgáltat a világ katolikus papságának. Roberts érsek ezzel kapcsolatban hangoztatta, nincs kétsége arról, hogy a nukleáris hadviselést, beleértve az ilyen célú kísérleti robbantásokat is, a katolikus morál alapján állva nem tekinthetjük megengedettnek. Katolikus hetilap 1959 december 13 évfolyam, 50. szám ,Í£,Jirje Napbaöltözött Asszony oltára előtt — Te őt várod, ő meg téged — Pistit operálják — Kereszténységünk sarkpontja: egyetértés Krisztussal A Szentatya betegsége A Magyar Kurír jelenti: A Szentatya, mint a Vatikánvárosból jelentik, még mindig a múlt heti megfázás nyomait viseli, hangja fátyolozott, de állapota már lényegesen javult. Betegsége azonban nem gátolja munkájában. Felmentés a karácsony vigiliájának böjtje alól Az ordináriusok legutóbbi körlevelei közül, hogy a kalocsai érseknek a magyar püspöki kar nevében előterjesztett kérelmére a Sacra Congregatio Concilii három évre felhatalmazta a magyarországi ordináriusokat, hogy karácsony vigíliáján déltől kezdve felmentést adjanak a böjt és a hústól való megtartóztatás alól. A karácsonyi éjféli mise előtti szentségi böjt rendjéről az ordináriusok körlevelei közlik, hogy az éjféli mise előtt 3 órával a szilárd ételek és alkoholos italok fogyasztását, egy órával pedig az egyéb italok fogyasztását kell abbahagyniuk azoknak, akik áldozni akarnak. A svájci kultúrdíjat P. Rudolf Henggeler bencés tudósnak, az einsiedelmi bencés apátság irattárosának ítélték oda.