Új Ember, 1977 (33. évfolyam, 1/1591-52/1642. szám)
1977-01-02 / 1. (1591.) szám
A KATOLIKUS SZEMMEL MINDIG ÚJRA FEL KELL ÉBREDNEM: az örökkévalóság történik bennem egyszer s mindenkorra akkor is, ha véleményem szerint nem is olyan fontos az, ami az idővel tovafut. Nincs minden pillanatom egyformán „megtöltve” azzal az eseménnyel, ami marad. Időmnek egy pillanata mikor lenne úgy „megtöltve”, hogy az ember az idők teljességéről beszéljen? Hiszen ez a világ számára Istennek testté lett Igéje által jött el. Nyilván csak ha önbirtoklásom a teljes odaadás aktusa lenne Isten számára. Ez csak akkor történhetne meg, ha én egészen éberen, bátran és elhatározottan beleélném magamat abba a szempillantásba, amikor egészen odaadom magamat Istennek, és ebbe az odaadásba belefoglalnám egész szabadságomat. Akkor tudnék eljutni a megragadottságnak abba az állapotába, amit Isten szeretetének nevezünk. Ehhez nem érzelgősség kell, hanem hallgatag és csendes hűség, mert a mi Istenünk felfoghatatlan és én csak annyiban birtoklom magamat, amennyiben ez a birtoklás egyúttal a tökéletes odaadás aktusává tud válni. Karl Rahner (Fordította: Nagy József) A KÖRNYEZET VÉDELMÉRŐL (ökológia) egyre-másra jelennek meg külföldön is, hazánkban is könyvek, tanulmányok. Kongresszusok szólnak az emberiség lelkiismeretéhez: mentsük meg a technikai civilizáció, a szennyezettség által fenyegetett természeti-biológiai egyensúlyt, hogy el ne fogyjon földünkön az oxigén, el ne sivatagosodjék a termőföld, meg ne mérgeződjenek a tengerek és a folyók. Sőt már olyan vészharang is kong a kontinensek fölött, hogy ,már túl későn van talán (Cobb: Is it too late? New York, 1972). Természetesen az egyház is vállalja a reá eső részt ezen a téren is a világmentő akcióban, lapunk is foglalkozott nemrég a témával részletesen, a Vigilia novemberi számában pedig Boda László professzor világította meg a kérdést teológiai oldalról. A múlt év őszén Balatonfüreden az Ökumenikus Tanács rendezett ötnapos nemzetközi konferenciát „ökológia és etika” címmel. A Világosság novemberi száma tárgyilagosan, a dialógus szellemében részletesen beszámol a főbb előadásokról. Két megjegyzéssel egészítjük ki a beszámolót. J. R. Heeger (Uppsala) szerint „a hagyományos bibliai világkép közvetlenül vezet az ökológiai Válsághoz, mert... a világot csak eszköznek, a természetet csak alávetettnek tekinti az ember céljainak elérésében”. Ha valaki így értelmezné a Bibliát, akkor valóban a természetet csak az ember rabszolgájának tekintené. Ám épp a Biblia győzi meg az elfogulatlan olvasót, hogy a természet a kinyilatkoztatás szerint nemcsak „eszköz” az ember üdvözülésében, hanem önmagában is valami nagyszerű létező, az autonóm szépség hordozója. A Teremtés könyve — még mielőtt elbeszélné az első emberpár teremtését (amit persze nem szoktunk szó szerint értelmezni) — úgy ábrázolja a Teremtőt, mint aki gyönyörködik kezének művében. Ezért az ég, a föld, a vizek, a növények és az állatok létbe hívása után ..Isten látta, hogy ez jó”. A Biblia „antropocentrizmusa” (emberközpontúsága) nem zárja ki a nagyvilág megbecsülését, szuverén létének értékét és szépségét. 2. R. Weier (Bécs) előadását követően az egyik teológus megjegyezte, hogy a „szentség fogalmát ki kellene terjeszteni az ember természeti ..környezetére, utalva arra ..., hogy újabban már beszélnek a test szentségéről is (Heil des Körpers, Rahner)”. Ha ez így hangzott el, a teológus kissé késésben van a szándékával. Elég a II. Vatikáni Zsinat számos ide vágó nyilatkozatát fellapozni (pl. Az Egyházról szóló konstitúció, 36). Eszerint az embernek a világot nemcsak a „szentebb élet"-hez kell felhasználnia, hanem „a híveknek az egész teremtés legbelsőbb természetét, értékét és Isten dicsőítésére való rendeltetését fel kell ismerniük”. Ez ugyanaz, amit a Teremtés könyve ír összefoglalóan: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”. (Ter 1, 31.) A Biblikus Teológiai Szótár is megállapítja: „Úgy tűnik, hogy (a „szent” fogalma) egyedül a megközelíthetetlen Isten számára van fenntartva, mégis állandóan a teremtményeknek is jelzője” (1184 o.). Teilhard de Chardin egész munkásságára jellemzően így nyilatkozik: „Hála a Teremtésnek és még inkább a Megtestesülésnek, semmi sem profán itt a Földön annak szemében, aki minden teremtményben meglátja a létnek azt a kiválasztott részecskéjét, amely a beteljesedés útján járó Krisztus vonása alatt áll..(Rezek Román fordítása). Amikor tehát K. Rahner a „test szentségéről” (üdvéről) beszél, ebben bennfoglalóan (implicite) a világ szent jellegéről is szól. (h. j.) A KERESZTÉNYSÉG ÉS A GYERMEK. .Angliában nemrég jelent meg egy tanulmány, »A gyerekek történelme«, amely kimutatja, hogy ... Európában a gyerek az egész keresztény korban az eredendő bűn hordozója, a sátán lakhelye, vétkek edénye volt, s ezért ütni-verni, egy időben akár megölni is kötelesség volt, nem szégyen.” E sorokat olvastuk az Élet és Irodalom 1976. december 11-i számában, Szász Imre Embervédelmi terület című írásában. Mivel a cikkíró által idézett tanulmány nem áll rendelkezésünkre, nem tudjuk, hogy a jeles angol mivel bizonyítja súlyos vádakat tartalmazó állításait. Mert igaz ugyan, hogy a megszületett gyermek hitünk tanítása szerint „az eredendő (helyesebben eredeti) bűn hordozója”, de ettől nem az ütés-verés s főként nem a megölés szabadította meg, hanem a keresztség szentsége. Ha pedig megkeresztelték — rendszerint már csecsemő korában —, nem volt tovább a „sátán lakhelye”, hanem Isten temploma lett. A vértanú Lonidászról, Órigenész édesapjáról olvassuk, hogy amikor a keresztelés után haza vitték kisfiát, térdre borulva tisztelettel megcsókolta gyermeke mellét, mint a Szentlélek templomát. Hogy a kereszténység a gyermeket a „vétkek edényének” tartotta volna, aligha bizonyítható. Azt nem tagadjuk, hiszen mindnyájan naponta tapasztaljuk, hogy minden gyermekben a keresztelés után is megmarad „a rosszra való hajlandóság”. De ezt a hajlamot a kereszténység neveléssel igyekezett féken tartani és a jó felé irányítani. Tudjuk, hogy a régebbi korokban a neveléshez testi fenyítés is hozzátartozott. A kereszténység soha nem tér és idő fölött lebeg, hanem társadalomban, adott korban élő keresztények testesítik meg, természetes, hogy ők is a környező valóság gyermekei. De a keresztény nevelésben még a testi fenyítés sem volt esztelen ütés-verés vagy szadista kínzás, még kevésbé gyilkosság. Hogy „a gyermeket egy időben akár megölni is kötelesség volt”, alighanem valótlanság. Hiszen már jóval a kereszténység előtt a hitük tanítását komolyan vevő zsidók sem ölték meg vallási indítékból kisgyermekeiket, jóllehet a körülöttük lakó pogányok között ez kultikus cselekedet volt. S már a kereszténység első idejében tiltakoztak az egyházi írók a görög-római kultúrvilág gyakorlata ellen, akár a görögöknél a Tajgetosz hegyről való letaszításról, akár pedig a római „családatya” gyermekpusztító döntéséről volt szó. Éppen karácsony ünnepe és az isteni Gyermek kultusza mutatja, hogyan vélekedett és vélekedik a kereszténység a gyermekről. De érdemes azon is elgondolkodni, hogy Jézus, a kereszténység alapítója, mindig szeretettel nyilatkozott róluk: védte, óvta, szívből megölelte s a felnőttek elé példaképül állította őket. Nem kétséges, hogy Jézus követői a keresztények sem tehettek s ma sem tehetnek mást, mint amit I stent Mesterük tett és tanított. (K. N.) Az egyház és a világ helyzetéről A Szentatya karácsonyi beszéde Konzisztórium a Vatikánban December 20-án a Szentatya konzisztóriumot tartott A Vatikáni Rádió jelentése szerint ennek témája a májusi konzisztórium óta eszközölt 105 főpásztori kinevezés, boldog John Neumann január 23-án sorra kerülő szenttéavatása, boldog Raffaela Maria június 19-i szenttéavatása és a szent palliumok adományozása volt Ezután a távoli levő Traglia bíboros-dékán helyett Confalonieri bíboros, helyettes dékán fejezte ki a pápának a Bíborosi Kollégium karácsonyi jókívánságait. VI. Pál pápa e köszöntésre hosszú beszéddel válaszolt, melyben év végi mérleget vont az egyháznak a világgal való kapcsolatáról, valamint az egyház belső életéről. „Ha a világ panorámáját szemléljük — mondotta beszéde első részében a Szentatya —, nem rejthetjük el aggódásunkat bizonyos nyugtalanságok láttán, melyek itt-ott megnyilatkoznak és veszélyeztetik egyes vidékek nyugalmát. Mindenesetre bízunk azoknak jóakaratában és bölcsességében, akik a népek sorsát irányítják, különösen azokban, akikre nagyobb felelősség súlya nehezedik. Bízunk abban, hogy elkerülik a konfliktusokat és megőrzik a békét. A magunk részéről ismét megerősítjük szándékunkat, elkötelezzük magunkat e nemes és annyira szükséges cél szolgálatára. Felajánljuk minden lehető közreműködésünket mindazoknak, akik velünk együtt őszintén óhajtják a békét és a népek közötti tevékeny, áldásos szolidaritást.** Ezután négy konkrét világproblémáról szólt: Libanon, általában a Közel-Kelet, Rhodesia és Olaszország. Megkönnyebbüléssel és megelégedéssel látta, hogy Libanonban véget értek a harcok. Most arra kell törekednie minden illetékesnek, hogy megoldják azokat a kérdéseket, melyek a véres konfliktust előidézték. Felajánlotta a Szentszék közreműködését, főleg az anyagi és lelki újjáépítés segítésében. A libanoni vallási közösségeknek példát kell adniuk a gyümölcsöző együttműködésre a közös célok és a nemes hagyományok szeretetében. A libanoni fegyverszünet sok mértékadó vélemény szerint kiváló lehetőséget ad a közel-keleti általánosabb tárgyalások megkezdéséhez. — Lamont püspök, a rhodesiai Umtali főpásztora bebörtönöztetését említve, aki a szabadságukért küzdő rhodesiai bennszülött lakosság érdekében küzdött, a Szentatya annak a konferenciának eredményességét kívánta, melynek „az igazságosságot, a békés együttélést és a jó együttműködést” kell bizosítania Rhodesiában. Az olasz helyzet érthetően közelről érinti és érdekli a pápát. A lateráni egyezmény tervezett reformjáról kijelentette, hogy a „történelem és a jelen pillanat nemcsak azt követeli, hogy mindkét fél (egyház és az olasz állam) lojálisan elismerje a másik illetékességi körét, hanem a kölcsönös autonómia és függetlenség megőrzésével megmaradjanak az összhang és a jó együttműködés útján a vallási béke és a nép lelki-erkölcsi javára”. A Szentatya beszédének második részében az egyház belső életével foglalkozott. Az elmúlt év — mint mondotta — a Szentév lelki kisugárzásának jegyében telt el. Megemlítette az elmúlt év legfontosabb egyházi eseményeit: Beatrice de Silva Meneses nővér és John Ogilvie skót jezsuita szenttéavatását, és két boldoggá avatást, a philadelphiai Eukarisztikus Világkongresszust, a májusi konzisztóriumon történt húsz bíborosi kinevezést, végül a legutóbb kiadott rendelkezését, mellyel végleges jogi keretet biztosított két kúriai intézménynek: a Világiak Tanácsának és a Justitia et Pax pápai bizottságnak. A pápa utalt a Zsinat utáni elhajlásokra. „Az egyház hűséges akar maradni a I. Vatikáni Zsinat irányelveihez, amely zsinat dogmatikailag és lelkipásztori szempontból helyes, bölcs szempontokat nyújtott a korszerű megújuláshoz. Nem lehet kétségbe vonni a Zsinat pozitív eredményeit még akkor sem, ha sajnálatos módon visszaélések történnek is, amelyek súlyos következményekkel járnak az egyház életében.” Itt utalt a túlzó progresszistákra és azokra a tradicionalistákra is, akik „minden fejlődést visszautasítanak világos ellentétben az egyház élő hagyományával. Mindkét esetben a baj onnan származik, hogy — túl az alázatosság és az engedelmesség hiányán — nem veszik tudomásul: az egyháznak az alapítója, Jézus Krisztus biztosítja a folytonosságot a fejlődésben”. Karácsonyi beszédét a Szentatya azzal zárta, hogy Mária oltalmába ajánlotta az egyház jövőjét, és boldog karácsonyt kívánt hallgatóinak. / I Gondolatok a Szentatya béke-világnapi üzenetéhez Sokszor úgy tűnik, mintha beletörődnénk abba, hogy a háború, az erőszak és a fenyegetés hozzátartozik a világ folyásához. Még keresztény emberek is néha reménytelennek látják, hogy bármit lehessen tenni ellene, mások meg éppenséggel valamilyen világpusztulástól várják a „romlott” világ megtisztulását. Annyi bizonyos: valójában nem béke az a béke, mely csupán a jelenlegi állapot tartósítását akarja, de magától értetődőnek veszi az emberi élet ellen elkövetett cselekedeteket. „Emberi életen” nem csupán fizikai létezést értünk, esetleg talán éppen csak éhhalál szélén álló vegetálást. Emberi élet annyi, mint emberhez méltó élet. Aki őszintén akarja a békét, annak mindent meg kell tennie, hogy minden ember, mindenütt a földön, emberhez méltó életet éljen, akkor is, ha öreg, akkor is, ha rokkant, akkor is, ha gyermek, és akkor is, ha meg sem született, de már él édesanyja méhében. Az emberi életet fenyegető legősibb ellenségünk a háború. Néha váratlanul, minden józan megfontolást keresztülhúzva tör ki. Máskor azonban törvényesítik, jogalapot keresnek rá, intézményes eszköznek tekintik az ellentétek kiküszöbölésére A fegyverek egyre tökéletesebbek, egyre pusztítóbbak. Bátran mondhatjuk: aki háborút akar, halált akar, nem életet Az élet elleni merényletnek kell minősíteni az emberi személy jogainak lábbal tiprását is. A II. Vatikáni Zsinat ezeket a jogsérelmeket így sorolja fel: „A csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lélektani kényszer alkalmazása, és ami csak sérti az emberi méltóságot, mint az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzés, az elhurcolás, a rabszolgaság, a prostitúció, a nőkkel vagy ifjakkal való kereskedés; de ugyanígy a lealacsonyító munkafeltételek is, amelyek között a munkásokkal pusztán jövedelmező eszközökként bánnak, nem véve őket szabad és felelős személy számba: ezek és minden más, ami hozzájuk hasonló, bizony gyalázatos dolgok.” (Az egyházról a mai világban, 27, 3.) A háborúknál is több élet pusztul el a magzatgyilkosságok során. A fejlődőben levő élet kioltása semmivel sem jobb a felnőtt ember megölésénél. Éppen ezért teljesen logikátlan, ha valaki elutasítja ugyan a háborút, de előmozdítani akarja a magzatok megölését. Egyenes út vezet innen a genetikai befolyásoláshoz, manipulációkhoz. Ha az emberi élet többé nem szent, akkor lehetőség nyílik mindennemű hátrányos megkülönböztetésre, az emberek faja, neme, származása, nyelve, vallása vagy bőrszíne alapján. Mintegy húsz év óta tudatosult az emberiségben az élet ember okozta nagy ellensége: az éhség. Milliók pusztulnak el, főleg ártatlan gyermekek a rosszul tápláltság miatt. Újabban magát az életet jelképező tiszta víz is kezd hiánycikké válni sokfelé, míg másutt rablógazdálkodást folytatnak vele az egész emberiség kárára. Az embernek védenie és óvnia kell a világot, mert ha erre tudatosan nem gondol, könnyen tönkreteheti az őt körülvevő természetet. A fejlődő nem jelenthet egyet a termeszt lerombolásával, nem jelenthet gátlástalan fogyasztást. Mennyei Atyánk ránk, emberekre bízta ezt a világot. Jéz is életét adta értünk, hogy is a gyermekeiként élhessünk, és elküldötte nekünk a szeretet Lelkét, a Szentlelket. Küldetésünk van a világban, felelősséggel tartozunk érte. Nem könnyű önzetlennek lenni az önző világban, amikor sokan azt a földhöztapadt elvet vallják, amelyről Pál apostol ír a korintusiakhoz: „Ha halottak nem támadnak fel, akkor »együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk«”. (1 Kor 15. 32) Nem tudjuk megmondani, a világ mikor jut el az igazi életteljességre. Sohase feledjük azonban keresztény mivoltunkat: egyszerre élünk a mában és a holnapban, a mai világban és az örökkévalóság fényében. Legyünk hűségesek természetfeletti „emberi" hivatásunkhoz, hosszebbé tehessük a világ életét (MK. Vasárnap Hatnapi munka után, hatnapi gondok után, hatnapi terhek után a vasárnapi oltár trónja előtt számot adok: Uram, a hat nap alatt, íme, ezt cselekedtem, a hat nap alatt talentumodat, íme, így kamatoztattam. Surbán Zoltán Engedjétek gőgicsélni a gyerekeket! A berlini egyházmegye NDK- ban megjelenő hetilapja, a „St Hedwigbslatt” meggondolandó esetről adott hírt ekképpen: „Kisvárosi egyházközség, vasárnap esti mise. A plébános prédikál, szavai koppannak a csendben. Egyszer csak az első sorokban egy kislányka gőgicsélni kezd. Hangja betölti a teret. Fiatal édesanyja riadtan súgja neki: „Antónia!” és befogja a száját. A hívek odanéznek, egyesek fejüket csóválják. A mama elpirul szégyenkezésében. A plébános megszakítja szavait, pár pillanatig gondolkodik, aztán odafordul és így szól: „Engedjétek gőgicsélni a kicsit! Láthatóképp unatkozik szegényke, őszintén ki is fejezi ezt a maga módján. Olyan hangosan, hogy mindnyájan észrevegyük. Talán, kedves testvéreim, sokan közületek ugyancsak unatkoznak, mint ez a kicsi. Legszívesebben ti is gőgicsélnétek, csak nem mertek. Mi, felnőttek, sok őszinte megnyilatkozásról leszoktunk. Ez bizonyos szempontból sajnálatos és örülnünk kell, ha a gyerekek adnak nekünk példát a nyílt őszinteségről. Igen, én hálás vagyok ezért a figyelmeztetésért. A gyerekek különösen közel vannak Istenhez, jobban hasonlítanak hozzá, mint mi. A zsoltáros mondja: a gyermekek ajkáról készített magának az Úr dicsérő éneket. Egészen biztosan tetszik neki ennek a kislánynak a gőgicsélése is. Nekem pedig, a ti plébánosotoknak, ez a tanulság: a jövőben rövidebben kell prédikálnom. Isten útjai csodálatosak. Sok jelet ad nekünk és így én, a ti öreg plébánosotok, ma este megtanulhattam, mit taníthat nekünk egy gögicsélő gyermek. Amen.”