Új Ember, 1974 (30. évolyam, 1/1435-52/1486. szám)

1974-01-06 / 1. (1435.) szám

f« . A televízió-nézők nagy figyelemmel kísérték azt a sorozatot, amely Kelet alig ismert vallási-társadalmi mozgalmát, az Iszlámot mutatta be. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy nem kevésbé ismeretlennek és nem kevésbé egzotikusnak tűnik igen sok katolikus hivő — sőt sok bizánci szertartású katolikusa előtt is a keresztény kelet gondolatvilága. A II. Vatikáni Zsinatnak a keleti egyházakról és az ökumenizmusról szóló nyilatkozata nem véletlenül hívta fel a figyelmet a szellemiség ápolására, megismerésére, közkinccsé tételére. Az első századok keleti szentatyáinak tanítása, az egyetemes egyház hagyományának szerves része. Ma, amikor a források, az eredet felé fordul a hittudósok és hívők érdeklődése, a nagy biblikus megújhodás korában sokat jelenthet annak az eszmeiségnek felfedezése, magunk elé tárása, amelynek — sok más vonása mellett — jellemzője, hogy sokkal hangsúlyozottabban a szentírási alapokból nő ki, mint például a középkor nyugati skolasztikája, s éppen ezért hozzánk is közelebb áll. Megismerhetetlen, de hozzáférhető A keleti hagyomány egyik alaprétege az a kettősség, amelyet Isten-ismeretünkben megtapasztalunk : Isten lényegében megismerhetetlen, de az üdvösségtörténetben hozzáférhetővé vált. Főként az Ószövetség adventi légkörének summázása ez. Nem véletlen, hogy Nazianzi Szent Gergely (a ..hittudós”) és Nisszai Szent Gergely Mózes élményét idézik fel ennek az igazságnak szemléltetésére. Az ószövetségi vezér csak „hátulról” látja, csak a felhőben, csak az égő csipkebokorban tapasztalja meg Isten jelenlétét. Az ószövetségi üdvtörténet eseményei, jelképei egyszerre tükrözik Isten köztünk létét és elrejtettségét, a hangsúly azonban még a hozzáférhetetlenségen, a végtelen távolságon van. Ha már bevezetőben az Iszlámra utaltunk, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy ennek a kettősségnek egyik oldalát, Isten világfölöttiségét, megismerhetetlenségét érdekes módon a mohamedánizmus is vallja, lényegében ószövetségi alapon. Ezért nincs kép a mohamedán templomban, mely Istenre utalna, amint az Ószövetség sem alkalmazott képeket. Isten neve, valósága kimondhatatlan, ábrázolhatatlan ebben a kultúrkörben. Ez a tagadó elem él tovább a keleti szentatyák ún. „apofatikus” teológiájában. A szó éppen azt fejezi ki, hogy az ember képtelen szavakba foglalni az istenit. Minden szó csak utalás, jelzés Isten kimondhatatlan létgazdagságának kifejezésére: „inkább tudjuk Istenről azt, hogy mi nem, semmint azt, hogy mi valójában”. A bizánci liturgia egyik papi imája szerint Isten az, „akinek hatalma hasonlíthatatlan, dicsősége felfoghatatlan, kinek kegyelme megmérhetetlen és emberszeretete kimondhatatlan”. A sok fosztóképzős formulát mégsem érezzük tagadásnak, hiszen az isteni élet túláradó bőségét valljuk meg velük. Az ember — végességében — csak gyarló módon tud visszaadni valamit ebből a teljességből. Istennek ezt a megismerés számára rejtve maradó belső valóságát nevezi a keleti hagyomány Isten „lényegének” (uzia). „Az isteni lényeg — írja Nisszai. Gergely — hozzáférhetetlen minden teremtett értelem számára.” Isten megismerésében örökké ezt a kettősséget éljük át: megragadunk belőle valamit, de mindig belátjuk tudásunk szegénységét, „tudós tudatlanságunkat”. „Istent keresni annyi — fogalmazza meg ugyancsak Szent Gergely a misztika alaptörvényét — mint szüntelenül keresni őt... Ő az örökké keresett”. Nem kell a misztikában járatosoknak lennünk ahhoz, hogy e gondolatmenet magvát megragadhassuk. Sokszor úgy érezzük, távol van tőlünk, megragadhatatlan számunkra. Különösen a szenvedésben, a problémás helyzetekben érezzük hiányát. De rájövünk arra, hogy ez a távollét húzólendítő erő, hiszen csak arra törekedhetünk, aki még nem a Istenjelenés írta: Cselényi I. Gábor miénk. Életünk szerkezeti eleme ez a jövő felé való nyitottság. A tervező, alighogy megalkotja gépét, már újabb konstrukción töpreng. Már a kisgyerek is, alighogy kiismeri játékát, új után nyúl. Minden elért cél kezdet, felhívás újabb eredmények elérésére. Létezésünk legveleje ez a kitárulkozás az ismeretlen, a még nem látható felé. Megismerésünk, tevékenységünk szüntelenül előrehaladó folyamat Olyan, mint a hiperbola íve, amely szüntelenül közelít koordinátái felé, de azokat soha nem éri el. A részeredmények várásában azonban valamiképpen a teljességet, a rész-igazság megragadásában már az abszolút igazságot. Istent várjuk, felé sóvárgunk és fejlődünk. Ezért építhette Karl Rahner a maga Isten-érvét megismerésünk végtelen éhségére lényegében az ősrégi tanítás nyomán, melyet a hagyományból örököltünk. Nem tudjuk tehát elfogadni Feuerbach elképzelését, amely szerint Isten nem is lenne más, mint saját végtelenségünk állítása, annak kivetítése. Az a végtelen ugyanis, amelyet megtapasztalunk önmagunkban, nem a már birtokolt végtelen, hanem csak annak hiánya, szomja. Feneketlen kút a mi lelkünk. Szegénységünk mégsem az ember leértékelése. Az emberi létezés igazi tartalma éppen akkor tárul fel, ha szembesítjük ezzel a titokkal. „Az ember — az Istenné válás vágya” — mondja Sartre, mert felfedezi ezt a végtelen éhséget, még ha illuzórikusnak tartja is ezt a vágyat. A keleti szentatyák végső szava éppen az az emberről, hogy „istenivé” válhat (teózis). Isten közli magát Dehát hogyan juthatunk Isten közelébe, hogyan válhatunk istenivé, ha Isten annyira megismerhetetlen — kérdezhetnénk. A tagadó elem a szentatyák tanításának csak egyik oldala. Isten közli magát, hozzáférhetővé teszi magát az ember számára. Ennek az önközlésnek a megnyilvánulásait a keleti szentatyák — így elsőként Nagy Szent Vazul — Isten „energiáinak”, nevezik. A szó nem a modern fizikában használatos értelemben szerepel a hagyományban. Az „energia” Isten tevékenységét, erőkiáradását jelöli. „Ha nem is ismerjük Isten lényegét — írja Szent Vazul —, de energiáiban megismerjük őt.” Ezt a megismerést üdvtörténeti öszszefüggésben kell értenünk. Számos jelkép él tovább ebben a fogalomban. Isten „neve” és „dicsősége” nem volt más az Ószövetségben mint jelenlétének jele. De a csipkebokor vagy a „sekina” a frigyládám sőt az angyalok is Istennek evilág felé fordított önközlését fejezték ki. Szent Vazulék ezt az üdvtörténeti gondolatot viszik bele az energia-fogalomba. Amit az Ószövetségben az „Istenjelenések” jelentettek, azok az Újszövetségben Isten „energiái”. Nyugati szóhasználattal kegyelemnek nevezzük Istennek ezt a bennünk lakását. Kelet azonban nem annyira teremtett kegyelemről beszél, mint arról, hogy Isten maga vesz bennünk lakást, teszi lehetővé, hogy ráismerjünk, a kinyilatkoztatásban és további jelekben is, mint a szentségekben. Az „energeia” Istennek mintegy önmagán kívüli létformája, lényegének belső körén kívüli létezése. Előbb vázolt világfölöttisége, transzcendenciája mellett ez Isten „immanens”, világban bennható oldala. Bár az energia a régi keleti szóhasználatban nem fizikai fogalom, mégis sokat mond a természettudományosan gondolkodó modern embernek is. Annak az embernek ti., aki elválaszthatatlannak látja a mozgást és a létezést. E keleti hagyomány alapján ugyanis nem kell feltétlenül és kizárólag „mozdulatlan mozgatónak” tartania Istent. Istennek felénk fordított oldala — erő, lendület, „mozgás” bizonyos értelemben Ez az ősmozgás alapja minden létmegnyilvánulásnak, fizikai „energiának” és életnek, de előfeltétele az emberi történelem folyamatának is. — A teológia természetesen főleg üdvtörténeti vetületét vizsgálja ennek az isteni önközlésnek, így kell eljutnia az üdvtörténet célpontjához, a Krisztus-eseményhez. Kelet szemléletében Jézus Krisztus az Ige, Isten legteljesebb önközlése és a „Szent Erős”, tehát az „energiák” foglalata. A keleti egyház karácsonyi „tropárja” szerint benne ragyogott fel az emberiségre az „istenismeret világossága”, hiszen Krisztus a „láthatatlan Isten képmása”. Az istenjelenés benne válik teljessé és végérvényessé. Ezért oldja fel már az első századok kereszténysége az Ószövetség képtilalmát. Krisztus óta az ember, az emberi személyiség igazán Isten képmása lett. Igaz, azóta is fennáll az ember alapvető lételégtelensége, végtelen szomja, továbbra is hozzáférhetetlen marad számára Isten „lényege”, de megnyílik előtte a személyes találkozás lehetősége. Aki Krisztust látja — befogadja, éli tanítását — látja az Atyát. Bár Isten Krisztusban is szenvedő, tehát rejtőző Isten marad, az Újszövetségben mégis az egyesülésen, a találkozáson van már a hangsúly. Isten megismerésének azt a kettősségét, melyet végigkísértünk, élményszerűen szemlélteti a keleti szertartású templom. A fallal elválasztott szentély Isten rejtett arcát, világonkívüliségét jelképezi. Az ikonosztázion (képfal) azonban Isten felénk fordított „arca” az üdvtörténet képeivel. A királyi ajtó, az átmenet Isten világába, maga Krisztus. Karácsony ennek az ajtónak feltárulása. Lehetővé válik számunkra, hogy betekintsünk Isten világába, hogy részesedjünk életéből, mely kiárad Krisztuson át mindannyiunkra, és be is juthatunk Isten közelségébe. Szent Péter levelének szavaival: az „isteni természet részesei” lehetünk. A karácsonyi „úrjelenés” ünnepe ezt a távlatot kínálja fel az emberiségnek. Tudatosítja bennünk a vágyat önmagunk fölülmúlására: örökös továbblépésre kötelez bennünket. A „szeretetté vált ismeret” (Szent Gergely) révén mi is „istenfeledés” hordozói: a „világ világossága” lehetünk. Mária és a hajósok Nyugat-magyarországi horvát népballada Sétálgatott Mária Föl-le a tengerparton, Lát vala hajósokat: — Hajósok, jó hajósok! Vegyetek fel engem, Az édes jó Jézusért, A drága jó Jézusért Vigyetek el engem! Se az édes Jézusért, Se a drága Jézusért, Csak pénzért veszünk fel, Aranyért viszünk el Szomorodek Mária Az ő szent szivében, Begázolt a tengerbe, Az szétnyílt előtte S összefolyt mögötte. Aztán kerekedik Szörnyű nagy szélvész, Fuldokolnak a hajósok, Rimánkodnak a hajósok: — Az édes jó Jézusért, A drága jó Jézusért “ Segíts rajtunk Mária! Ments meg minket Mária! Szólal rala Mária: — Segítsen most rajtatok Pénzetek, Mentsen meg benneteket Aranyatok! Szedenich Fülöp 1911-ben megjelent gyűjteményéből fordította: Cser Iván A fordító megjegyzése: „Ez a ballada bizonyság arra, hogy a nyugatmagyarországi horvát népcsoport tengermellékről került ide. Ez az ének nem keletkezhetett a dimbes-dombos vidéken, ezekben az erdők közé szorult kis falvakban, hanem valahol messze délen, az Adria partján, Szlavóniában és Dalmáciában láthattak horvátaink hajósokat és viharzó tengert. Nagyon a szívemhez nőtt ez a ballada, hiszen még az anyám is énekelte: „Setala se Marija — Gori deli uz morje .. .** Érdemes-e vagy sem? Valaki a közelmúltban így panaszkodott: „Félek önmagamtól. Rádöbbentem arra, hogy irigylem azokat, akik mernek vétkezni. Függetlenek, szabadok, vidámak és boldogok. Én meg küszködöm hibáimmal nyomorúságaimmal, szégyenkezem állandó bukdácsolásaim miatt. Tele vagyok gátlásokkal, csupa szöglet vagyok, mindenfelé szúrok, mert mindent azonnal a szabadnem szabad mércéjével mérek. Sőt már azon is rajtakaptam magamat, hogy ezért a lelkiállapotért tudatom mélyén a vallásos nevelést hibáztatom. Mintha fölösleges nyűgöt raktak volna rám ...” Kétségtelen, hogy megdöbbentő élmény, amikor ilyen vagy hasonló gondolatsort végiggondol az ember. Megrémül, tiltakozik, de ugyanakkor játszik a gondolattal. Vagy legalábbis némi lelkiismereti nyugtalansággal bogozgatja és egyúttal találgatja: így van-e vagy sem? Elgondolkodik: ugyan mi ez? A fantázia játéka? A fáradt idegrendszer zűrös kapcsolása? A gonoszlélek kísértése? Vagy talán ez volna az igazság és én végzetesen melléfogtam, amikor a keresztény erkölcs törvényei mellett tettem le a garast? (Ezt persze a legtöbben még önmaguk számára sem merik ilyen nyíltan világosan megfogalmazni, csak tudatalatti világukban hat ez a gondolatsor is.) Tagadhatatlan, hogy az erényes élet jelent bizonyos fokú megkötöttséget és a bűnös élet jelent valamilyen jellegű szabadságot. (Amennyiben — hogy vulgárisan szóljunk — egy meghatározott cél felé haladva az úttest megkötöttségét, a bozótoson, pocsolyákon való átvergődés pedig szabadságot jelent.) Tudnunk kell azt, hogy az emberi élet egyáltalán nem egyértelmű. Tele vak ellentmondásokkal és nem tűr végletes leegyszerűsítést. Alig lehet a valóságot, életet néhány állító vagy tagadó mondattal kifejezni, legfeljebb paradoxonokkal tudjuk megközelíteni. Úgy vélem, hogy az elmondottakból kimondatlanul is világos, hogy igenis van a bűnnek is vonzó és sodró ereje. S ad bizonyos boldogságot is. Éspedig nemcsak azok a bűnök adhatnak, amelyek ösztönkielégítéssel kapcsolatosak, hanem a legsötétebb szellemi bűnök, például a káröröm, bosszú és a gyűlölet is. De bizonyos idő után mind önmaga ellentétébe csap át: a bűn szabadsága rabságot, sőt rabszolgaságot, az erény megkötöttsége pedig lelki szabadságot szül, bizonyára sokan olvasták Mauriac Tékozló szív című regényét. A regényben szereplő két fiatalember közül az egyik svihákságában, selyemfiú mivoltában is akaratlanul is rokonszenvet ébreszt maga iránt. Az embernek küszködnie kell önmagával, hogy ne vele érezzen s külön meg kell győznie önmagát, hogy vigyázz, az élénk színű, túl feltűnő bogyók többnyire mérgesek! A tapasztalat csalhatatlanul bizonyítja, hogy az ilyesfajta „élőművészek” is előbb-utóbb valami baklövést követnek el, s nem várat sokáig magára a botrány sem. Arról nem is beszélve, hogy ez a vonzónak tűnő boldogság mekkora ürességet, céltalanságot és értelmetlenséget takar. Hozzá kell még azt is számítanunk, hogy ennek a bizonytalan boldogságnak az ára a teljes érzéketlenség mások szenvedése iránt és mások boldogságának könyörtelen letaposása még akkor is, ha a megszerezhető kis élvezetért másnak nagy szenvedéssel kell fizetnie. A másik oldalon ott van a kétbalkezes erény csősz, akit saját anyja is sajnálkozva néz, aki önmarcangoló gyötrődésében kicsit sem rokonszenves. Viszont ha csak egy-két lépést tudna előre lépni, azonnal nagy lehetne. Innen, ebből a beteg világból lehetne előbbre haladni, csak egy kis fény, csak egy kis napsugár kellene hozzá. Szóval ez utóbbi, ellenszenvesnek tűnő szereplő élete a kibontakozás, a teljes emberré válás lehetőségét rejti (ha a lehetőség nem is válik mindig valósággá), az előbbié pedig csak a beszűkülést és a zsákutcát. Hogy egy másik irodalmi hivatkozással fejezzük be eszmélődésünket — anélkül persze, hogy elvárnánk egy szépirodalmi műtől azt, hogy erkölcstani példatár legyen! —: A Kakuk Marci-féle figurák csak a regényekben a kedves és rokonszenves jelenségek, valóságban bizony írójuk is nehezen viselné el őket. Az persze nem vitás, hogy érdekesebb regényt lehet róluk írni, mint azokról, akik a társadalomba beilleszkedve becsülettel teszik dolgukat, „úgy, amint az a nagykönyvben meg van írva”. Katona Nándor Egy évforduló tanulságai Karácsony előtt jeles ünnepségek keretében emlékeztek meg a magyarországi protestáns egyházak arról, hogy huszonöt évvel ezelőtt írták alá azt az Egyezményt, mely az egyháznak az államtól való szétválasztását követően elsőnek rendezte a protestáns egyházaik működését a szocializmust építő társadalmi rendben. Két évvel azelőtt történt ez, mielőtt a katolikus egyház is hasonló megállapodással tisztázhatta az együttélés kérdéseit. Ha visszaidézzük azoknak az időknek egyházpolitikai feszültségeit, arra is emlékeznünk kell, hogy ez a „megelőzés” kettős hatást gyakorolt a katolikus egyházra hazánkban. Mindenekelőtt az esemény pozitív hatásáról beszélhetünk, mert végeredményben ez bontakoztatta ki a reálisan és józanul gondolkodó katolikusok körében is azokat a felismeréseket és erőket, melyekre két évvel később az állammal történt hivatalos megállapodásunk támaszkodhatott. Az akkor már erőre kapott katolikus papi békemozgalom igazát és bátorságát is növelte a protestáns egyházak Egyezménye, mert bebizonyosodott, hogy van lehetőség az egyház és állam új viszonyának rendezésére. Csak el kell jutni olyan belső egyházi alapálláshoz, amilyet megelőzően a Református Zsinati Tanács (1948. április 30-án) testületileg kimondott: „ezt a társadalmat alkalmasnak tartjuk, hogy benne az evangéliumi igazságok jobban érvényesüljenek.” Korántsem volt ilyen jó hatással a protestánsok Egyezménye a katolikus egyház „hivatalos köreire”. (Ezalatt akkoriban egyértelműen Mindszenty hercegprímást és az ő közvetlen befolyása alatt állókat kellett érteni.) Csak fokozta a „mindent vagy semmit” jelszavában megfogalmazott ellenállást. Voltak azonban — méghozzá igen tekintélyes számban — a papság és a világiak körében is olyanok, akik ebben is „a katolikus egyház térdrekényszerítésének” stratégiáját vélték felismerni. Mára a koalíciós időkben egy nem is jelentéktelen ellengőz feszült azokban az elvárásokban, melyek szerint az új államnak biztosítania kell a katolikus egyház számára azt a „többségi pozíciót”, amilyet az egyház a múltban is élvezett. A katolikus közvéleményben még sokáig azután is fel-felbukkant a számszerinti többség és a tradíciók jogán megkövetelt „kedvezményezettség” igénye. Szenteljünk ennek a közvéleménynek néhány szót. A többségi vallásnak (egyháznak) is megadatik ugyanis az a lehetőség, hogy szolgálja az egészet. De rendszerint nem ezt teszi, hanem uralkodni igyekszik a kisebbségen. Ezért a „többségi” jelző nemcsak a számszerinti többséget jelezheti, hanem egy magatartást is, mely olyan kedvezményezett helyzetből fakad, amelyet néha egy-egy kisebbség is kivívhat magának, vagy ami éppen a hatalom kegyéből hull az ölébe. A mi új társadalmi rendszerünk akkoriban még csak kibontakozóban volt, de az már akkor világos lehetett mindenki előtt, hogy az új állam ilyen kedvezményezett helyzetben nem kíván részesíteni egyetlen vallásfelekezetet vagy egyházat sem. Ennek határozott jelei már a földbirtok reform során is megnyilatkoztak. 1947-ben pedig már törvény törölte el azokat a különbségeket, amelyek eddig a „törvényesen bevett” és az „elismert” vallásfelekezetek között a múltban fennállottak. Amit mi most ökumenizmusnak mondunk, abban az időben bizony igen gyenge lábakon állott. De akárhogyan is volt a múltban, nem az lett volna-e most a legtermészetesebb, hogy a közös gondban összedugjuk a fejünket abban a töprengésben, melyet az egyház jövő egzisztenciájának nagy leckéje jelentett? Természetesen, volt ilyen közös töprengésre is példa. Jól emlékszem arra a napra, amikor Beresztóczy Miklós meghívására katolikus és protestáns népfőiskolai vezetők jöttek össze a Kultuszminisztériumban, hogy az akkor még fontosnak tartott népfőiskolai mozgalom új feladatait — sőt közös munkatervét — megtárgyalják. De ez is, mint annyi más kisebb jelentőségű, felekezetközti tanácskozás egy-egy jó szándékú és bátor embernek elszigetelt kezdeményezése volt. Ami azonban a legtermészetesebb lett volna: egy magasszintű ökumenikus tanácskozás történeti lehetőségét elmulasztottuk. Minek is mindezt most, egy negyedszázad távolából felemlegetni? Mi értelme van elszalasztott egyszeri alkalmak visszahozhatatlanságán siránkozni? Minek rekriminálni, ha az eltelt idő alatt — természetesen nem maguktól és nem valami csoda közbejöttével, hanem az állam és egyház kölcsönös jó szándékából — a kezdetben görbén induló utak is kiegyenesedtek. Minek most az idő mércéjén újra kicentizni azt a kétesztendős lemaradást, amikor abból sem az állam, sem a protestáns egyházak semmiféle erkölcsi telkét nem kovácsoltak. Ellenkezőleg: ami akkor egyesek szemében a vallásos erőket szétbomlasztó stratégiának látszott, az 25 év alatt az egyetlen járható útnak bizonyult. Korántsem az önmarcangolás vagy az utólagos szégyenkezésben való tetszelgés kedvéért. Hanem mert van olyan tanulság ebben az évfordulóban, amiből a jövőre nézve még mindig nem késő levonnunk a javunkra való következtetéseket. Mindenekelőtt azt, hogy ha egy felismerés vagy kezdeményezés igaznak, jónak, célravezetőnek látszik, akkor nem az az okos katolikus magatartás, hogy csak azért tiltakozunk ellene, mert nem mi vagyunk annak szerzői. A második pedig, hogy Krisztus tanításának fényében soha sem lehet igazolt az a „többségi álláspont”, mely uralkodni akar a kisebbségen. Csakis az, mely az egészet akarja szolgálni. Lényegében ez lenne a II. Vatikáni Zsinat tanítása is az ökumenizmusról. De ez a tanítása annak az időnek is, mely az állammal kötött különböző megállapodások óta eltelt. Szolgálni a vallás jövőjét, az egyházét és a nemzet jövőjét, együtt és egyszerre. Magyar Ferenc , Krisztusunk, beléd vetett hitünk vezesse lépteinket örök haza felé; s a remény, mely túlmutat a múlandóságon, adjon türelmet elviselni a lét keserűségét. A szeretet átlépi a halált, ízleltesse meg velünk egyházad örömét, és szárny legyen, mely átsegít lobogó életünkön. S majd mindörökre egyesüljünk Veled s a megváltottak hosszú seregével. Amen. (A „Lezionario Meditáló”ból ford.: Váradi Béla)